Csend. Meleg.

Fájdalom. Keserűség

Meghaltam volna?

Nem. A halottak nem éreznek testi fájdalmat.

Fel akartam ülni, de nem ment.

- Magasságos istenek! – nyöszörögtem. – Miért nem hagytatok meghalni?

- Mert még kellesz Forhannak –mondta egy ismerős, mély hang. Nem volt kedvem azon gondolkozni, kihez tartozik.

- Milyen birodalomnak kellene egy olyan vezető, mint én? Milyen birodalomnak kell egy olyan vezető, akinek minden lépése rosszul sül el?

- Csak egynek. Forhannak hívják.

- És a lakóira jellemző az öngyilkos hajlam.

- A kitartás és a szabadságvágy annál inkább.

- Akkor jobb lenne, ha keresnének maguknak egy olyan vezért, aki meg tudja nekik adni, amit akarnak.

- Már megtalálták.

- Igen? Akkor sok szerencsét ennek a Forhan nevű birodalomnak. Na meg a múltjánál jobb jövőt. Akárki is vagy, hálás lennék, ha ideadnád a kardomat. Vár Mortos.

- Még csak az kéne. Egyelőre nem mész Mortosba, sőt, mostanában máshová sem. Először rendet kell raknod Forhanban. Még ennél is előbb a fejedben, szívedben, lelkedben.

- Ne kérj lehetetlent.

- Semmi sem lehetetlen.

- Kivéve, ami az. Add a kardom.

- Gyere ide érte.

Megkíséreltem. Addig sikerült, hogy kinyitottam a szemem. Valami faházban lehettem.

Oldalra fordítottam a fejem. Egy kis asztalnál Bered tett-vett valamit.

- Hol a francban vagyunk?

- Nálam.

- Te Vándor vagy. Nincs otthonod.

- De annak, aki felnevelt, van.

- Azt hittem, mindenkit megöltek. Téged is.

- Veled együtt legalább hárman túléltük.

- Hárman? Ki a harmadik?

- Selles.

- Hogyan maradhattatok életben?

- Amikor láttuk, hogy Cedros kis híján megölt, és csak cipelteted magad a lovaddal, mindketten odarohantunk, hogy megmentsünk. Idehoztunk, hogy békén hagyjanak, amíg felépülsz.

- És ha én nem felépülni akarok nyugalomban, hanem meghalni?

- Azt is megteheted. Jó néhány év múlva, a király palotában.

- Nem szeretem halogatni a dolgokat.

- Pedig ezt muszáj lesz.

- Gondolod?

- Az összes fegyvered nálam van. A közelben nincs kellőképpen magas szikla vagy mély szakadék, önmegfojtáshoz megfelelő víz. És ami a legmegfelelőbb biztosíték az életben maradásodra: rajtad tartom a szemem.

- Mocsok.

- Ha Mortosba akarsz költözni, a sebed az egyetlen lehetőséged. De nagyon kell igyekezned, ugyanis elláttuk, és tulajdonképpen semmi esélyed belehalni.

- Hagynotok kellett volna, hogy valaki nálatok kegyesebb megöljön.

- Senkit nem érdekeltél. Úgy néztél ki, mint aki már halott.

- Miattam halt meg vagy négyezer lény. Megérdemlem a halált.

- Cedros miatt haltak meg. És mindenki más is megérdemli a halált, ki ezért, ki azért.

- Nincs még egy forhani, akinek ennyi vér száradna a lelkén.

- Nem csak a gyilkosok érdemelnek halált. Méltó lenne mindenkihez, aki árt másoknak. Ott vannak például az önzők, a tolvajok, a rabszolga-kereskedők, a gyújtogatók. Továbbá akik szenvednek: az éhezők, a súlyos betegek, a nyomorékok, a hitvesztettek, azok, akik reménytelenül szerelmesek, akik elveszítették a becsületüket, családjukat, otthonukat, barátaikat, szerelmüket. És még sok-sok galád fickó és szegény pára, akiknek Mortosban lenne a helye.

- Sok helyen járhattál, ha ennyi bölcsességet szedtél össze – hajtotta félre az ajtót takaró növényekből szőtt függönyt Selles.

- Láttam és hallottam egyet s mást – bólintott halvány mosollyal Bered. Éreztem közöttük a gyorsan kialakult, de szoros barátságot és összetartozást.

Eszembe jutottak azok, akik azokban a percekben is a barbárok között szenvedtek – miattam. Csak mert a barátaim voltak.

Egy alacsony, vékonyka asszony lépett b az ajtón. Hátul copfba font, hófehér haja és mély ráncai nem éppen fiatalságról árulkodtak. Kis, kék szemei, apró orra és a mosolyráncoktól folyton mosolyogni látszó ajkai mind-mind kedvességet sugároztak. Durva anyagú ruháján vagy egy tucatnyi zseb rejtett különböző kisebb tárgyakat.

- Jaj, miért nem szóltatok, hogy felébredt?

