Semmi mással össze nem téveszthető kórházszagra és gyilkos fejfájásra ébredtem.

Az agyamat beborító sötétségen keresztülderengett, hogy bár a kórház nem éppen kellemes hely, mégiscsak jobb, mint a temető.

Nem nyitottam ki a szemem. Valamiért nem volt kedvem a túl sok fényhez.

Fájdalmasan és egy kicsit megkönnyebbülten nyöszörögtem egy rekedtet.

Valaki a távolból a nevemen szólított. Egy ismerős férfihang. Kétségbeesetten kutattam az emlékeimben, de nem találtam a hang tulajdonosát. Belekapaszkodtam az első névbe, ami eszembe jutott.

- Tamsech? – a kérdés inkább újabb nyöszörgésként hatott, mint igazi kérdésként. Ahogy megszólaltam, lassan kezdett visszatérni az öntudatom. Már felfogtam, hogy a távoli beszélő egyáltalán nincsen messze, sőt, mellettem ül, és hogy… - Nem, te nem lehetsz Tamsech… Tamsech meghalt…

- Ki az a Tamsech? – kérdezte a hang. – Vagy még mindig nem vagy magadnál?

- De igen, magamnál vagyok – kivettem a számból a lélegeztető csövet. Ettől egész emberi hangom lett.

Kinyitottam a szemem, és megpillantottam a mellettem ücsörgő alakot.

Se-hosszú-se-rövid, sötétszőke haja fényesen hullámozta körül az arcát. Nagy, olajzöld szemei és cinikus mosolyra húzódó ajkai eszembe juttatták, miért irigyelt annak idején az árvaházi lánytársadalom nagy része. A kopott, rongyos farmer és az ujjatlan fekete póló arról árulkodott, hogy a stílusa nem változott.

De az idő rajta is otthagyta a nyomát. Az arcán már húzódott néhány mélyebb ránc is.

Norbi volt az. Az a Norbi, akivel valaha jártam.

- Mindjárt jövök – mondta, és felpattant. – Szólnom kell a dokinak. Alig hiszem el, hogy magadhoz tértél! – szélesen elmosolyodott.

- Várj még egy kicsit – kaptam a keze után, ügyet sem vetve a belőlem kiálló csövekre. Visszaült. – Mi történt? Mit keresek itt? – a kérdés jogosnak tűnt, elvégre meg kellett volna halnom.

- Egy városszéli viskóban találtak meg téged és az árvaházi pszichológust. Kómában voltál majdnem tizenhét évig.

- És a doki? – egy pillanatra megcsillant a remény, hogy Tamsech lelke a halála után visszatért ide, de sejtettem, hogy ez lehetetlen.

- Ő már halott volt.

Annak ellenére, hogy ilyen válaszra számítottam, a „halott” szó hallatán elfacsarodott a szívem.

- Akkor most már teljesen halott – mondtam halkan.

- Hogyhogy teljesen?

- Akkor se értenéd, ha elmondanám. De minimum hülyének néznél. Nem egy racionális sztori, legalábbis elioni szemmel nézve. Az is lehet, hogy csak álmodtam.

Egy rövid időre én magam is elhittem, hogy Forhan valójában nem létezik, és csak egy nagyon részletes álomról van szó. Ezt bizonyította az is, hogy nem égtem el a napon.

Elgondolkoztam, vajon örülök-e ennek. Eszembe jutott a rengeteg szenvedés, amin keresztülmentem. A sötét emlékek elhomályosították azt a kis boldogságot, ami időnként még nekem is járt, de – és ezen én csodálkoztam a legjobban – némi csalódottságot éreztem.

Már úgy beleéltem magam… Hát mégsem vagyok se hercegnő, se potenciális világmegváltó?

Ilyen fantáziával könyvet kéne írnom – gondoltam.

Egyetlen dolog mutathatta meg biztosan, ki vagyok, és ki nem. Ha nem égek el a napon, vagy nem vagyok vámpír, vagy…

A nyakamhoz kaptam. Vékony nyakláncot éreztem. Kitapogattam a medált. A testemtől átlangyosodott fémet éreztem. Odanéztem, és egy sóhajjal visszafeküdtem a párnára.

A sóhaj annyit jelentett: „Hála az isteneknek. Mégis vagyok valaki.”

A nyakamban három összekapcsolt Hatod lógott: a Halálé (fekete fémből, ezüst koponyával és a Halál Nekromanta rúnájával), az Életé (ezüstből, arany Élet Kereszttel és az Élet Angyal rúnájával), és a Levegőé (hegyikristályból, belefaragott felhővel és a Levegő Látó rúnájával).

- Nem, nem álmodtam – állapítottam meg.

- De elmondani sem akarod.

- Szerintem mi nem ugyanarról beszélünk.

- Miből gondolod?

- Te azt akarod tudni, mi történt a viskóban. Én arról beszélek, ami utána történt.

- Utána itt feküdtél, mint aki nem is él.

- Innen úgy tűnt.

- Innen?

- Innen. Elionból. De ez még túl sok lenne neked.

- Szólok a dokinak.

