Mivel más nemigen segíthette a nyomozást, árgus szemekkel és fülekkel hallgattam a híradókat, és próbáltam összeszedni, kik tartják a kezükben az eseményeket. Egy hét múlva volt egy tízes listám. Még egy hét elteltével négyüket kihúztam, mert rájöttem, hogy őket a másik hat valamelyike irányítja.

Volt tehát hat emberem, akik közül mind más földrész fölött uralkodott, és akik mind a többek hatalmára pályáztak, és ezért komoly harcokat vívtak, nem kímélve pénzt és emberéletet. Az egész világot az általuk irányított bandaháborúk uralták.

Továbbra is kitartottam amellett az elméletem mellett, hogy lennie kell valakinek, akinek még az övékénél is nagyobb a befolyása, de el kellett ismernem, hogy Sanyinak – azaz Solrothnak – igaza van: ezeket nem lehet összefogni. Tehát ha létezik az a vezető, akit keresek, az „oszd meg és uralkodj” elvet alkalmazza.

Itt egy időre fel kellett függesztenem a kutatást, legalábbis nem kutathattam olyan buzgón, mint az első két hétben.

Éppen reggeliztünk, amikor Timi előállt egy nem túl szimpatikus ötlettel.

- Vissza kell menned tanulni – mondta.

- Ugye ez csak egy vicc? – kérdeztem reménykedve.

- Nem, nem az.

- Harminchárom éves vagyok! Nem mehetek vissza a gimibe!

- Mivel tizenhat éves korodban kómába estél, olyan, mintha nem lennél annyi.

- De hát én… - segélykérően nevelőapámra pillantottam. Mire szóra nyitotta volna a száját, Timi kétségbeejtő hírrel állt elő.

- Már beszéltem az iskolád igazgatójával. Természetesen visszavesznek.

- Jaj, ne… - nyögtem.

- Holnap elmegyünk megvenni a könyveidet. Utána mehetsz is.

- És te ezt teljesen komolyan gondolod?

- Teljesen. És leszel szíves hazajönni, amint vége az óráidnak. Nem biztonságos az utcán lófrálni.

- Nem vagyok gyerek.

- De felnőtt sem.

- Sokkal felnőttebb vagyok, mint gondolnád.

- Mégis gyerekként viselkedsz.

- Akkor sem megyek vissza! Már mindent tudok, amire szükségem van! Az iskolában nem tanítanak meg az életre!

- Igenis visszamész. Ha nem tanulsz, nem lesz belőled senki.

- Fogadjunk…? – morogtam, és felálltam az asztaltól. A szobámba rohantam, és bevágtam magam mögött az ajtót.

Hanyatt vágtam magam az ágyon, kapcsoltam zenét (naná, hogy a jó öreg mp3-válogatást…), és Rátya fülét rágcsálva duzzogtam egy sort.

Hogy képzeli…?

Fejben összeszedtem, milyen fontos dolgokat tanultam Elionban és Forhanban.

Elionban:

1. Lovaglás.

2. Vívás.

3. Íjászat.

4. Légy önmagad. Inkább utáljanak, mint hogy színészkedj.

5. Néhány alapvető pszichológiai ismeret.

Forhanban:

1. Olyan nincs, hogy valami nem létezik.

2. Csak egy dolog lehetetlen: maga a lehetetlen.

3. Nem minden (mindenki) az, aminek (akinek) látszik.

4. Szerelem.

5. Nem mindig van kiskapu, néha nincs értelme lázadozni a sors ellen.

6. Egy ember szenvedése vagy halála nem számít, ha többek jólétéről vagy életéről van szó.

7. Mindig az erősebb győz, de nem mindig a jó.

8. Gyűlölet.

9. Rettegés.

10. Becsület.

11. Bluten-harc.

12. Gyereknevelés egy idegölő házasságban.

13. Néhány egyszerűbb varázslat.

14. A halál is megölhető.

Pedig Forhanban nem jártam iskolába. Egyszerűen csak éltem.

