Lassan teljesen meggyógyultam. A falevelek egyre buzgóbban potyogtak az ágakról, én meg egyre inkább ki akartam szabadulni a nyugalomból, hogy visszamehessek a veszélybe, a népemhez.

Nem kellett sokáig várnom, bár a visszatérésem nem egészen úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Nem mintha addig túl sok minden alakult volna az akaratom szerint…

Éppen az öreg tölgy egyik legfelső ágán ültem, amikor hatalmas szárnyak suhogását hallottam a hátam mögül. Először azt hittem, csak a környéken vadászó sasok egyike. De mintha náluk is nagyobb lett volna.

Hátranéztem, de már későn. Éppen abban a pillanatban, amikor hátrafordítottam a fejem, egy griff éles csőre vájt a vállamba, majd az oroszlán-sas hátára lendített.

Valaki hátulról elkapta és összekötötte a karjaimat.

Döbbenetemben még fájdalomordítani is elfelejtettem. Pedig fájt a vállam, arról nem is beszélve, hogy ömlött belőle a vér.

Kezdtem magam rosszul érezni.

Edvod felé repültünk, nem volt nehéz kitalálni, kihez.

***

Leszálltunk a palota udvarán.

Nem álltam messze az ájulástól, de tartottam magam. Látni akarta, hová visz az a valaki, aki a griffen lovagolt.

A valaki (még nem láttam) átvezetett az udvaron, be egy sötét, dohos levegőjű folyosóra.

Vámpírszemem rögtön alkalmazkodott a sötétséghez.

A várbörtönben voltunk. Abban a várbörtönben, ami apámnak és Cedrosnak köszönhetően nem került volna be Forhan tíz legszívesebben látogatott helye közé.

Éreztem hurcolóm mozgásán, hogy elege van belőlem. Ennek ellenére lejjebb vonszolt nem tudtam, hány szinttel, a pincebörtön legalsó folyosójára, ahová a legkevesebb fény és levegő és a legtöbb patkány és csúszómászó jutott. Eltámogatott a legutolsó celláig, belökött, és rám zárta az ajtót. Ez után elment.

Nem keltem fel a földről, nem is bírtam volna, nem is akartam. Feküdtem hason a hideg földön (ezeket a cellákat már le sem kövezték), elkeseredetten azon agyaltam, hogy juthatnék ki.

Arra jutottam, hogy sehogy. Tudtam, hogy a börtönt szigorúan őrzik, és hogy olyan állapotban nem lenne jó ötlet szembeszállni az őrökkel.

Egyre jobban kétségbeestem. Itt senki sem talál meg. Itt fogok megdögleni. Fölzabálnak a patkányok. Ennyi. Au revoir, Forhan. Majd a két Glaucum meg az apjuk eldönti, mi legyen a sorsod.

Valami végigmászott a hátamon. Kirázott a hideg.

Na, Tamsech? Hol vannak a palotabeli híveim?

***

Három napig feküdtem kábán. Időnként elkaptam egy-egy patkányt, és megittam a vérét, mert egy hangyányit azért reménykedtem abban, hogy nem kell a föld alatt, elfeledve meghalnom. A patkányok vére bűzlött a haláltól és a szenvedéstől. Éreztem rajta a börtönlakók betegségeit, éhségét, keserűségét. Szinte hallottam elkeseredett zokogásukat és sikolyaikat, ahogy a férgek, meg sem várva halálukat, enni kezdték bőrüket, szerveiket. Nem derített jó kedvre, hogy talán én is így végzem.

A sebem addigra persze abbahagyta a vérzést, de annyi vért veszítettem, ha halandó lettem volna, biztosan nem élem túl.

Kellemes hangulatomhoz a többi rab nyögései, erőtlen mozdulatainak zajai sem járultak hozzá. Csak még jobban a tudatomba vésték, hogy nem sok esélyem van a menekülésre. Sejtettem, hogy közülük többen már hónapok, talán már évek óta élnek patkányhúson, férgeken.

A bűzben levegőt is alig kaptam.

Jó lett volna reménykedni abban, hogy jön majd valaki, aki elsöpri ezt a kegyetlenséget. De még ezt sem tehettem, elvégre annak nekem kellett volna lennem.