Mire visszaértek, kiszedegettem magamból a csöveket és egyéb szükségtelen tartozékokat.

A nagydarab, kopasz orvos idegeskedett egy sort, hogy ezt hogy merészeltem, aztán megvizsgált.

- De hát… - hitetlenkedett. – ez szinte lehetetlen… amikor valaki visszatér a kómából…

- Tudom – vágtam közbe – De mint láthatod… láthatja, teljesen egészséges vagyok.

Jól van, na. Elszoktam a magázódástól.

- Egy pár napra bent tartjuk megfigyelésre.

A gépekre – szerencséjére – nem kötött vissza.

Elment, még mindig hitetlenkedő fejcsóválással.

- Timiék hogy vannak? – kérdeztem.

- Jól. Felhívtam őket, mindjárt jönnek.

- És te? Veled mi van?

- Megvagyok.

- Kicsit bővebben? Asszony, gyerek, saját cég?

- Jelenleg egyikkel sem rendelkezem.

- Hogyhogy?

- Pont úgy.

- Nem is akarod, hogy legyen valamelyik?

- Tök jól elvagyok nélkülük.

- Egyszóval igazi agglegény vagy.

- Aha.

- És mivel töltöd agglegény napjaidat?

- Mikor hogy. Attól függ, milyen munkát kapok. Ne nézz így rám. A világ már nem olyan, mint tizenhét éve volt.

- Hát milyen?

- Majd meglátod, ha kikerülsz innen. Nem valami szívderítő.

- Még rosszabb, mint amit itt hagytam?

- Sokkal rosszabb.

- Tényleg nem lehet egy álomvilág. Még téged is mogorvává tett.

- Ha átélted volna, amit én, te sem ugrálnál örömödben.

- Versenyezhetnénk, kivel történtek csúnyább dolgok.

- Te legalább csak álmodtál.

- Nem csak álmodtam. Itt van például ez a medál. Te valamikor elég jól ismertél. Emlékszel rá?

- Nem, de ez nem magyaráz meg semmit.

- Én viszont sok mindent megmagyarázhatnék, ha hinnél nekem. De nem fogsz. Úgyhogy egyelőre nem mondok semmit.

Kinyílt az ajtó, és betipegett rajta egy középkorú nő hegymagas tűsarkakon lépegetve. Sötét szoknyája valamivel térd alá ért, halványsárga, karcsúsított szabású blúza nem volt se túl kivágott, se átlátszó. A szeme és a szája mellett apró ráncok tucatjai húzódtak. A hajában itt-ott ősz tincsek csillogtak.

Ez lenne Timi, a nevelőanyám?

Mögötte barnaöltönyös, fehéringes, bordónyakkendős férfi lépett be. Az ő haja már nem sokat őrzött meg a színéből, szögletes arcán, sötét szemében örökre otthagyták nyomukat a gondok. Ő sem volt már a régi. Egyáltalán nem.

Bizony. Sanyi volt az, a nevelőapám.

- Hogy vagy? – kérdezte Timi. Kábé annyira hitte el, hogy egyik pillanatról a másikra teljesen helyrejöttem, mint a doki.

- Az élet szép, a pulcsik szeretnek egyedül utazni, nekem meg egy kicsit fáj a fejem - használtam fel egy régi barátom szövegét.

- Mit mondtak az orvosok? Mikor jöhetsz haza? – kérdezte Sanyi.

- Pár nap múlva.

- Niki – mondta nagyon komolyan. – Az élet már nem olyan, mint régen volt.

- Tudom – bólintottam.

- Azt is tudnod kell, mi vár rád. Nem akarjuk, hogy megijedj attól, amit majd látsz.

- Ennyire szörnyű?

- Eléggé.

- Azt mondja, már nemigen tudjuk meglepni – szúrta közbe Norbi egy kis éllel a hangjában.

Timi értetlenül nézett rám.

- Majd elmondom, ha eljön az ideje – sóhajtottam. – Szóval? Mire számítsak?

- Itt bent még minden tiszta és világos, de csak mert szerencséd van. Ennek a kórháznak az orvosai és nővérei a kevés megmaradt becsületes ember közé tartoznak. Odakint sohasem tudhatod, kiben bízhatsz, és ki az, aki át akar verni – vagy az életedre tör. A pénz uralja a világot. Ha eleget fizetsz, bármit megkaphatsz. A rendőrség és a bíróságok sem az ártatlanok, hanem a gazdagok javára ítélnek. Drogdílerek, prostituáltak – elfojtottam egy mosolyt. A nevelőapám még mindig választékosan fogalmaz. – szélhámosok és bérgyilkosok nyüzsögnek mindenfelé.

- Hát, lehetne jobb is.

- Mi még a középosztályba tartozunk, egészen jól élünk, de ez bármikor megváltozhat, ha nem vigyázunk. Neked is sokkal jobban oda kell majd figyelned, hogy ne kerülj szembe valakivel, akivel nem kéne.

- Cedros után… - csúszott ki a számon. – Persze, figyelni fogok.

Naná. És akkor hogy találom meg a Közepet? Bocs, de muszáj lesz kockáztatnom.

Timi leült a másik oldalamra, és megfogta a kezem.