***

Timi elvitt kocsival a suliba.

Bemenjek? – töprengtem, miközben ő elhajtott.

Végül úgy döntöttem, egyáltalán nem szép dolog már az első napon lógni.

Besétáltam a kapun, és megkérdeztem, hol van az osztályom.

Az első emeleten, a lépcsővel majdnem szemben, balra.

Felmásztam a lépcsőn, és beléptem a terembe.

Odabent tizenkettő egy tucat típusú kamaszok beszélgettek vagy magoltak. Az érkezésem csak akkor tűnt fel nekik, amikor hangosan elköszöntem magam.

Új osztálytársaim szinte ijedten mértek végig. Persze a sok régi, megkopott, gyakorlatilag színtelen, szinte tök egyforma ruha és semmilyen hajviselet mellett kissé vadnak tűnhetett az én sötét farmerom, Tankcsapda-pólóm és fekete, itt-ott pirossal csíkozott, derékig érő, jól megtépett hajam. És akkor még nem is említettük a nyakamban, vékony bőrszíjon lógó életlen Gilette-pengét. (A Hatodokat nem látták, azokat a pólóm alá rejtettem.).

Lássuk be, a követelményekhez képest túl egyedi voltam. Ezt már Timi is a szememre vetette, de nem érdekelt.

Szerintem azt hitték, valamelyik nagykutya rokona vagyok, azért merek így kinézni.

- Nem harapok – közöltem. Nem érdekelte őket.

Vállat vontam, és üres helyet keresve körülnéztem. Egy szürkénél is szürkébb, olvasásba merülő leányzó mellett, a hátsó padban találtam is egyet. Odamentem, és leültem.

A lány rám se bagózott.

- Mit olvasol? – kérdeztem. Megnéztem a könyv borítóját. – Az Operaház Fantomja. Már vagy négyszer olvastam. Mindig tudtam bőgni rajta.

Még mindig nem állt velem szóba.

- Egyébként Nikol vagyok. Nem tudom, szóltak-e, hogy jövök.

Semmi.

- Én próbáltam beszélgetni. Nem rajtam múlt, hogy nem sikerült.

Kivettem a kedvenc piros válltáskámból, ami az első órára – fizika – kellett, továbbá a discmanemet. Hátradőltem a széken, a lábamat a pad tetejére, a discmant az ölembetettem, és, mintha ez teljesen természetes lenne, elkezdtem zenét hallgatni.

Közben tovább figyeltem az egyhangú társaságot.

Bár nem hallhattam őket, biztos voltam benne, hogy mindenki rólam beszél. Nem zavart. Mint valaki régen mondotta: „A negatív reklám is reklám.”. És nekem éppen az kellett, hogy beszéljenek rólam, lehetőleg annyit, hogy a nagykutyák fülébe is eljusson.

A tanárok mintha észre sem vették volna, hogy kitűnök a tömegből, nem is kicsit. Biztos úgy voltak vele, ha akarom, vigyem csak vásárra a bőröm.

Az osztálytársaim továbbra sem beszéltek velem, csak rólam. Ha végigsétáltam a folyosón, sugdolózó csoportok alakultak ki. Megint én lettem a gimi központi alakja, ha nem is teljesen pozitív értelemben.

Suli után eszem ágába sem volt hazamenni.

Mivel szinte biztos voltam benne, hogy Timi eljön értem, az udvaron átvágva a hátsó kapun mentem ki.

Körülnéztem, és megpróbáltam betájolni magam. Az utcák ijesztően megváltoztak, de végül rájöttem, merre kell mennem.

Húszpercnyi séta után beléptem a városi temető kovácsoltvas kapuján. Aztán gyorsan meg is torpantam.

Hol lehet?

Szerencsére éppen arra járt a temetőgondnok. A régi öregembert leváltották egy másikra, de nem láttam köztük sok különbséget. Ez az újabbik is ugyanolyan ősz, ráncos és hajlott hátú volt, mint az előző. Segítséget kértem tőle. Gyorsan útba igazított, aztán tovább csoszogott.

