Mire véget ért a tanév, „megfertőztük” majd’ az egész gimit és a város fiataljainak nagy részét. Sokan még mindig rémülten figyelték a Becsület Rendjét, attól rettegve, hogy a nagykutyák megelégelik a lázadásunkat, és nem vállveregetéssel fognak válaszolni.

De a nagykutyák nem haraptak, sőt még csak nem is ugattak, mintha semmi sem történt volna. Nem tetszett a hallgatásuk. Tudtam, mit jelent.

Június végétől kezdve minden nap tucatjával kaptam angol nyelvű e-maileket a világ miden tájáról. A Rend tagjai buzgó szervezték be az új tagokat, bárhol is nyaraltak, Amerikától Japánig. Mindenhol megjelentek a fekete-vörös, becsületrúnás emberkék.

Attól fogva mintha kevesebb nagyszabású bűncselekmény történt volna. Volt egy olyan érzésem, hogy nem azért, mert a keresztapusok jó útra tértek.

De bíztam az „embereimben”, és ők is bíztak bennem. Főleg azoknak a segítségére számítottam, akik kapcsolatban álltak a nagyfőnökökkel, még ha ezek a kapcsolatok nem is voltak nagyon szorosak. Reméltem, hogy egy-egy elejtett megjegyzésből ki tudnak következtetni valamit – akár apró töredékeket is – a terveikből.

Nem tudtunk meg semmit. Éppen emiatt az egész Rend riadókész volt. Mindenki tudta, hogy bármelyik pillanatban elkezdődhet a nyílt harc a Rend és a nagyok között.

Addigra már jó néhány felnőtt is csatlakozott. Július közepére már voltak annyian, mint a kamaszok.

Már biztos volt, hogy a Becsület Rendje hatással lesz az elioni történelemre. A kérdés csak annyi volt, milyennel.

***

Egy napos júliusi délutánon meglátogatott valaki, akit már hónapok óta nem láttam. Egészen pontosan az óta, hogy magamhoz tértem a kómából.

Norbi.

Éppen a kertben, a fűben heverészve bámultam a felhőket, amikor megjelent.

Leült mellém.

- Beszélnünk kell – mondta komoran.

Felültem.

Norbi arcán halálos kimerültséget és marcangoló kétségeket láttam. Úgy tippeltem, kábé egy hete nem aludt normálisan és ugyanennyi ideje nem nagyon látott fürdőszobát, fésűt, ruhásszekrényt, borotvát.

- Merre jártál? – kérdeztem.

- Az most lényegtelen. Nem ezért jöttem.

- Akkor mondd a lényeget. Minek köszönhetem megtisztelő látogatásodat?

- Le kell állnod.

- Mivel?

- Ezzel a Becsület Rendje üggyel. Nagyon csúnyán megégetheted magad, ha nem állítod le ezt az őrültséget.

- Akár őrültség, akár nem, egy biztos. Már nem lehet leállítani.

- Ha nem teszel valamit, a nagyok…

- Igen, tudom, blablabla. Nem érdekelnek a nagyok. Azzal is tisztában vagyok, hogy felelős vagyok azokért, akik követnek. Biztos vagyok benne, hogy megértenél, ha tudnád, miért vágtam bele ebbe az egészbe.

- Akkor miért nem mondod el?

- Még nincs itt az ideje – vettem elő a jól bevált választ.

- És ha az életed múlik rajta?

- Sokszor múlt már kis dolgokon az életem. Még mindig élek.

- Látom, nem tudlak meggyőzni – mintha valami szomorú lemondás csengett volna a hangjában. Meg talán egy kis reményvesztettség. De talán csak a kimerültség miatt.

- Jól látod.

Norbi egy fájdalmas sóhajjal felállt.

- Én próbáltam segíteni – mondta halkan, és elment.

- Valami baj van? – kérdezte Solroth nem sokkal később.

- Remélem, nincs. Majd meglátjuk.

***

Nemsokára szinte el is felejtettem Norbi figyelmeztetését.

Úgy döntöttem, elmondom Juditnak, ki vagyok, akár hiszi, akár nem. Ezzel az elhatározással el is indultam hozzájuk. A város másik végén laktak, de az előző napi eső felfrissítette a levegőt, és jól esett sétálni egyet.