- Ígérd meg, hogy ezentúl jobban vigyázol magadra – kérte őszinte aggodalommal.

Furcsa volt, hogy valaki ennyire kislánynak tekint. Persze itt nem nőttem fel, de nem is volta eddig öntudatlan. Az első két forhani évem sokkal jobban felnőtté érlelt, mint tizenhét elioni tette volna. De tudomásul kellett vennem, hogy a nevelőszüleim szemében még kamasz vagyok. Nem a világ megmentője és nem kétgyermekes anya.

- Igyekszem – többet nem mertem ígérni.

***

Három nap múlva az orvosok elismerték, hogy bármily érdekes, kutya bajom, és hazaengedtek.

A nevelőszüleim szállítottak haza egy említésre sem méltó, nem éppen fiatal autóval.

Lazán hátradőltem a hátsó ülésen, és próbáltam nem gondolni arra, ami rám vár.

Az utcán szeméthegyek magasodtak, hajléktalanok doboz- és deszkaházai düledeztek. Felsikított bennem a kötelességtudat. Tudtam, hogy csak akkor kapcsolhatom Eliont a birodalomhoz, ha megoldom az elioni gondokat, és az emberek támogatnak.

Leendő – vagy inkább reménybeli – királynőhöz méltatlanul becsuktam a szemem. Pillanatnyilag más aggasztott. Nevezetesen az, hogy milyen lesz haza(?)menni. Azt már tudtam, hogy nem költöztek el. Ettől még kísértetiesebb volt a dolog.

És még ennél is ijesztőbb volt, amikor beléptünk a házba. Minden teljesen ugyanolyan volt, csak valamivel kopottabb. A bútorok közül is legfeljebb egyet-kettőt cseréltek ki vagy újítottak fel. Például a kanapé és a fotelok zöldkockás kárpitját halvány narancssárgára, a világoskék függönyöket sárgára cserélték.

Automatikusan a szobám felé indultam.

Az ajtó előtt megtorpantam. Még mindig ott díszelgett a fekete alapon piros, A/3-as KEEP OUT! felirat. Vettem a bátorságot, és beléptem.

Leesett az állam. Minden milliméterre pontosan ott és úgy volt, ahogy otthagytam. Ugyanúgy gyűrődött a csontvázas, fekete ágytakaró, a bordó alapon fekete rózsás szőnyeg. A falakat és a szekrényeket poszterek és a saját rajzaim, az ablakot vérvörös selyempapírból kivágott szimbólumok borították. Még az elhajított matekkönyvem is ott hevert az egyik sarokban, a gitárom mellett.

Bekapcsoltam a hifit és benyomtam a PLAY gombot. Nem lepődtem meg, amikor egykori kedvenc CD-m, egy mp3-válogatás első száma szólalt meg, nem halkan. Visszavedlettem régi önmagammá, és nem halkítottam le. A Papa Roach Last Resortjától zengett a ház.

Az ágyamon ott hevert a mobilom. Töltőre dugtam, és bekapcsoltam. Annyi nem fogadott hívásom és üzenetem volt, hogy amit elolvastam, rögtön ki is kellett törölnöm, mert megtelt a memória. Az SMS-ek mosolyt csaltak az arcomra. Jól esett, hogy annak idején annyira aggódtak miattam. Hanyatt dőltem az ágyon, és a plafon alá saját kezűleg, fehér gyapjúfonalból szőtt pókhálót és a közepén gubbasztó nagy, fekete pókot bámultam.

Én is jól beleragadtam a pókhálóba. A hataloméba és Cedroséba. Most aztán vergődhetek, amíg szétszaggatom a titkos társaságok, összeesküvések, hatalmi harcok szálait. És ahhoz, hogy vergődő légyből átváltozva én legyek a pók (és nem apám vagy Cedros), feltétlenül kell az Elioni Közép. A kérdés csak annyi: kinél van? Mit tegyek, hogy az elioniak rám merjék bízni a sorsukat? Mit tegyek, hogy egyáltalán higgyenek nekem?

Abban kezdettől fogva biztos voltam, hogy a Közép ott lóg valakinek a nyakában, és nem egy kincses ládában vagy hasonló helyen pihen. Márpedig ha így van, valaki olyannál kell lennie, aki valamilyen szempontból az egész világ vezetője. Egy ilyen zavarodott, káosz uralta világba nehéz lesz ilyen emberkét találni, de nem lehetetlen. Egy biztos: egyedül nem megy.

Felkeltem, és kikapcsoltam a hifit. Mielőtt kimentem volna a szobámból, felvettem a matekkönyvet a sarokból, és a helyére tettem. Mióta kineveztek Forhan és Elion megmentőjének, jobban szerettem, ha a lehetőségekhez mérten minden rendben volt.

Átmentem a nappaliba.

Timi az egyik fotelban ült felhúzott lábbal, és egy bögre forró kakaót iszogatott. Sanyi vele szemben, a kanapén nézte.

Lekucorodtam Sanyi mellé.

- Kérdezhetek valamit? – ez máris egy kérdés volt. Mindegy.

- Persze – válaszolta nevelóapám.

- