Abban a biztos tudatban tértem magamhoz egy főpapi hálószobában, hogy senki, még Cedros sem állhat az utamba. Sajnos hamar rá kellett jönnöm, hogy nincs okom ekkora önbizalomra.

Kimentem a szobából, és azonnal összefutottam Sellesszel.

- Csakhogy visszajöttél!

- Csakhogy? Szerintem ez egyáltalán nem volt hosszú idő a feladathoz képest.

- A feladathoz képest nem, de a forhani eseményekhez nagyon is.

- Mi történt? – rosszat sejtettem.

Egy név furakodott a gondolataim közé. Cedros. Aztán még kettő: Eslen, Glauc.

- Egy hónappal az után, hogy elmentél, Eslen meghalt. Cedrosra hagyta a trónt.

- Selles, ez nagyon rossz vicc.

- Ez nem vicc. Cedros a király, és neki többen engedelmeskednek, mint az apádnak. Az emberek rettegnek Cedrostól.

- Azt nem csodálom…

- És ez még nem is a legrosszabb. Hajtóvadászatot indított utánad. Mindenképpen élve akar megkapni, hogy ő maga szabadulhasson meg tőled, de mások élete nem érdekli. Olyan, mint egy megszállott. Összegyűjt mindenkit, aki tudhat rólad, főleg a Halál Főkasztból, és halálukig kínozza őket. Vannak, akiket bányákba küld dolgozni, de az is előfordul, hogy egy tucatnyi vámpírt kiállít a napra, hogy hamuvá égjenek. Olyankor az ő ordításuktól visszhangzik egész Edvod… Galloph, Hollima, Shenor, Zera, Kelton, Selam, Rysonne, Cinder és Tachena…

- Ugye semmi bajuk? – vágtam közbe.

- Nem tudom. Egy barbár törzzsel kell vándorolniuk. Gyalogolniuk kell, amíg a barbárok lovagolnak. Úgy bánnak velük, mint az utolsó rabszolgákkal.

- De hát Selam már idős… És ha a vámpírokat nap éri… És…

- Cedros tudja, hogy a taktikája mindenképpen elvezeti hozzád. Akkor is, ha valaki elárul, akkor is, ha te térsz vissza, hogy véget vess a mészárlásnak.

- Hogy lehet valaki ennyire szemét?! És ha Tachenát megtalálta, engem miért nem?

- Egy varázslattal elrejtettük az ajtót.

- És mindeközben én nyugodtan éldegéltem Elionban?!

- A Halál Főkaszt egységesen melletted áll. A többi főkaszt már megoszlik: a Lélek Papok, a tündék, a Vándorok, a széllovasok és a sellők téged támogatnak, a Vámpírvadászok, a lidércek, a törpök, a démonok, a barbárok, a szirének és a Kalózok Cerost. Az Angyalok és a Lélek Lovagok még nem lépek közbe. A többi Kaszt tagjai nem egységesek.

- Huh. Asszem Edvodba kell mennem.

- Egyelőre nem. Küldök egy-egy Papot a te oldaladon álló Kasztokhoz. Egy hét múlva készen áll majd a sereged.

- Ekkora itt a szervezettség?

- Köszönd Tamsechnek és Cedrosnak.

- Cedrosnak?

- Sokan csak akkor léptek a Nichen-pártiak közé, amikor Cedros elkezdte ezt az undorító hadjáratot.

- Egy hét… Az alatt…

- Tudom, hogy aggódsz a barátaid miatt…

- És a lányom miatt!

- …de most Forhanra kell figyelned. Ha Forhan megmenekül, megmenekülnek ők is.

- Biztos vagy benne? Csak mert én nem.

- Ne aggódj. Az csak felemészti az energiáid egy részét. Próbálj megnyugodni. Megyek, elindítom a hírnököket.

***

Céltalanul elindultam a folyosón.

Mit fogok én itt csinálni egy hétig?

A kislányom… A barátaim…

- Nichen! – kiabált utánam valaki. Megfordultam. Xera, Tachena egykori mestere sietett felém. – Beszélnem kell veled.