Hogy lerövidítsem az utat, sok helyen a keskeny kis utcákon mentem a főbb utak helyett. Régebben is szerettem erre mászkálni, megfogott a sikátorok sejtelmes félhomálya és a néha kicsit ijesztő hangulat, amit árasztottak. De azóta már annyi mindent átéltem, hogy a legkisebb izgalom vagy félelem nélkül mentem végig rajtuk.

Pedig csak ekkor lett volna okom félni.

Az egyik legbaljósabb utcácskában valaki durván belökött egy zsákutcába.

Sikerült úgy esnem, hogy mindenem egyben maradjon.

Felnéztem. Ismerős alak közeledett felém.

Mielőtt megnyikkanhattam volna, éreztem, hogy valami tűszerű fúródik a vállamba.

Elkábultam.

***

Szűk, sötét a földön fekve tértem magamhoz. Dunsztom sem volt, hol vagyok pontosan. Arról viszont nagyon is volt fogalmam, miért.

Megmarkoltam a nyakamban lógó medáltöredéket. Az Élet Hatoda kiűzte a fejemből a kábaságot, kitisztította a gondolataimat.

Tényleg ő lett volna?

„Attól függ, milyen munkát kapok.”

Hát most ilyet kapott. Nem szólhatok egy szót se, ő figyelmeztetett.

***

Valamikor órák múlva értem jött egy bizalomgerjesztőnek anyai szeretettel sem nevezhető, kopaszra nyírt pacák.

- Gyere – mondta röviden.

- Hová, miért, kihez?

- Majd megtudod. Indulás.

Nagy nehezen lábra álltam.

A pasas végigvezetett egy szűk, ürességtől kongó folyosón, és kinyitotta a folyosó végét jelentő ajtót.

Hatszögletes, üvegfalú terembe léptünk. Odakint felhőkarcolók magasodtak, autók dudáltak. Éles elméjűen megállapítottam, hogy ez nem az én poros kis alföldi városkám. A hat sarokban egy-egy bőrkárpitos fotel állt, a fotelokban egy-egy 40-50 éves, szürke öltönyös férfi ült.

Újabb felfedezést tettem: ők lehetnek a nagyok, esetleg a nagyok képviselői.

A terem közepét üresen hagyták.

Kísérőm lökött rajtam egyet, kifejezvén azon óhaját, hogy menjek középre, ahol mindenki jól lát.

Az volt a legidegesítőbb az egészben, hogy állhattam bárhogy, valamelyik férfi mindig a hátam mögött volt.

Vagy két percig szótlanul néztek. Kielemezték az összes vonásomat, próbálták kifürkészni a gyengéimet. Igyekeztem rettenthetetlennek látszani, de a karosszékek ügyes elrendezése miatt nem igazán sikerült.

- Szépen megbolygattad a világot – mondta angolul az egyikük. Úgy tippeltem, ő az európai nagyvezér. Északi lehetett: erre utalt hófehér bőre, nagyonszőke haja és világoskék szeme.

- Ez volt a célom – fordultam szembe vele. De már vettem is egy 180°-os fordulatot, mert a hátam mögött megszólalt egy mongoloid vonású, a többiekhez képest egész szelíd lelkűnek tűnő emberke. Az ázsiai nagyfőnök.

- Miért gondolod, hogy a te feladatod visszaállítani a rendet?

- Ha az embernek eleget mondogatnak valamit, előbb-utóbb elhiszi.

- Mit akarsz, kérdezte valaki hátulról. Megint a hang után fordultam. A ronda akcentusból ítélve ő lehetett az észak-amerikai. – Pénzt? Hatalmat?

- Az Elioni Közepet. És hogy az elioniak megint elfogadják a mágiát.

- Honnan tudsz a középről? – ismét fordulnom kellett. A mély hang tulajdonosát bőrszíne miatt afrikainak ítéltem.

- Először egy Lélek Paptól hallottam róla. Aztán az apámtól, aki a Középre hivatkozva ül még mindig Forhan trónján.

- Ezek szerint te vagy NIchen – ausztrál akcentusban még úgysem hallottam a nevemet. Sóhajtva megint fordultam.

- Igen, én vagyok.

