- Valamit még mindig nem értek – mondtam Cindernek, miközben a koronázásomra kerestük a legmegfelelőbb ruhát. – Hogyan szabadultál meg a barbároktól?

- Glauc jött értem. Elhitette apánkkal, hogy teljes vámpír lettem, hogy kivégeztessen a többiekkel együtt, és tőrbe tudjuk csalni.

- Csakhogy téged is jól átvágott.

- Igen. De ez már nem számít. Holnap királynő leszel, és minden jóra fordul.

- Talán…

Eszembe jutott Tamsech. Nélküle sehová sem jutottam volna, és most nincs sehol. Pedig nélküle semmi sem lesz teljes.

- Rá gondolsz, igaz?

- Kire? – zökkentem ki az emlékek közül.

- Rá. A Lélek Papra, akit szerettél.

- Tamsechre. Igen, rá.

- Hol van most? Mi történt vele?

- Mortosban. Mehalt. Több mint egy éve.

- Sajnálom…

- Pedig nem is ismerted… - sóhajtottam, és tovább válogattam a ruhákat.

Végül egy sötétvörös, zárt nyakú bársonyruha mellett döntöttem. A szoknya alját – úgy térdig – a szűk ruhaujjakat – csuklótól könyékig – és a ruha derekát fekete selyemhímzés díszítette.

- Ez nem túl komor? – nézett végig rajtam Cinder. – Olyan vagy, mint egy…

- Mint egy vámpír? Vagy mint egy gyászoló szerelmes? Napsárgában is olyan lennék.

***

Aznap délután ért egy nagyon-nagyon kellemes meglepetés.

Egy besavanyodott szobalány lépett be a szobámba, és azt mondta, néhányan beszélni szeretnének velem. Nem tudta, kik azok, de állítólag fontos ügyben jöttek. Kicsit megigazgattam a szekrényemben megtalált régi Nekromanta-ruhát, és követtem a lányt (vagy inkább asszonyt) a lovagterembe.

Örömkiáltással rohantam a rám váró nyolc ismerőshöz.

Mind visszatértek!

Ott volt Tachena, Galloph, Hollima, Shenor, Zera, Kelton, Rysonne, még az alaposan megöregedett Selam is…

Végigölelgettem őket. Éreztem az ölelésükön, hogy borzasztóan le vannak gyengülve.

Leültettem őket, és hozattam nekik enni-innivalót.

Amíg a barbároknál voltak, összetartó baráti társasággá alakultak, hiába voltak köztük főkasztbeli ellentétek. Tachena és Zera egymás bizalmas barátai lettek, Rysonne és Kelton között még szorosabb kötődés alakult ki: csendes, boldog szerelem. Selam (aki Gallophfal, Hollimával és Shenorral szeretett a régi időkről beszélgetni) nem bánta, hogy a lánya egy vámpírt választott párjául. Még büszke is volt rá, hogy egy ilyen becsületes férfi a jövendőbeli veje.

A megpróbáltatások, a rengeteg szenvedés ellenére mind nagyon boldogok voltak, és már nem volt senki, a tönkretehette volna a boldogságukat.

Nem sokkal később megérkezett Selles, Bered és Gortva is.

Tachena boldog nevetéssel Selles nyakába ugrott, amint meglátta. Az egykor annyira mogorva rendfelügyelő mosolyogva megölelte, és súgott neki valamit. Tachena fülig érő szájjal még jobban hozzásimult. Nem volt kétséges, mi volt köztük.

Bered szomorkásan rám mosolygott. Már csak mi maradtunk pár nélkül.

A Vándor félmosolya hirtele hitetlenkedésnek adta át a helyét.

- Zera? – suttogta. – Te vagy az?

A vámpírlány szemében először öröm csillant, aztán mégis elöntötte a tekintetét a bánat.

- Azt hittem… Azt hittem, meghaltál – kapkodott levegő után Bered.

- Félig így is van. Vámpír vagyok.

- És szerinted ez engem zavar? - Bered szemeiből egy pillanat alatt eltűnt a megmagyarázhatatlan szomorúság. – Azok után, amit az apád művelt?

Nyilvánvalóvá vált, hogy én vagyok az egyetlen, aki hiába vár valakire, az a valaki soha nem jön el.

***

A felkelő nap arannyal vonta be Edvodot és a főtéren összegyűlt lényeket. A vámpírok a fejükre húzták a csuklyájukat, hogy ne érje őket a számukra végzetes fény.

Kiléptem a második emeleti erkélyre. A Hatok Tanácsa (a hat főkaszt legfőbb vezetői) már kint várt rám. Csak Tachenát ismertem közülük személyesen.

Megkaptam a hiányzó Hatodokat.

A Tűz Hatodát aranyból készítették, középen rubin lángcsóva, két oldalt a Tűz Boszorkány rúnája hirdette, melyik Főkaszt jelképe. Amulettként felerősítette az érzéseket.

A Földet fából faragott Hatod jelképezte, dús lombú fával és Druida rúnákkal. Összhangot biztosított a természettel, védett a mérgek hatásától.

A Víz Hatoda zafírból készült, közepén a halat és Hajós rúnáit először kivésték, majd ezüsttel kiöntötték. Megóvott a vízbe fulladástól.