Hamarosan meg is találtam a sírt, amit kerestem.

DR. KÖNYVES TAMÁS

1973-2005

Az egyszerű síron még egy szál virág sem mutatta, hogy valaki emlékezne az egykori árvaházi lélekbolygatóra.

Leültem mellé törökülésben.

- Jöttem hozzád beszélgetni, mint a régi szép időkben – mondtam halkan. – Nem gondoltam volna, hogy valaha is egy sírhoz fogok beszélni… de még így is te vagy a legjobb barátom. Sanyi, vagyis Solroth elmesélte, hogy hoztatok át. Magamtól eszembe sem jutott volna, hogy ő is forhani lehet. Azért jó, hogy itt van. Legalább nem vagyok annyira egyedül. Félelmetes érzés megint itt lenni. Majdnem annyira idegennek érzem magam, mint annak idején Forhanban. Fogalmam sincs, hova is tartozom tulajdonképpen. Lehet, hogy mindkettőhöz. Vagy egyikhez sem. De azt hiszem, inkább mindkettőhöz. A sors azért intézte el, hogy itt nőjek fel, hogy mindkét világ hibáit lássam, és tanuljak belőlük. Félek, Tamsech. Nem akarok elbukni. Túl nagy feladat ez egyetlen embernek.

Szinte hallottam, ahogy válaszol: „nem vagy egyedül”.

- Lehet, hogy nem vagyok egyedül, de hiába nyüzsögnek körülöttem ezrek, ha soha nem tudhatom, ki árul el. Ha így haladok, lassan senkiben sem fogok bízni, de azt el fogom várni, hogy bennem mindenki bízzon. Tiszta hülye vagyok. Ha élnél, kezeltetném veled az üldözési mániámat. Mivel ez lehetetlen, kénytelen leszek magamtól változni. Azt mondod, első lépésként keressek barátokat? Hogy aztán ők is úgy járjanak, mint te? Mellesleg az igencsak hatásos iskolai belépőm után az is meglepne, ha hozzám mernének szólni. Norbi? Vele a kórházban találkoztam utoljára. És ő felnőtt, lót-fut az ezernyi dolga után, nincs ideje egy idegbeteg kamasz gondjaival foglalkozni. A régi barátaim? Van elég bajuk nélkülem is. Meg különben is. Csöngessek be hozzájuk, mosolyogjak kedvesen, és mondjam: „Szia Xy, emlékszel rám? Képzeld, tizenhét évig kómában voltam, és szeretném elmondani neked, hogy létezik egy mágikus világ, aminek lehet, hogy én leszek a királynője”? De tudod, mit? Megpróbálok ismerkedni. A padtársam például egész szimpatikus, csak kicsit nyuszi. Na majd meglátjuk, mi lesz belőle. Kösz, hogy végighallgattál. Legközelebb hozok virágot – felálltam, és nagyot sóhajtottam. – Bármennyire is próbálok túllépni az érzéseimen, csak játszom a vagány rockert. De ezt te úgyis tudod.

Lassan tényleg ideje volt hazamenni, ha nem akartam túl súlyos idegbajba kergetni Timit.

A temetőgondnok elgondolkodva bámult utánam.

***

- Hogy képzelted? – Timi, ahogy számítottam is rá, teljesen magán kívül volt. – Képtelen vagy, hogy nem biztonságos egyedül mászkálni? Nem láttad, mi folyik az utcán? Ha egyszer megtámadnak, vagy…

- Meg tudom védeni magam.

- Dehogy tudod! Hiába tartod magad nagyon erőnek, csak egy védtelen lány vagy, és…

- Nichen tud vigyázni magára – szólt közbe Solroth. – Gyere, meg kell beszélnünk valamit.

Karon fogta döbbent nevelőanyámat, és a hálószobájukba vezette.

Elmondja neki?

Hát mondja. Hátha így nem félt majd annyira.