A negyedik nap reggelén (az idő annyira nem csúszott ki a kezemből, hogy nagyjából ne sejtsem, hol tartunk) könnyed léptek toppantak, súlyos köpeny suhogott. Csikorogva kinyílt a cellám ajtaja.

- Jó reggelt, drágám – (Hát tényleg reggel van…)

- Ennél rosszabbakat, te rohadék – feleltem száraz, rekedt hangon.

Cedros – ki más lett volna az – megkerült, és olyan helyre állt, ahol láthattam.

- Mit akarsz még? Meg se halhatok nélküled?

- Holtodiglan, holtomiglan – férjecském megint pillanatok alatt felforralta az agyvizemet.

- Szívesen lemondanék a saját részemről a te javadra – morogtam.

- Pedig nagyon úgy néz ki, hogy a te szénád pillanatnyilag egy picikét rosszabbul áll.

- Tényleg? Észre se vettem.

- Remélem, megérted, hogy nem hagyhatlak szabadon szervezkedni.

- Ha én lennék te, bizonyára megérteném.

- Sikerült már belátnod, hogy nem vagy legyőzhetetlen?

- Majd belátom, ha már meghaltam.

- Megoldható – vont vállat Cedros.

- Állok elébe. Már régen nem félek a haláltól.

- Majd olyan halálnemet találok ki neked, hogy félj tőle.

- Sok szerencsét.

Elment. Haloványan sejtettem, hogy nem telik el sok idő, míg újra látom.

Jól sejtettem. Dél körül értem jött egy testőregyenruhás, de elég faragatlannak tűnő egyén. Talpra ráncigált (most nem felejtettem el ékes magyar szitkokat üvölteni, ugyanis azt hittem, kitépi a karomat), és fölcibált az udvarra. Innen a palota előcsarnokába mentünk, ahol már várt néhány gyanús küllemű alak, többek között Cedros.

Cedros odahajított nekem egy hosszú, fekete, méretes csuklyával ellátott köpenyt. Felvettem, mivel sejtettem, hogy ezt várja. Mindeközben alig bírtam megállni a lábamon.

Az egyik pacák a fejemre rántotta a csuklyát.

- Ezt a kivégzést örök időkig emlegetni fogod – súgta Cedros, amikor elindultunk kifelé, a napfénytől ragyogó térre.

A tömegből ítélve a nagy műsoron még azok is megjelentek, akik már megcsömörlöttek a kivégzésektől. A jelek szerint nem sejtették, ki vagyok.

Körben elindult a találgatás, melyik még elő, magas rangú vámpír lehetek.

Cedros mellém lépett, és lerántotta a fejemről a csuklyát. A nap égette a szememet.

- Nichen? – hallottam egy-egy fojtott hangot.

- Egy lázadó sem menekül a büntetés elől – mondta Cedros, és a vállamról is lehúzta a köpenyt. A háromnapnyi éhezéstől-szomjazástól és a vérveszteségtől annyira legyengültem, hogy a Halál Hatoda és a Fekete Nap alig védett. Rongyokká cafatolódott vörös ruhám szakadásain keresztül a gyenge őszi nap is perzselte a bőrömet.

Már tudtam, mi következik. Cedros majd szépen lassan…

- …akkor sem, ha erős mágia védi… - folytatta Cedros, és letépte a nyakamból a Fekete Napot. A nap még jobban égetett. Nem tudtam tovább keménységet erőltetni magamra, az izmaim összerándultak a fájdalomtól. Be kellett csuknom a szememet, de még így is majd’ megvakultam.

A tömeg meg sem mert nyikkanni. Nem mertek szembeszállni azzal, aki Nichent is legyőzte.

Már csak…

- …és akkor sem, ha kivételes hatalommal rendelkezik – leszakította a Hatodokat is.

Elviselhetetlen fájdalom járt át. A bőröm elszürkült, porladni kezdett. Az ereimben mintha a pokol tüze lángolt volna.

Térdre rogytam. Üvöltöttem a fájdalomtól és a szégyentől.

De csak pár másodpercig tartott az egész.