Bementünk egy üres Tanítvány-szobába, és leültünk az egyik ágy szélére.

- Szóval… - nem tudja, hogy kezdje. Hagytam, hogy végiggondolja. – Biztos hallottad már, miért nem vagyok és nem is leszek soha Főpap.

- Azt mondják, nem tudsz parancsolni az indulataidnak.

- Ez így is van. Szóval… Azon az éjszakán, amikor te és Tamsech…

- Életem legszebb éjszakáján – sóhajtottam.

- Én… láttalak titeket. És… én voltam az, aki másnap elárulta a titkotokat.

- Mi? De hát miért? Mit vétettünk mi neked?

Xera szeme megtelt könnyel. Előrehajtotta a fejét, hogy előrehulló gesztenyevörös tincsei eltakarják.

- Szerettem Tamsechet – mondta alig hallhatóan.

Ezzel belém fojtotta a szót.

- Én…

- Ne szabadkozz, én rontottam el a te boldogságodat. És később keservesen megbántam…

- Xera… - nem tudtam mit mondani, úgyhogy inkább megöleltem.

- Ne haragudj, Nichen… Tudom, hogy nem kellett volna, de… de…

- Emiatt ne legyen bűntudatod. Már úgyis mindegy – suttogtam, és azon kaptam magam, hogy az én arcomon is könnyek gördülnek végig.

***

Már két nap után az őrület határán egyensúlyoztam. Csak Selles tartotta bennem a lelket, aki, bármennyire is utáltuk egymást valamikor, igazi baráttá lépett elő. Amikor éppen nem vele beszélgettem, időm nagy részében a Töprengőben ücsörögtem, és, ahogy azt kell, töprengtem. Sajnos nem pozitív dolgokon: folyton azok jártak a fejemben, akik miattam szenvednek és halnak meg.

Hát megérdemlem én ezt?

Azzal egyetértettem (és egyetértek máig), hogy egy élet nem számít, ha ezrekről, milliókról van szó. De ezrek élete egyért? Önzőnek éreztem magam, amiért nem rohantam Cedroshoz, hogy megmentsem őket. De tudtam, hogy ha megtenném, semmivel sem segítenék többet. Cedros bezárna, ha nem rögtön megölne, és az uralkodása még több áldozatot követelne. Aztán még többet és még többet. És Forhan népe még a Nichen-legendától kapott picike reményt is elveszítené. Vajon maradna valaki, aki szembe mer szállni Cedrosszal?

Ki tudja, hogy intézte volna a sors. Na meg az istenek.

Az önemésztgetés mellett azért egyébre is maradt időm. Nagyjából kidolgoztam egy haditervet az alapján, amit már tudtam. Sellesnek köszönhetően még a Cedrosnak küldött hadüzenetről sem feledkeztem el.

Múltak a percek, másztak az órák, vánszorogtak a napok. A küszöbön álló csata és talán háború miatt egyre idegbetegebb lettem. Agybajomat csillapítandó minden nap Fantom hátára pattantam (hol nyereggel, hol anélkül), és kilovagoltam a környező mezőkre. A fű, a virágok már nem virítottak olyan harsányan, mint egykor – már nem az uralkodó talpnyalója uralta őket, így védelmet sem élveztek -, de jobb volt „szabadon” lovagolni, mint a kolostor falai között tépelődni.

Még lovaglás közben is percenként eszembe jutott, hogy nemsokára csatába vágtatok az álomszép mén hátán.

Nagy nehezen eltelt az egy hét. Többé-kevésbé sikerült megőriznem az ép eszemet.

Sorban érkeztek a hírnökök és kisebb-nagyobb seregek.

A nyolcadik nap hajnalán hadseregem felsorakozott a mezőn. Selles számításai szerint nagyjából kétezren-kétezer-százan lehettek. Fantom hátáról néztek végig rajtuk.