- Jót beszélgettünk – Bered megint mosolygott. Ha a szemei nem lettek volna folyton olyan szomorúak, képes lettem volna elhinni, hogy vidám természetű emberrel van dolgom.

- Férfiak… Ti mindig csak beszéltek…

Selles majdnem nevetett.

- Hozok neked valamit enni – fordult felém az asszony.

- Nem kérek semmit.

- Ne foglalkozz vele – legyintett Bered. – Hozz csak neki valamit. – Az asszonyka kisietett. – Ő Gortva – folytatta a Vándor. – Kisfiú koromtól ő nevelt. Az egyetlen hibája, hogy néha (néha? Örökké!) elfeledkezik a koráról, és nem pihen eleget.

Gortva szinte azonnal visszatért egy nagy fatálnyi mindenféle jóval: erdei bogyókkal, szamócával, és egy facsészényi fehéres, fűszeres illatú lötyivel.

- Bered, jó lenne, ha elmennél vadászni. Én megvagyok hús nélkül, de Nichennek kell, hogy meg tudjon erősödni.

- Már itt sem vagyok – Bered fogta az íját (a Vándorok kedvenc fegyvere a hosszú tőr, de értenek az íjhoz is), és kiment.

Gortva letette a tálat az asztalra.

- Ne hagyd békén, amíg nem eszik legalább egy kicsit – mondta Sellesnek, aztán kitipegett.

Selles óvatosan felültetett és hátrébbtett, hogy a falnak tudjak támaszkodni. Az ölembe tette a tálat, és leült mellém.

- Megváltoztál – mondtam, és ittam egy kortyot a lötyiből. Egész kellemes, savanykás íze volt.

- Te tehetsz róla. Na meg a sors.

- Mi közöm nekem ahhoz, hogy a régi Sellesből ez az új lett? A nagyképűséged például mintha soha nem is létezett volna. Igazi Lélek Pap lettél, nem a legszigorúbban véve a rend szabályait.

- Jót tett, hogy annak idején hozzávágtál a falhoz, az első őszinte beszélgetésünk különösen. Elgondolkoztam, és rájöttem, hogy igazad van. Lecseréltem a régi Selles egy-két tulajdonságát, és megszületett az új. És így sokkal jobban érzem magam a bőrömben.

- Hidd el, a sorsnak többet köszönhetsz, mint nekem. Ahogy Cedros hatalma nőtt, egyre többet kellett segítened az embereken. Gondolom.

- Legfeljebb azokon, akik sérülten tértek vissza a kolostorba. Alron nem engedte, hogy elmenjek. Nem akarta, hogy szembeszálljak Eslennel és Cedrosszal, mint az apám.

Hallgattunk egy sort. Ettem egy pár bogyót.

- Te is más lettél.

- Csodálod?

- Hát nem. Történt veled egy-két dolog.

- Jaja. Jó meg rossz is. Főként rossz.

- Nem biztos, hogy rossz. Szereztél egy halom tapasztalatot.

- Egy halom? Mióta használsz te ilyen kifejezéseket?

- Tachena fertőzött meg velük.

- Őt meg én. Jól megneveltünk.

- Egyél.

- Nincs étvágyam. Elvette, ami tegnap történt.

- Gondolj másra.

- Könnyű azt mondani.

- Ne hibáztasd magad. Te mindent megtettél, hogy ne így alakuljon.

- A minden nem volt elég.

- Ami azt jelenti, hogy így kellett lennie.

- De miért?

- Egyszer majd rájössz. Most a miértek helyett keresd inkább a hogyanokat.

- Hogyan tegyem tönkre még jobban a birodalmat?

- Hogyan tedd tönkre Cedrost.

- Miért nem tudjátok felfogni, hogy Cedros erősebb nálam, nem is kicsivel? Emellett jóval régebben koptatja a sárgolyót, ergo többet látott és tapasztalt, mint én.

- Ez nem számít. Mochon se volt se erősebb, se idősebb, mint te most. Neki varázsereje sem volt, mint neked. „Csak” egy Lovag volt.

- Viszont valószínűleg sokkal jobb vezető, hadvezér és harcos. Na és a sors is jobban kedvelte.

- Ő is sokáig küzdött. Egész seregeket, barátok tucatjait veszítette el, és velük együtt mindig ugyanígy odalett az önbecsülése is. De mindig talpra állt, mert tudta, hogy becstelenség lenne, ha hagyná, hogy az a sok áldozat feleslegessé váljon.

- Menten elsüllyedek szégyenemben.

- Nem szégyen, hogy elvesztetted a csatát.

- Nem azért. Hanem mert igazad van. Nem adhatom fel. De nem tudom, hogyan folytathatnám.

- Azt ráérsz kitalálni, amíg lábadozol.

- Sokáig fog tartani?

- Két-három hetet biztosan várnod kell, amíg teljesen rendbe jössz.

Két-három hetet? Az hosszú idő, főleg ha beleszámítjuk, hogy…

- Ha ilyen bogyókákat fogok enni, többet is.