Lódobogást hallottam. Valaki hozzám lovagolt, és felrántott maga elé a lóra. Rám borított egy köpenyt. A mozdulataiból úgy éreztem, elvette Cedrostól a Hatodokat és a Napot.

Nem hamvadtam tovább, és egy kicsit a fájdalom is enyhült, de semmivel sem éreztem magam jobban. Egész testemben remegtem, és a vállsebem is újra vérezni kezdett. A halálfélelem a régi maradt.

Halálfélelem? Nem is a haláltól féltem, hanem a kíntól, amit az okozna, ha újra nap érne. Nem baj, ha meghalok – csak gyorsan történjen…

Forró könnyek folytak végig az arcomon, rám tört a zokogás.

Megmentőm egy szót sem szólt, én sem. Remegő-rázkódó csomagként cipeltettem magam.

Megsaccolni sem tudtam, meddig és merre mentünk. Nem volt erőm ilyesmire figyelni. Csak egy dolog volt a lelkemben: sötét, hideg rettegés, ami még a Cedros iránti gyűlöletemet is kiszorította.

***

Félájult állapotban érzékeltem, hogy megálltunk.

Valaki finoman leemelt a lóról.

- Hogy van? – kérdezte egy mély női hang.

- Nagyon rosszul – felelt rá egy erőteljes férfihang, talán a megmentőmé.

Toppanás tudatta, hogy megmentőm leszállt a lóról.

Mentünk egy pár métert. Letettek valahova, talán egy ágyra.

Egy kéz megfogta a rám tekert köpeny szélét, hogy lehajtsa rólam. Görcsösen megmarkoltam a puha anyagot.

- Ne vedd le… - rimánkodtam. – Döfj le, fojts meg, vagy tégy bármit… Csak a napot ne…

- Nem kell félned – mondta a női hang. – Ide nem süt be a nap.

A hang tulajdonosan gyengésen kihámozott a köpenyből. Egy kis, elsötétített szoba és egy gyönyörű nő tárult elém.

Nyugodt, szép arca, tengerkék szemei, hosszú, hullámos, szőke haja, arányos termete mind tünde származásról árulkodott. És ha ez még nem győzött volna meg, hegyes fülei minden kétségemet eloszlatták volna. Könnyű, fehér ruhát viselt, néhány egybefont fehér virág fogta hátra.

- Szegénykém – sóhajtotta. – Alaposan elbántak veled.

Óvatosan leszedegette rólam a ruhám maradványait ott, ahol megégtem. Nem volt kellemes érzés, de se erőm, se kedvem nem volt tiltakozni.

Amikor ezzel végzett, felemelt a földről egy fatálat, és letette mellém. Kivett belőle egy rongyot, kicsavarta, és elkezdett törölgetni valamivel, aminek olyan illata volt, mint a kamillateának. Hűsítette, nyugtatta megperzselt bőrömet, és letörölte róla a rajta maradt vékony hamuréteget.

- Nyugodj meg és pihenj. Mindjárt visszajövök.

Pár perc múlva hozott valamit egy fakupában. Fel akartam ülni, de nem bírtam.

A tündehölgy feljebb emelte a fejem, és a számhoz tartotta a kupát. Vér illatát éreztem, de keveredett bele valami megnyugtató, közvetlen és mégis méltóságteljes tisztaság: az érintetlen természet tisztasága.

Ittam egy kortyot. Mintha egy kis hegyi patak kristálytiszta, hűvös vize öntötte volna el az ereimet, kimosva onnan az elmúlt idők minden mocskát, szinte a kellemes fáradtság bizsergésévé változtatva a bőrömet perzselő fájdalmat. Ugyanakkor a lelkemet is frissítette: kisodorta belőle a keserűséget és rettegést, nyugalmat és hitet hagyva maga után.

Lassan elkortyoltam a kuoa tartalmát.

- Ez a te véred volt, ugye? – sóhajtottam. Éreztem, hogy világokat tudnék megmozgatni (és megmenteni!), csak a kimerültségem miatt kell várnom.

A vállam már nem vérzett, alig fájt. Már csak egy csúnya heg emlékeztetett rá.

Amikor a tünde visszakapcsolta a nyakamba a két amulettet, már félig aludtam.

***

Másnap reggelig olyan mélyen aludtam, hogy az sem ébresztett volna fel, ha Forhan összes barbárja vágtat el mellettem harsányan csatakiáltva.

Úgy feltöltődtem energiával, hogy a fent említett barbárok a legkisebb ijedtséget sem okozták volna bennem.

Felkeltem, és kimentem a kis szobából. A házban nem találtam senkit.

Megmentőm és a tündehölgy a ház előtt ültek egy padon, és halkan beszélgettek.

- Örülök, hogy jobban vagy – mosolygott rám derűsen a tündehölgy. – Gyere, ülj ide hozzánk.

Leültem mellé a padra.

- Köszönöm – motyogtam. – Ha…

- Nem szabad azon gondolkozni, mi lett volna, ha a dolgok másképp történnek – a hangja alapján ráismertem a tegnapi férfira. Tehát ő az, aki megmentett.

A magas, csupa izom férfiról büszkeség sugárzott. Széles, szögletes arcát nem tarkították sebhelyek, pedig látszott, hogy tapasztalt harcos. Egyenes, sötétbarna haját összekuszálta a szél. Fényes, könnyűnek és mégis bombabiztosnak tűnő páncélzatot viselt, a nyakában hegyikristály amulett lógott, együtt csillogva indigókék szemeivel. Töprengő arckifejezése egyáltalán nem illett harcoshoz.

- Torin vagyok – mutatkozott be. – Lehet, hogy hamarosan el kell mennem, de maradj, amíg meg nem erősödsz. Fanalae majd vigyáz rád.

- Torin? – töprengtem el. Tudtam, hogy ismerem valahonnan ezt a nevet. Egész hamar leesett. – A Lélek Lovag Torin?

- Nem tudok másik Torinról – mosolyodott el.

- Egy Lélek Lovag mentette meg az életemet?

A Lélek Lovagoké volt a legkisebb kaszt Forhanban: mindössze négy tagja volt, négy testvér. Az anyjuk egy Angyal, az apjuk egy Lovag volt. Persze ez a párosítás nem igazán felelt meg az Angyalok törvényeinek, de a szerelem mindent legyőz alapon végül beletörődtek. A párnak két fia és két lánya született. Ők örökölték anyjuk jóságát és halhatatlanságát és apjuk erejét és becsületességét. Amikor felnőttek, felosztották egymás között Forhant, és több száz vagy talán több ezer éve védelmezték a jót.

- Egy Lélek Lovagnak az a dolga, hogy megmentse azokat, akik megmenthetik Forhant.

- Torin… Ezek szerint nyugaton vagyunk?

Torin bólintott, majd furcsa, feszült kifejezés jelent meg az arcán.

- Mennem kell – mondta komoran. – Szükség van rám.

Felpattant a közelben legelésző hófehér lóra, és elvágtatott.

- Nekem is van még egy kis dolgom – Fanalae úgy nézett a férje után, mintha mindennapos dolog lenne, hogy valaki gondolkodás nélkül elrohan segíteni a bajbajutottakon. – Sétálj egyet, hogy erősödj, de ne menj messzire, nehogy bajba kerülj.

Bement a házba.

Én elindultam az orrom után. Hamarosan találtam egy vidám, tiszta vizű kis patakot. Letérdeltem a partjára, és föle hajoltam, tükörként használva a vizet.

Elborzadtam a saját látványomtól. Az arcomat vörös foltok, keskeny hasadások borították, itt-ott ocsmány hólyagokkal tarkítva. A szemem bevérzett, a hajam szárazan, csimbókosan, néhol szinte ősszé fakulva bozontlott. Az arcomhoz hasonlóan a bőröm nagy része csúnyán megégett.

Alig tudtam magamhoz térni. Percekig csak bámultam hitetlenkedve a tükörképemet. Tényleg én vagyok ez a rémség? Ez lettem én?

Miért száműztek a poklok poklára?

Nem halálos bűn az,

Csak egy undorító, gyűlöltes arc!

És ha már Az Operaház Fantomjánál tartottam, eszembe jutott egy másik részlet is.