- Nem tudom, mit szoktak ilyenkor mondani a hadvezérek – mondtam. Selles (varázslattal) felerősítette a hangomat, így nem kellett szétordibálnom a torkomat. – Szeretném megköszönni nektek, hogy még mindig mellettem álltok. Nem vagyunk sokan, de a sokféleségünknek köszönhetően jó taktikával győzhetünk. Én hiszek a szövetségünkben, és abban, hogy sem az istenek, sem a sors nem akarja Forhan pusztulását. Bíznunk kell a jövőben, és a jövő is bízni fog bennünk.

Éljenzés. Levegőbe lendülő fegyverek.

Nem akartam a halálba küldeni azt a kétezer harcost.

Elmondtam, kinek mi lesz a feladata, és gondolatban kegyelemért könyörögtem az istenekhez.

***

Elindultunk.

Én a seregek előtt lovagoltam, bal oldalamon Sellesszel.

A gyalogosok miatt csak lépésben haladtunk. Utáltam ezt a csigatempót és minden elvesztegetett percet. Utáltam továbbá Cedrost, azt, amit tett, és azt, amit én készültem tenni.

- Félsz? – kérdezte Selles halkan, hogy az első sorban vonuló lovasok (azaz tünde nemesek, néhány Vándor és úgy egy tucatnyi Lovag) meg ne hallják.

- Ennyire látszik?

- Remeg a kezedben a szár. De nem feltűnő. Lélek Pap vagyok, érzem, látom a félelmedet.

- Reszketek, ha arra gondolok, hogy ez a rengeteg lény a saját sorsával nem törődve vonul utánam a szinte biztos vereségbe. Megérdemlem én ezt, Selles? Vagyok ennyire fontos? Kellek én ennyire Forhannak?

- A fontosságod a nép bizalmában gyökerezik. Ha te töltenéd be az apád vagy Cedros szerepét, a legenda Cinderről vagy Glaucról szólna. De mivel a sors így alakította a dolgokat, te vagy az, akinek fel kell támasztania a birodalmat.

- És ha kevés vagyok a feladathoz? Rettegek a bukástól. Hogy hiába az a sok áldozat, Forhan ugyanúgy elveszik.

- Próbáld meg elűzni a félelmet. A félelem meggyengít.

- Nem te vagy az első, aki ezt mondja. De én nem vagyok Lélek Főpap, még csak Pap sem. Nem tudok úgy uralkodni az érzéseimen, mint ti.

- Nem, Lélek Pap nem vagy. De vámpír vagy. És vezér.

- Jól van, na, tudom, hogy gyáva vagyok.

- Dehogy vagy gyáva. Mindenki tart attól, hogy nem tudja teljesíteni a feladatát.

- Nekem nem szabadna félnem. Hiszen mindenki belőlem meríti a bátorságot és a reményt. Ha én félek, hogy legyenek bátrak ők, akik évek, évtizedek óta szenvednek?

- Nem a rettenthetetlenségtől leszel hős. Hanem attól, hogy a rettegésed ellenére is megteszed, amit meg kell tenned.

- Ha meg tudom tenni.

- A néped belőled merít erőt. Te meríts belőlük. Adjon erőt a bizalmuk.

- Épp ez az, ami elbizonytalanít. Nem tudom, méltó vagyok-e a bizalmukra.

- Elegen tartanak ki melletted ahhoz, hogy elhihesd: méltóbb vagy rá, mint bárki más.

- Régen annyira más volt minden… - sóhajtottam. A szárat elengedve végigdőltem Fantom nyakán, és átöleltem…

Este letáboroztunk egy felégetett falu határában.

Néhányan végigjártuk az utcákat, túlélőket keresve. Hiába. Nem volt senki, aki túlélte a támadást. A házak elszenesedett romjai fejfaként magasodtak a lemészároltak fölé.

- Barbárok – mondta undorodva Suravan, a déli erdők tündéinek vezetője.

Bered, az északról jött Vándor az úton térdelt.

- Legfeljebb két vagy három napja jártak itt – állapította meg. Edvod felé tartanak, sietve. Foglyaik is vannak.

- Nem siethettek túlzottan, ha megálltak gyújtogatni egy kicsit – jegyezte meg egy ifjú Lovag, Pesier.