Selles nevetve a homlokára csapott.

- Hogy felejthettük el, hogy nem egy kecskét kell ellátnunk?

- Ezek szerint a Lélek Papok kecskék?

- Nem, ők inkább nyulak.

- Nyulak?

- Nyulak.

- Nem értem a különbséget.

- Láttál már kecskét?

- Láttam.

- És nyulat?

- Azt is.

- Akkor össze tudod őket hasonlítani.

- A kecskének van szarva, patája. A nyúl nem rendelkezik ilyesmivel, viszont hosszabb a füle. A lélekbeli különbségeket nem ismerem, még egyik faj képviselőjével sem merültem hosszabb beszélgetésbe avagy kapcsolatba.

- De arról hallottál már, hogy a nyúl gyáva, nem?

- A Lélek Papok gyávák?

- Azok.

- Mitől félnek?

- Maguktól, és főleg az érzéseiktől.

- Főleg amelyiknek vannak.

- Valamikor mindegyiknek voltak.

- Honnan tudod? Nem hiszem, hogy egyidős vagy a renddel.

- Nem is vagyok. De a Főpapok könyvespolcain sok olyan könyv sorakozik, ami sohasem jut el Tanítványhoz vagy egyszerű Paphoz.

- Például a Lélek Papok történetéről?

- Például. A rendet annak idején olyan varázstudók alapították, akik fontosnak tartották a lelket, az érzéseket. Az volt a céljuk, hogy segítsenek az embereken, és arra ösztönözzék őket, hogy ne szégyelljék az érzéseiket, ne féljenek attól, amit a lelkük súg nekik. Sokkal szabadabban éltek, mint a mai Lélek Papok: szabadon szerethettek-utálhattak, nem vetették meg, sőt, tisztelték a szerelmet.

- Ez az egészséges Lélek Pap felfogás. Ezt miért csak a Főpapok tudják? És egyáltalán mi történt?

- Alron elődje megkeseredett ember volt, aki csak azért csatlakozott a rendhez, hogy elmenekülhessen a világ elől.

- Akkor miért választották Mesterré?

- Senki sem tudja. Csak annyi biztos, hogy megváltoztatta a szabályokat. Most már az a lényeg, hogy valaki uralja a lelkét, nem az, hogy hallgasson rá.

- És Alronnak ez kapóra jött, hogy szolgaként kezelhesse az egész társaságot, és hízeleghessen az apámnak.

- Valahogy úgy.

- Csodálatos.

- Talán ha Tachena visszajön, visszaállítja a régi szabályokat.

- Ha magától nem teszi, megkérjük rá. Először szépen, aztán, ha kell, kicsit csúnyábban. Bár szerintem nem a mi kérésünkre, éppen csak a menekülésre vár. Remélem, kibírják… Bocs, tudom, hogy, hogy ezen ezerszer átrágtuk magunkat. Csak aggódom, na.

- Tudom, és megértelek. Én is aggódom. De erősnek kell lennünk, ahogy ők is azok.

***

Az ellátásra nem panaszkodhattam: miután rádöbbentünk, hogy nem vagyok se kecske, se nyúl, minden nap kaptam egy kicsit valakinek a véréből. A vér ízéből és a vele kapott aprócska emléktöredékekből mindig tudtam, kinek a vérét iszom, de az után, hogy kénytelenek voltunk Tamsech vérét megcsapolni, már nem zavart annyira, ha ismerős energiákkal pótoltam a sajátjaimat.

Vámpírságomnak köszönhetően gyorsan gyógyultam, már ami a testi sebeket illeti. Egy hét múlva már egyre hosszabbakat sétáltam a környéken, a ritkás-napfényes, lassan őszi aranyszínt öltő erdőben Bereddel és/vagy Sellesszel. Teljes erővel igyekeztek visszaadni a régi önbizalmamat, kisebb-nagyobb sikerrel. Az üresség és bűntudat, amit annak a nagyjából négyezer embernek a halála okozott, máig sem múlt el, azóta is ott feketéllik a lelkem mélyén, jól elásva, sok mással egy sírba temetve.

Két hét múlva megerősödtem annyira, hogy a tilalom ellenére felkapaszkodjak a kunyhó mellett magasodó öreg tölgyfa tetejére, és a tájat bámulva folytassam töprengéseimet. Még mindig nem tudtam, mit kellene tennem. Ha a hatalomért folyó harcra gondoltam, visszatértek a csata képei és halálsikolyai, és visszazuhantam a csata utáni depressziómba.

Eszelősen kerestem a minél gyorsabb és minél kevesebb áldozattal járó megoldásokat. Nem bántam volna, ha Cedros az egyetlen áldozat. Legszívesebben azonnal párbajra hívtam volna. Nem csak a még mindig fájó medencecsontom miatt nem tettem. Tudtam, hogy hiába töröm a fejem, csak egy megoldás van.

Glaucum, a Szürke.

De ki lesz az? Cinder vagy Glauc?