Amíg élsz, a bosszúm elkísér!         

Szenvedj, csak ezt kívánom én!

- Ez undorító – közöltem a tükörképemmel.

- A hólyagok idővel elmúlnak – jelent meg a patak-tükörben Fanalae arca. – és a vörösség is enyhül majd, de attól tartok, soha nem leszel a régi.

- Vagyis éltem végéig sebhelyes maradok? – gyanítottam, hogy így lesz, de addig nem akartam tudomást venni róla.

- Valószínűleg igen.

- Hát… Majd megszokom valahogy.

- Csak sejthetem, milyen borzalmasan érzed magad, de…

- Valahol büszke vagyok rá. Kiálltam az elveimért és a követőimért. Elásnám magam szégyenemben, ha szép lennék, de behódolnék Cedrosnak. Én nem azért vagyok, hogy dísz legyek a palotában. Nekem nem szépségre van szükségem, hanem erőre, bátorságra, bölcsességre és… - a földre hajtottam a fejem. – és arra, hogy ne akadjak ki minden kis hülyeségen…

Fanalae leguggolt mellém, és a hátamra tette a kezét. Éreztem a belém átáradó pozitív energiát.

- Nem szégyen, ha néha gyengének érzed magad. A legnagyobb hősökre is rátör a bizonytalanság.

- Én nem vagyok hős.

- Dehogynem. Nagyobb hős vagy, mint bármelyikünk. Nagyon fiatal voltál még, amikor rád szakadt, mit várnak el tőled. Már az is az erődet bizonyítja, hogy nem roppantál össze a feladat súlya alatt. Később is megmutattad, hogy méltó vagy a hercegnői címhez, és megérdemelte leszel királynő. Akkor is képes voltál helyesen dönteni, amikor választanod kellett Forhan érdeke és a saját boldogságod között. És ami e legbecsülendőbb: mindezt úgy tetted, hogy megőrizted önmagad. A helyedben a legtöbben megpróbáltak volna úgy változni, hogy a nép szinte tökéletesnek lássa őket. De te nem ezt tetted. Te könyörtelenül őszinte maradtál.

- Nagy dolog.

- Igen, az.

- Ha meglátnak így…

- A népedet nem a külsőd érdekli.

- Szerintem ezek után nagyon is érdekelni fogja őket.

- Meglátod, még büszkék is lesznek rád. Majdnem meghaltál, mert nem voltál hajlandó elárulni őket.

- Ettől nekik nem lett jobb.

- Biztos vagyok benne, hogy ezzel még több hívet szereztél magadnak. Ők majd segítenek elérni, hogy többet tehess.

- Folytatódik a háború. Még több szenvedés. Még több halál. Talán évekig harcolok még Cedrosszal. És nem biztos, hogy győzni fogok. Sőt.

- Hinned kell benne, hogy győzhetsz. Másképp nem fog menni.

- Ez nem hit kérdése. Sok mindenben hittem már, ami végül a balnál is balabbul sült el.

- Akkor sem szabad feladni. Soha.

- Tudom. És igazából soha nem is akarom feladni. De néha olyan nehéz…

- A nehézségek tanítanak, megedzik a lelkedet. Csak a tandíj magas néha… Egy számodra új világban neveztek ki megmentőnek. Persze, hogy nehéz. De lassan egyre jobban megérted, hogy mennek itt a dolgok, és még ennél is jobb vezetője leszel a birodalomnak.

- Ennyire biztos vagy benne, hogy én leszek az a vezető?

- A tündéknek nincsenek istenei, mi csak a természetben és a sorsban hiszünk. Ha a sors azt akarja, hogy te vezess minket, úgy is lesz.

- És ha nem úgy akarja? Tulajdonképpen hiába kapálózóm, nem is rajtam múlik az egész! Én Candidum vagyok, nem Glaucum!

- A gyermekeid versengése a vége felé közeledik, így a te harcos is Cedrosszal. Hamarosan megtudjuk, mi Forhan sorsa: mennybe emelkedés vagy pokolba zuhanás.