- Ha nem rohannának, nem mentek volna el, amíg porig nem ég a falu – magyarázta Bered. – Mindig megvárják, amíg a tűz megkapja az áldozatot, amit szerintük megérdemel.

- Ezek szerint lehet, hogy mégis vannak túlélők – mondtam.

Bered bólintott.

- Lehet. De ha vannak, elhurcolták őket.

Visszamentünk a táborba. Már égtek a tábortüzek, körülöttük szerény vacsorát eszegető katonák beszélgettek fojtott hangon.

Visszatértek a felderítőként előreküldött széllovasok.

Nem tudtam megszokni ezeknek a törékeny, áttetsző lényeknek a látványát. Akkorák, mint egy-egy nagyobb törp, de testalkatuk nem olyan aránytalan, zömök. Hosszú, vékony szálú, fehér hajuk akkor is hullámzik, lebeg, amikor más lények úgy érzik, teljes a szélcsend. Tengerkék szemük és fémesen csillogó bőrük miatt kicsit esőcseppekre hasonlítanak, mégsem a Víz az elemük. A szél szárnyán utaznak, a leggyengébb áramlat is elbírja őket. Külsejük ellenére rettenthetetlen harcosok hírében állnak.

- Amerre csak jártunk, a barbárok pusztítását találtuk. Sehol egy élőlény – jelentette egyikük.

***

- Cedroshoz mennek – mondtam Sellesnek, amikor már csak mi ketten ültünk a haldokló tűz mellett. – Ha Forhan összes barbárja ott lesz a csatában, esélyünk sincs. Kétezer értelmetlenül kioltott élet szárad majd a lelkemen. Azaz száradna, mert én sem fogom túlélni. Az én halálom nem érdekel. Ha nem vagyok képes megtenni, amit mindenki tőlem vár, inkább meghalok. De ők miért jönnek velem a biztos halálba?

- Azt hittem, érted – szólalt meg egy mély hang.

Az első pillanatban azt hittem, Fantom. Aztán a ló mögül élőlépett Bered, és mellénk telepedett.

Elioni szóhasználattal úgy fogalmaztam magamban, hogy „hű de jó pasi”. Nem volt kis ember: nálam vagy fél méterrel magasabb és jóval izmosabb volt, mégis úgy mozgott, mint egy vadmacska, csak akkor vettük észre a jelenlétét, amikor ő is úgy akarta. Határozott vonalú, enyhén borostás arcát hosszú, sötétbarna haj keretezte. Sötét, mindenre figyelő szemeiben akkor is valami megmagyarázhatatlan szomorúság tükröződött, ha zavarba ejtően csókra termett ajkai éppen nevettek. Erős anyagból készült, barna nadrágot és inget viselt, vastag köpennyel és hosszú szárú csizmával.

- Nem, nem értem.

- Ide senki nem győzni jött. Mindenki tudja, hogy reménytelen ez a harc. De nem csak a vámpíroknak van büszkesége, bár tény, hogy az övék a legerősebb. Aki most veled tart, inkább meghal, mint hogy Cedros Forhanjában kelljen élnie. Ebbe a csatába mindenki meghalni jön.

***

A csata előtti estén megérkeztünk a hadüzenetben kijelölt helyre, nem messze Edvodtól. Az amúgy sem magas fekvésű Edvod körüli síkság északi részén volt egy még mélyebb medence, a Mocson-mező. Nagyapám egykor itt nyerte meg a végső, reménytelennek tűnő csatát azok ellen, akik ellenezték Forhan egyesítését. Egy regényírótól gyönyörű húzás lett volna, ha itt vérezteti el a főhősét. Talán én is emiatt döntöttem így. Nem tudom. De az tény, hogy ott voltunk, és belebámultunk a halál arcába.

Hajnalban mindenki a fajtája, Kasztja harci díszébe öltözött, és elfoglalta a helyét.

Fantom hátán eléjük léptettem.