Én a táskámmal együtt a szobámba mentem, és halk, idegnyugtató zene mellett leültem tanulni.

Igen, engem is meglepett. Volna, ha nem előre megfontolt szándékkal teszem. Egy jó uralkodónak illik minél többet tudni a világról. Vagy világokról.

Hát igen. Kicsit megváltoztam.

***

Szinte sztárnak éreztem magam, amikor másnap bevonultam a suliba. Timi nem parancsolt rám, hogy tanítás után azonnal menjek haza, sőt még azt is megengedte, hogy gyalogoljak. Úgy tűnt, Solrothnak sikerült meggyőznie.

- Hol tartasz? – kérdeztem a padtársamtól, látva, hogy még mindig a Fantom-sztorit olvassa.

Semmi válasz. Azon töprengtem, vajon miért nem lep ez meg.

A lány arcán egy könnycsepp folyt végig.

Becsukta a könyvet.

- „Erik meghalt” – idéztem az utolsó mondatot.

- Olvastad? – kérdezte őszinte meglepetéssel a hangjában.

- Igen. Négyszer. De ezt már tegnap is mondtam.

- Tényleg?

- Tényleg.

Zavartan elmosolyodott, és letörölte a könnyeit.

- Nem emlékszem.

Visszavigyorogtam.

- Én is így szoktam, ha olvasok. Ne zavarjon, ha páran hülyének néznek, szegények nem tehetnek róla, hogy nincs fantáziájuk.

- Szerinted itt ülnék egy könyvvel, ha zavarna?

- Tudtam én rögtön, hogy nem vagy te olyan szürke, mint a többiek.

- Ki tudja… - vont vállat. – Manapság nem érdemes másnak lenni.

- Miért, mi történik azzal, aki „más”? – vontam vállat flegmán.

- Azonnal megtalálják, ha valami olyat tesz, ami nem tetszik a nagyoknak.

- Tehát ha valaki nem akarja, hogy a „nagyok” észrevegyék, hogy létezik, olvadjon bele a tömegbe, és ne tegyen semmit, ami szemet szúrhat bárkinek is?

- Valahogy úgy.

- Ezek szerint a legjobb úton járok, ha kapcsolatba akarok kerülni ezekkel a „nagyokkal”. Ne nézz rám ilyen furán. Évekig feküdtem öntudatlanul egy kórházi ágyon, fogalmam sincs, mi hogy van mostanában. A kérdezősködésem másik oka, hogy jelenleg minden vágyam találkozni a nagyfőnökökkel, egyszer majd elmondom, miért.

- Te megőrültél.

- Nem, csak tudom, mi a dolgom.

- Nem értem, mit akarsz mondani.

- Egyelőre nem is kell értened. Éld csak tovább szürke hétköznapjaidat bujkálva, ha úgy tetszik. Én személy szerint megőrülnék, ha olyannak kellene lennem, amilyenek ti vagytok. Mellesleg nem tartom túl bátor dolognak, hogy nem meritek megmutatni, kik vagytok.

- Úgy érted, hogy…

- Igen, úgy értem, hogy az emberiség elgyávult.  Hol van már a forradalmárok öröksége…? A világot nem válthatja meg egyetlen ember, ahhoz tömegek kellenek. És valaki, aki felébreszti és megmozgatja a tömegeket.

- Úgy beszélsz, mintha te lennél az az ember.

- Soha nem tudhatod, nincs-e így.

Bejött a tanár, és ezzel félbeszakította a beszélgetésünket – egy időre.

Az „I wish kezdetű mondatokat tanultuk. Vagyis ismételtük. Előjött a régi jó ovis módszer: mindenki mondjon egy wishes mondatot.

- I wish people were braver* – mondtam, amikor rám került a sor.

- Why?** - nézett rám értetlenül a tanár.

- „Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek…”*** - magyarul idéztem, mert annyira buzgó azért nem voltam, hogy lefordítsam angolra. Ezzel akaratlanul is elértem, hogy a tanár is elfeledkezzen az angol nyelvről.