***

Hiába vette át Fanalae azt a szerepet, amit nemrég még Selles és Bered töltött be, hiába vigasztalt, Tamsech nélkül még mindig elveszettnek éreztem magam. Ezernyi hű barát sem tudta volna pótolni a hiányát, Bered férfiassága sem tudta elfeledtetni a két szép szemét, egyetlen mosolyát, Fanalae hite, nyugalma, tanácsai az ő hitét és tanácsait. Már nem is próbáltam elfelejteni őt és ami köztünk volt, beláttam, hogy nélküle üres vagyok.

Tudtam, hogy soha többé nem látom, és mégis ott motoszkált valami: talán mégis…

Ilyenkor nagyapám kardjára vándorolt a tekintetem. Végigsimította a barna hüvelyt, a békerúnákat, a markolatot. De egy másik érzés, a kötelességtudat mindig visszatartott. Mochon kardja tovább várta hüvelyében, hogy méltóbb célra használják.

***

Néhány nap múlva Torin újabb betervezett vámpírkivégzésről hozott hírt.

- Nem hagyhatom, hogy még többen haljanak meg. – mondtam. Edvodba kell mennem, hogy tehessek értük valamit.

- Ha úgy érzed, oda hív a sorsod, menj – bólintott Fanalae. – Vidd el Tündérfényt, hogy időben odaérj.

Tündérfény Fanalae hófehér kancája volt.

- Elkísérlek – Torin felállt a padról. – Jobb, ha el is indulunk. Ki tudja, milyen akadályba ütközünk út közben.

Semmilyenbe sem ütköztünk, így jóval hamarabb a fővárosba értünk, mint kellett volna. Az első dolgom az volt, hogy szereztem egy köpenyt, és a fejemre húztam a csuklyát. Nem hiányzott, hogy felismerjenek.

Dél előtt nem sokkal elvegyültünk a főtéren összegyűlt tömegben, és egészen előre dúródtunk, hogy közbeléphessünk, ha kell.

Cedros most nem egyedül jelent meg, hogy kivégezze a vámpírokat. Vele volt Glauc is. Valami nagyra készülhetnek…

Öt halálra ítélt vámpírt vezettek a tér közepére.

Az izmaim megfeszültek, készen álltam a támadásra. De nem volt rám szükség.

Cedros lerántotta a csuklyát az első vámpírról. Ismerős arc és fekete lobonc került elő. Férjem döbbenetére a lány nem égett el. Sőt, szembefordult vele, és elkiáltott egy varázsigét.

Cedros megdermedt. Először azt hittem, csak a döbbenettől, aztán rájöttem, hogy a varázslattól.

Glauc előrántott egy tőrt, és Cedros szívébe szúrta. Cedros fehér mágusköpenyére vörös foltot festett a vére. Glauc vagy nagyon tapasztalt gyilkos volt, vagy egy mázlista. Cedros azonnal holtan esett össze.

Glauc megölte az apját?! Hol maradtam le?!

Annyira meglepett, hogy Glauc szembeszállt Cedrosszal, hogy egy ideig eszembe sem jutott, mit jelent ez. Csak akkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen megnyertem a háborút, amikor előre léptem, hogy odamenjek az ikreimhez.

A tömegben volt valahol egy varázstudó, aki lángra lobbantotta Cedros holttestét. Látszott, hogy mindenki azt akarja, a lelke Mortos Zsarnokok Barlangja nevű részére kerüljön, és soha ne jusson ki onnan.

A „gyerekekre” néztem. Úgy tűnt, teljes köztük az egyetértés.

Lehúztam a csuklyát.

- Anya? – Cinder elborzadt egy pillanatra az arcom láttán.

- Mi történt? – kérdeztem. – Mi ez a hirtelen változás? Hogyhogy egy oldalra álltatok? - képtelen voltam felfogni, hogy ez megtörténhet. Hogy az ikrek békét kötöttek, Cedros halott… Ez túl szép, hogy igaz legyen!

- Glauc rájött, hogy Glaucum ereje kétfelé osztódott azzal, hogy ketten vagyunk, ezért csak együtt dönthetjük el a harcot – magyarázta Cinder.

- És rájöttem, hogy Forhannak rád van szüksége.