Úgy állítottam fel a sereget, hogy ha esetleg győznénk, az minél kevesebb áldozattal járjon, e támadni is hatékonyan tudjunk. A középső részben (elölről hátrafelé haladva) az íjászok, a lovasok, a vámpírok és a Vándorok sorakoztak, mellettük két oldalt zombik és csontvázak álltak, még kijjebb, egymás mellett a varázstudók, főleg Lélek Papok, Nekromanták és Druidák. A széllovasok a középső rész fölött szálldostak. Azok, akik más Kasztokhoz tartoztak, kisebb csoportokban oda álltak, ahová a leginkább illettek.

Néhány percig néma csendben néztük egymást. Az alatt a pár nap alatt, amit együtt töltöttünk, és főleg ezek alatt a percek alatt megnevezhetetlen, szétszaggathatatlan kötelékek alakultak ki közöttünk. Úgy éreztem, mintha mindegyikükhöz évezredes barátság fűzne, amit nem kezdhet ki idő, távolság, történelem.

Egy idősebb Lovag elhagyta a sort, és mellém léptetett. Egy kardot nyújtott hüvelyestől. A bőrrel bevont hüvelyt és az egyszerű, vöröses fából faragott markolatot békerúnák díszítették – az összes létező rúnaábécéből.

- Mochon kardja – mondta, amikor átvettem tőle. – Azt akarta, hogy te kapd meg.

- Köszönöm – leheltem.

Lecsatoltam azt a kardot, amit kaptam, hogy ne legyek fegyvertelen (lóháton nem harcolhattam blutennel…), és odaadtam egy íjásznak, akinek nem volt egyéb fegyvere az íján kívül. A helyére csatoltam nagyapám kardját, és kihúztam a hüvelyből. A pengébe vésve is békerúnák sorakoztak.

Átöleltem Fantom nyakát, és belekönnyeztem a sörényébe.

- Én máris meghaltam – súgtam a lónak. – Még el sem kezdődött, és én már halott vagyok.

Felegyenesedtem.

- Bármi is történjék, tudnotok kell, hogy nálatok jobban még senkit és semmit nem tiszteltem. Köszönöm… - elcsuklott a hangom. Bárhogy próbálkoztam, képtelen voltam visszatartani a könnyeimet. Tisztelgőn az arcom elé emeltem a kardomat. – Büszke vagyok rá, hogy veletek harcolhatok. Az istenek legyenek velünk…

Halkan beszéltem, de a szavaim így is eljutottak a leghátsókhoz is: aki már hallotta, amit mondtam, továbbadta.

Leeresztettem a kardomat, és megfordítottam Fantomot.

Addigra Cedros seregei is felsorakoztak. Minden egyes katonája a királyi seregek sötétkék egyenruháját viselte. Tudtam, hogy ezt megalázó gesztusnak szánja. Maga Cedros természetesen hófehér mágusköpenyében ült szintén hószínű lován. Haját lágyan lebegtette a szél, ajkai a szokásosnál is fensőbbségesebb, lenézőbb vigyorra húzódtak. Magában biztosan jót nevetett kétségbeesett könnyeimen.

Volt egy olyan érzésem, hogy megint valami világrengető aljasságra készül. Talán azért sejtette így, mert csak kábé annyian voltak, mint mi. Talán mert furcsállottam, hogy a barbárokat is sikerült egyenruhába parancsolnia. Talán csak mert ismertem.

- Gyűlöllek – suttogtam. Még jobban megszélesedő vigyora tudatta velem, hogy tud szájról olvasni.

A magasba emeltem a kardomat.

Az íjászok felhúzott íjjal előreléptek.

- Forhanért! – lerántottam a kardot. Elröppentek az első nyilak, megölve vagy harcképtelenné téve Cedros nem egy emberét.

Az íjászok között előrelódultak a lovasok, fölöttük a széllovasok, és lerohanták Cedros seregét. A vámpírok előrementek az íjászok közé, a Vándorok mögéjük. Az élőholtak tömör falként védelmezték a varázslatokkal küzdő varázstudókat.

A taktika hatásosnak tűnt. A lovasok, az íjászok és a támadó varázslatok máris sokak életének vetettek véget.