- Milyen nagy dolgokra gondolsz?

- Például egy jobb világra. Egy olyan világra, ahol mindenki önmaga lehet – félelem nélkül.

- A jobb világ nem rajtunk, egyszerű embereken múlik.

- Hát kin?

- Mi ehhez túl kicsik vagyunk. A változtatáshoz hatalom is kell.

- Akkor vagyunk kicsik, ha hasra esünk a hatalom előtt, feladva a büszkeségünket és a becsületünket. Tudom, hogy egyszerűbbnek tűnik tűrni… de gondolkozzunk már egy kicsit! Mi lehetne könnyebb, és mi hozhatná el hamarabb a változást, mint az, ha nem titkoljuk el, kik vagyunk, és mit akarunk? Amíg némák maradunk, megmarad a hat nagyfőnök és a pénz diktatúrája. Csak akkor lehetünk megint szabadok és boldogok, ha merjük hallatni a hangunkat. És ha összefogunk.

Ismertem ezt a csöndet. Valami ilyesmit „hallottam” például az esküvői beszédem után.

***

Mindenki úgy tett, mintha nem történt volna semmi (én is), de tudtam (tapasztalatból) és láttam (a minden addiginál több és nagyobb létszámú, fojtott hangon beszélgető csoportról, amikhez azok is csatlakoztak, akik addig közömbösnek mutatták magukat), hogy az ismertségem megint nőtt.

A tanárok is máshogy néztek rám, bár arra nem tudtam rájönni, pozitív vagy negatív változást látok a tekintetükben. Úgy tűnt, ők sem tudják.

Erre mondta volna azt az egyik régi osztálytársam, hogy a pletyka gyorsabban terjed, mint a dögvész.

***

Délután megint meglátogattam Tamsechet, és ígéretemhez híven vittem neki egy pár szál virágot is.

Beszámoltam neki mindenről, ami történt és ami – reményeim szerint – történni fog. Az a Tamsech, aki megjelent a képzeletemben, figyelmesen hallgatott és néha bólogatott.

- Tényleg úgy gondolod, hogy ezt kell tennem? Nem csinálok hülyeséget?

„Tényleg.”

- Hiányzol, tudod? Persze, hogy tudod. Ismered te a lelkem összes rezdülését. De most már mennem kell. Van egy csomó tanulnivalóm. Bizony, mostanában már tanulni is szoktam…

***

Mielőtt hazamentem volna, még vettem egy tubus hennát. Otthon rögtön használtam is: a vállamra egy becsület-rúnát, alá, a karom teljes hosszában a BECSÜLET szót festettem. Valahogy így nézett ki:

 (A rúna: Képecskék/Idegen otthon/Becsületrúna)

B

E

C

S

Ü

L

E

T

Ezzel elkészülvén leültem tanulni.

***

Bár a legtöbben próbálták titkolni, sokan várták a gimi folyosóján állva, mivel rukkolok elő legközelebb. A testfestett (ön)reklám már inkább szimpla érdeklődést váltott ki, mint döbbenetet. Reméltem, hogy nem csak megszokták.

Vérvörös trikóm és rongyosra szaggatott fekete farmerom nem csak ezt engedte látni. Kilátszott a három meglévő Hatod és jó pár sebhely is. A hegek természetesen újabb találgatásokra adtak okot. Aki látta őket, végleg elfelejtette azt az elméletet, hogy valamelyik nagykutya vagyok, ha addig még nem tette.

„Ki a fene az a lány, hogy így mer viselkedni?” A kérdés olyan szinten foglalkoztatott mindenki, hogy már fel sem merültek olyan hétköznapi témák, mint egy nagydolgozat vagy egy tanár szemét húzása. De a válasz volt az, ami igazán piszkálta a fantáziájukat, merthogy az így szólt: „Senki. Egy ugyanolyan senki, mint mi.”

Ó, ha tudták volna… Na de az ő szemükben egyelőre egyenrangú voltam, és ez így is volt jó.