- Köszönöm – motyogtam. Cedros romlott vérének bűzétől felfordult a gyomrom. – Menjünk innen.

Elindultam a palota felé.

Csakhogy az ügyes kis összeesküvés ügyesebb volt, mint hittem.

A maradék négy halálra ítélt két párosra bomlott, és ketten-ketten elkapták Cindert és engem.

- Tudtam, hogy nem lehetsz jobb, mint az apád – morogtam.

Az álvámpírok (onnan gondoltam, hogy nem valódiak, hogy egy igazi vámpír nem lenne képes ilyen becstelenségre a palota felé vonszoltak minket.

Sejtettem, hová visznek, és, mint kiderült, igazam volt.

A börtönbe mentünk, a legalsó szintre. Mindkettőnket az utolsó cellába löktek.

Eleresztettem egy cikornyás magyar káromkodást.

- Most mi a jó fenét csináljunk? – üvöltöttem, nagyot rúgva a falba.

Cinder lekuporodott a fal mellé, és a térdére hajtotta a fejét. Egésze olyan volt, mint én, amikor azt vártam, hogy Rysonne megtalálja Tamsechet, és elmondjam neki, hogy hozzá kell mennem Cedroshoz.

- Ne haragudj – mondta halkan, remegő hangon a kislányom. – Én… Nem tudtam… Tényleg azt hittem, jót akar…

Leültem mellé, és átkaroltam.

- Nem rád vagyok dühös, hanem arra az átkozott bátyádra.

- Annyira utálom magam…! Tudhattam volna, hogy nem bízhatok benne!

- Ne hibáztasd magad. Nem miattad vagyunk itt. Majd kijutunk valahogy.

- Innen?

- Én már kijutottam egyszer.

- A kivégzésedre.

- Az tény, de tagadhatatlan, hogy kijutottam. Majd kitalálunk valamit.

Belül egyáltalán nem voltam ilyen biztos a szabadulásban. Olyannyira nem, hogy csak egy dolgot vettem biztosra: úgy száz év múlva megtalálják majd a csontjainkat.

***

Úgy egy nap telhetett el önváddal és töprengéssel.

Mindkettő rettegésre váltott, amikor alig hallhatóan léptek koppantak, selyemruha suhogott a folyosón.

A jövevény megállt cellánk rácsos ajtaja előtt.

- Jót hűsöltök? – kérdezte csevegő hangon.

- Persze, nagyon, csak lenne egy kis elintéznivalónk, úgyhogy lassan ki kéne mennünk.

- Ki szeretnétek menni?

- Mint mondtam, dolgunk van. Tehát igen.

- És hogyan?

- Lelana, hiába vagy halálistennő, engem ez nagyon nem fog érdekelni, ha nem engedsz ki innen.

- Nos, mivel éppen ezért jöttem, nem kell bosszúhadjáratot szervezned.

Lelana hosszú mutatóujjának egyetlen mozdulatára kattant a zár és nyílt az ajtó.

- Siessetek, nehogy lemaradjatok a nagy műsorról.

- Nagy műsorról?

- Majd meglátjátok.

- Soha nem érünk fel, ha végig kell rohannunk az összes folyosón és lépcsőn.

- Akkor nem rohanjatok – a halálistennő felénk nyújtotta a két kezét. – Gyertek velem.

Megfogtuk a kezét.

Elemelkedtünk a földtől, és átszálltunk falon, padlón, plafonon. Kaptunk egy kis ízelítőt abból, milyen kísértetnek lenni.

A főtér megint tele volt lényekkel. Néhány kivétellel csupa emberrel. Nem tudtam elhinni, hogy az emberek – akik mindig is nagyon fontosnak érezték magukat – ennyire élvezik a kegyetlenséget. Pedig tudtam, hogy ilyen volt az elioni középkor is: százak gyűltek össze egy-egy kivégzésre.

- Ez lenne a nagy műsor? Egy újabb kivégzés?

- Várd ki a végét – kacsintott rám Lelana, és leszálltunk a második emeleti erkélyre.

Glauc, miután megölte az apját, ugyanott folytatta a zsarnokságot, ahol Cedros abbahagyta. Újabb négy vámpí