Letettem a koronázási esküt, amit nagyapám írt. A bal kezem két ujját a Hatalom Körén, a jobb kezemet a szívemen tartva esküdtem.

- Én, Nichen, Forhan és Elion leendő uralkodója, becsületemre és a Hatalom Körére esküszöm, hogy hatalmamat nem használom önző célra, csak a birodalom népének segítésére. Minden erőmmel azon leszek, hogy mind Forhanban, mind Elionban béke és jólét uralkodjon. Elfogadom a Hatok Tanácsa és a Nagy Tanács döntéseit. Ha háború törne ki, igyekszem minél hamarabb véget vetni neki. Elfogadom és tiszteletben tartom a Kasztok és kisebb csoportjaik elveit és törvényeit. Ha eskümet megszegném vagy bármely más módon okot adnék arra, hogy többé ne bízzanak bennem, a Főkasztok vezetőinek joguk van visszakérni a saját Hatodukat, és én köteles vagyok azt visszaadni. Segítsenek Föld, Tűz, Levegő, Víz, Élet és Halál erői, hogy én szolgáljam népemet, és ne népem szolgáljon engem.

Csodálkoztam, hogy el tudtam mondani. Annyira izgatott voltam, hogy az is csoda volt, hogy meg tudtam állni a lábamon. Továbbra sem túl nyugodtan a koronát tartó szakállas, fehér köpenyes mágus elé léptem.

- Legyenek veled az istenek – mondta Sener, a mágus, és a fejemre tette az egyszerű, békerúnákkal és a Hatalom Körével díszített ezüstkoronát.

Taps. Éljenzés.

Úgy éreztem magam, mint az első napon az iskolában.

A korláthoz mentem. Meg kellett kapaszkodnom, hogy ne szédüljk le.

- Nem is tudom, mit kéne mondanom – kezdtem bizonytalanul. Valahol mélyen mindig is tudtam, hogy ennek így kell lennie, mégis képtelen vagyok elhinni, hogy mint királynő állok itt. Egyedül soha nem jutottam volna el idáig. Nagyon sokan vannak, akik nélkül sehol sem lennék. Akik feláldozták a boldogságukat vagy akár az életüket – értem. Halálomig hálás leszek ezekért az áldozatokért, és igyekszem úgy uralkodni, hogy ne legyenek hiábavalóak. Köszönöm, hogy mellette voltatok és vagytok a ballépéseim ellenére. Megpróbálom megszolgálni a hűségeteket. Köszönöm.

Meghatottan néztem rájuk, ők reménykedve rám. Mindannyian tudtuk, hogy egymás nélkül nem boldogulunk.

Elértem a célomat. Ott álltam királynőként.

De egyedül, nélküle. A Lélek Pap nélkül, akit szerettem.

***

Visszavonultam a tömeg elől, amint tehettem. Nem rendeztünk nagy ünneplést, az áldozatokra és megmaradt szeretteikre tekintettel. Senki sem volt olyan állapotban, hogy ünnepeljen.

Végigsétáltam a palota folyosóján. Soha nem éreztem még olyan magányosnak magam. Egész nap boldog párokat láttam, és ha irigy nem is voltam rájuk, a boldogságuk csak kiemelte az én magányomat.

Nem panaszkodtam, nem lett volna értelme. Senki sem érezte volna magát jobban tőle.

Bementem a szobámba. Egy gondos szobalánynak köszönhetően már égett egy szál gyertya az asztalon. Fénye megcsillant a függöny ezüst szálain.

- Most örülnöm kéne? – kérdeztem a teliholdtól.

Hasra feküdtem az ágyon. Nem bírtam tovább. Sírnom kellett. A Tamsech elvesztése miatti sebek felszakadtak, és jobban fájtak, mint valaha.

Ezt nem lehet kibírni.

Valaki hátulról megsimogatta a fejemet.

Nem akartam tudni, ki az. Biztosan valamelyik barátom.

- Mi a baj, királynőm? – kérdezte egy lágy, mégis férfias hang. – Miért sírsz?

- ez nem lehetsz te – motyogtam a párnámba. – Biztos csak álmodom – megfogtam a kezet, ami félre akarta húzni a hajamat az arcom elől. – Engedj el! Hadd ébredjek fel!

Egy másik kéz elhúzta előlem a hajfüggönyt. A valaki lecsókolta a könnyeket csukott pilláimról.

Kinyitottam a szemem.

- Te nem lehetsz itt – suttogtam.

- Mégis itt vagyok – mondta halkan. – És nem is megyek el, amíg azt akarod, hogy maradjak.

- De hogyan?

- Az nem számít – mosolygott rám kedvesen.

- De te…

- Ne törődj a múlttal. Most csak ez a pillanat van, és benne mi ketten.

Lágyan megcsókolt.

Még jobban sírtam.

Felültem és a nyakába borultam.

- Annyira hiányoztál…

- Nélküled a halál sem ugyanaz.

Ahogy a válla fölött kinéztem az éjszakába, mintha a mosolygó Lelanát láttam volna elsuhanni az ablak elől.

Szorosan hozzábújtam Tamsech-hez, és tudtam, hogy ezentúl minden rendben lesz.