A szememmel Cedrost kerestem. Én akartam végezni vele.

Felé indultam, amint megtaláltam. Nem volt könnyű feladat eljutni hozzá. Amint megszabadultam egy ellenféltől, jött egy másik. Gondolatba hálát adtam a sorsnak, amiért romantikus lelkű vívóedzőm a középkori (és, ha ezt akkor még nem is tudtam, forhani) kardok használatára is megtanított.

Fantom igazi csatalóként viselkedett. Figyelt minden apró rezdülésemre. Sokszor megmentette az életemet azzal, hogy észrevéve egy-egy alattomosan közeledő Cedros-pártit, rúgott, harapott, lökdösött.

Amikor Cedros közelébe értem, szinte észre sem vettem.

- Nem kellett volna így lennie – kiabálta túl a csatazajt, és megtámadott.

- Ezt ne kezdjük előröl – válaszoltam, hárítva a kardcsapást.

- Nem győzhettek.

- Nem is azért jöttünk.

Nem folytattam a beszélgetést, nem engedhettem meg magamnak, hogy bármi is elterelje a figyelmemet.

Megszűnt körülöttünk minden, csak a másik mozdulataira figyeltünk, nehogy elkövessünk egy icipici, de végzetes hibát. Távoli moraj volt csak a csatazaj, a fájdalom és a halál sikolyai, a haldoklók utolsó hördülései. Nem létezett számunkra semmi, csak a kettőnk harca.

Nem tudom, meddig harcoltunk, teljesen kiestem az időből.

Cedros megvágta az arcomat, úgy, ahogy egykor én az övét. A számba folyó vérrel nem törődve lecsaptam oda, ahol rést éreztem a védelmében. Mágusköpenye hosszan felhasadt, de a kardom éppen csak megkarcolta a mellkasát.

Ennél súlyosabb sebeket nemigen ejtettünk egymáson. Próbáltam úgy küzdeni, hogy a vámpírvért szíjaival is eltalálhassam vagy megzavarhassam, de Cedros túl tapasztalt és ügyes volt ahhoz, hogy ilyen egyszerű trükkök miatt elveszítse a csatát. Néhány bőrszíj-csapás nyomán kiserkent a vére, de semmi említésre méltó eredményt nem értem el.

Valahogy közénk került néhány küzdő. Gyorsan körülnéztem. Mindkét seregnek csak a töredéke volt életben. A mezőn holtak és haldoklók tömege feküdt. Rajtuk keresztülgázolva, kétségbeesetten harcoltak a még életben levők.

Cedros gúnyosan búcsút intett, és elvágtatott egy közeli fasor felé. Felordítottam dühömben. Idehozza az embereit, és elmenekül?

Utána akartam menni, de egyszerre hárman rám támadtak.

Egy perc múlva rádöbbentem, hogy az intésben több gúny volt, mint gondoltam.

Cedros visszatért, és nem egyedül. A nyomában ezernyi barbár harcos vágtatott harci üvöltésrt hallatva, félelmetes, fogazott pengéjű kardokat lóbálva.

- Te szemét! – üvöltöttem a visszatérő Cedros felé.

És elkövettem a legnagyobb hibát, amit harcos elkövethet. Elborult az agyam, és ész nélkül nekirontottam Cedrosnak. Cedros könnyedén kivédte a csapásomat, és ugyanazzal a mozdulattal mélyen az oldalamba vágott.

Cedros nevetve odébbállt.

Előregörnyedtem. Felállítottam a diagnózist, miszerint: férjecském minden bizonnyal lepattintott egy darabot a medencecsontomból, de mindegy, úgyis mindjárt elvérzem.

A csuklómra tekertem a szárat, és átöleltem Fantom nyakát, hogy ne essek le. Testileg-lelkileg kimerülve, patakokban ömlő vérrel vitettem magam a lóval. Nem tudtam odafigyelni a csatára. Teljes erővel rám nehezedett a bukásom súlya.

Egy eltévedt ütés a fejemet találta el. Elvesztettem az eszméletemet.