***

Eltelt kábé másfél hét. Úgy látszott, különcségem és rögtönzött „szónoklataim” az iskolai élet megszokott részévé váltak.

Ez nekem nem tetszett. Nagyon nem.

Ezt Tamsechnek is elmondtam. A virtuális Lélek Pap biztatóan elmosolyodott. „Vihar előtti csend” – mondta.

Tiszta skizó vagyok, állapítottam meg.

Aztán rá kellett jönnöm, hogy a Tamsech képében megjelenő optimista énem egyáltalán nem látja rosszul a dolgokat. Sőt.

Néhány nap múlva fordult a kocka: az én állam esett le az osztály miatt. Mindenki vörösbe és feketébe öltözött, a karjukon az enyémhez hasonló felirat díszelgett.

Megálltam az ajtóban, és végignéztem a társaságon.

- Lelana nevére… - hörögtem. Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan és ilyen mértékben megváltozik a hozzáállásuk. A táska lecsúszott a vállamról, és nagyot csattant a padlón. A csattanás felhívta rám a figyelmet és elhallgattatta a beszélgetőket. – Lelana nevére… - ismételtem.

A táskámat magam mögött húzva hátravánszorogtam a helyemre. A padtársam (név szerint Judit) letette a könyvet, amit éppen olvasott, és rám mosolygott.

- Mitől ijedtél meg ennyire? – kérdezte szinte nevetve.

- A hatástól, amit kiváltottam – nevettem vissza, lassacskán magamhoz térve. – Bátorítani akartam az embereket, erre… Ez félelmetes. De van benne jó is. Összefogtatok, és kitűntök. Ha még többet (és felnőttek is) csatlakoznak ehhez a csendes kis mozgalomhoz, előbb-utóbb többet is tehetünk.

A 10. a viselkedésének híre a pestissebesség négyszeresével terjedt, és megosztotta a közvéleményt. A tanárok nagy része botrányosnak tartotta az eseményeket. A diákok között viszont, úgy vettem észre, akadtak, akik kezdték érteni, miről beszélek.

Másnaptól kis csoportunk rohamosan nőni kezdett. A gimiben ránk ragasztották a Becsület Rendje nevet, és, mivel a serdülőnél nincs jobb hírcsatorna, lassan így ismert minket az egész város. Eleinte csak a mi sulinban láttam a mi „egyenruhánkat” viselő emberkéket (egyelőre csak diákokat), aztán az utcán is.

Ismét hinni kezdtem abban, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy elvégezzem a feladatot, amit kaptam. Visszatért a Fantom régi önbizalma. Vagyis valami hasonló. Mert mellette befészkelte magát a lelkembe a saját hatalmamtól való félelem is, és ez egy kicsit megingatta a határozottságomat. Nem tudhattam biztosan, jó-e, amit teszek, ezt várják-e tőlem. Csak remélhettem, hogy nem teszem tönkre még jobban azt, ami már amúgy is szörnyű.

Jó lett volna megbeszélni valakivel a kételyeimet. Ott volt Solroth, de benne még mindig az elioni nevelőapát láttam, és képtelen voltam ilyesmiről beszélni vele. Más meg nem maradt, akivel őszinte lehettem volna. Legfeljebb Timi, de ő ki tudja, hogy reagált volna.

Egyre többet gondoltam arra, hogy Tamsech mellett Juditnak is elmondom, mit miért csinálok. A Renden belül ő volt a – mondjuk így – első tisztem. Sokat segített például a kis csoport szervezett hálózattá alakításában. A hálózat a tagok rokoni és baráti kapcsolatain alapult. Ha történt valami fontos, az üzenet ezeknek a kapcsolatoknak a segítségével gyorsan eljutott az osztályhoz, majd hozzám. Létrehoztunk egy e-mail-címet is, hogy rögtön nekem is elküldhessék, amit akarnak. A mobilszámomat csak a legfontosabb emberek tudták.