- Így már érthető, miért hallgatnak rád ennyien – az utolsó, kizárásos alapon a dél-amerikai pasasnak sajnos nem volt igaza.

- Ők nem tudják, ki vagyok.

- Akkor hogy akarod meggyőzni őket, hogy csatlakozzanak a birodalmadhoz?

Belefáradtam a forgolódásba, úgyhogy stratégiát váltottam. Úgy beszéltem hatukkal, mintha egy ember kérdezgetne.

- Az ilyesmi nem egy néven múlik. Elionban nem.

- Honnan tudod?

- Csak sejtem. Elion nem olyan, mint Forhan. Itt nem elég egy legenda vagy jóslat. Itt bizonyítékok kellenek.

- Bizonyítékok? Néztél mostanában híradót?

- A bíróságokat meg lehet venni, de az emberek hitét nem.

- Ez tény. Előbb-utóbb úgyis ki kell találnod, mivel győzöd meg őket. Ha most kellene döntened, mit tennél?

- Azt hiszem, megpróbálnám bebizonyítani, hogy mágia igenis létezik. Mondjuk…

- Szóval varázsolnál.

- Biztos, hogy sokkolná az embereket, de…

- Biztos vagy benne, hogy ez elég lenne?

- Nem – ismertem be. – De fogalmam sincs, mi mást tehetnék.

- Pedig jó lenne, ha kitalálnál valamit. Az elioniakat nem könnyű meggyőzni.

Eltöprengtem. Kizártam az agyamból a hat nagyurat, és csak a feladatra összpontosítottam.

Mivel lehet meggyőzni az elioniakat?

Ők már senkiben sem bíznak. Saját magukban sem. A Rend tagjai talán már sejtik, hogy nem véletlenül kezdtem el szervezkedni, és valamennyire talán mások is. De arra senki sincs felkészülve, hogy egy másik világ mágikus birodalmához akarom kapcsolni egész Eliont! Ahhoz valami nagy dolog kell, hogy ne nézzenek közveszélyes őrültnek.

Eszembe jutott valami.

Ebből botrány lesz.

Lélekben vállat vontam. A botrányokozáshoz legalább értek.

Még egyszer végiggondoltam a tervet. Az erőm biztosan elég lesz: előző este ittam embervért, és ki is pihentem magam. Egyedül az szólt az ötlet ellen, hogy nem voltam gyakorlott varázsló.

Na és? Legfeljebb eggyel kevesebb lesz belőlük.

Mivel az észak-amerikai tetszett a legkevésbé, őt választottam az akció tárgyául.

Közelebb léptem hozzá, és tettem egy hirtelen, erőteljes mozdulatot. Anélkül, hogy hozzáértem volna, a fotel felborult, és az amerikai átesett az üvegen. Az üvegfalnak az a része csörömpölve leomlott. A karosszék mellé ugrottam.

Hagytam, hogy zuhanjon. Csak 3-4 méterrel a beton fölött állítottam meg.

Odalent a gyengébb idegzetűek sikoltoztak, ájuldoztak, az erősebbek igyekeztek magyarázatot találni a történtekre. Az észak-amerikai levegő után kapkodott, kalimpált. Úgy saccoltam, 0,149 választja el a pánikrohamtól.

Kicsit olyannak éreztem magam, mint egy akciófilm negatív hőse. De nem zavart. Addigra rájöttem, hogy másképp nem megyek semmire.

- Mágia – mondta nyugodtan. – Tele van vele a világ. Csak újra fel kell fedezni.

Még a sikítozók is elhallgattak, hogy hallják, mit mondok.

- Bizony. Mágia- ismételtem, meghintáztatva egy kicsit az amcsit. – Tudom, hogy a legtöbben most nem hisznek nekem, trükkre gyanakodnak. Pedig ez nem trükk. Színtiszta varázslat. Van egy világ, ahol senkit nem lepne meg egy ilyen jelenet, vagy ha mégis, legfeljebb csak amiatt, hogy szembeszálltam az egyik legfőbb vezetővel. Abban a világban él egy legenda arról, hogy a mostani, igazságtalan király lánya visszatér egyszer az itteni világból, és újra egyesíti a birodalmat. És az is az ő feladata, hogy ebben a világban is elhozza a békét, és hogy ezt a világot is a birodalomhoz kapcsolja.

A tömeg még mindig nem tudta, mit higgyen.

- Ha nem hisztek a szavaimnak, higgyetek a saját szemeteknek. Nem akarok bántani senkit – függőleges helyzetbe állítottam a pánikoló nagyfőnököt, és finoman letettem a járdára. Alig bírt megállni a lábán. A mellette állóknak kellett megtámasztaniuk, hogy fel ne boruljon. Egy újabb varázslattal eltakarítottam az üvegszilánkokat, és leültem. – Kérdezek én tőletek valamit - folytattam láblógatva. – Miért jó nektek úgy élni, hogy ez a hat gyáva alak irányítja minden lépéseteket? Nem emlékeztek már azokra az időkre, amikor ti dönthettétek el, mit tesztek? Azokra az időkre, amikor még mertetek szeretni, utálni, beszélni, cselekedni? Hát nem volt az jó? Ha úgy érzitek, jobb félni mindentől és mindenkitől, már itt se vagyok, visszamegyek a Mágikus Birodalomba, ti meg szenvedjetek, ahogy tetszik. A döntés a tiétek.

Vártam egy kicsit, kiélveztem a kavarodást, amit okoztam.

- Beszéljétek meg a nagyjaitokkal, ha akarjátok – és a fent maradt öt főnökhöz fordultam. – Örülnék, ha segítenétek hazajutni.

Az európai bólintott.

Búcsúzóul helyrehoztam az üveget.

***

Az európai magánrepcsijével még aznap este hazaértem.

Timi dühöngése elmaradt. Solroth nem volt otthon, dolgoznia kellett.

Leültem a kanapéra a nappaliban, és bekapcsoltam a tévét. Mázlim volt, éppen akkor kezdődött a híradó. Én voltam az első hír. Megmutatták, mit műveltem, aztán kiegészítették egy számomra igencsak reménykeltő hírrel.

- A nagyok beismerték, hogy tudtak Forhanról, a Mágikus Birodalomról és Nichen hercegnő legendájáról, és bejelentették, hogy azonnal lemondanak, ha az emberek többsége Nichen mellett dönt.

Akkor várunk.

***

A következő hetekben a nagyok nem győztek válaszolni a kérdésekre.

Közben én próbáltam tovább élni a kis életemet, amennyire lehetett.

Judittól jól megkaptam a magamét, amiért nem mondtam el neki mindent.

- Azért vagyok a barátnőd, hogy eltitkold, ki vagy?! Hát nem én voltam az első, aki elkezdte terjeszteni az elveidet?

- De, te voltál. Viszont nem tudom elképzelni, hogy hittél volna nekem.

- Mondasz valamit… Mi lesz, ha eldől, hogy megkapod-e a Közepet? Visszamész Forhanba?

- Igen. Bárhogy is dönt Elion, haza kell mennem. Most, hogy felébredtetek a téli álomból, magatoktól is talpra tudtok állni. Ha segíteni kell, számíthattok rám, de Forhannak sokkal nagyobb szüksége van valakire, aki megoldja a gondokat. Ha meg tudja oldani.

- Ha minket ki tudtál rángatni a tespedésből, Forhan se lehet gond.

- Mondod te. De te még nem láttad, mi van ott. És Cedrost sem ismered.

- Ő lenne a rosszfiú?

- Így is mondhatjuk. Ja, és mellesleg a férjem és az ikreim apja.

Judit értetlenül nézett rám. Nem csoda.

- Ez egy hosszú történet – sóhajtottam. – És még csak nem is szép. Nagyon is csúnya.

- Ráérünk. De ha nem akarod elmondani…

- Akarsz hallani egy randa sztorit, amiből sokat tanulsz szerelemről, aljasságról, hatalomról?

- Naná, hogy!

- Akkor elmesélem neked az életemet. Jól figyelj, mert ezentúl te képviselsz majd Elionban.

- Én?!

- Te.

- De hát…

- Én bízom benned. Bizonyítsd be, hogy megérdemled.

- Hát…

- Én sem hittem, hogy megváltoztatom a történelmet. Aztán mégis sikerült. Ne lázadozz, inkább próbálj meg tanulni mások hibáiból. Például az enyémekből.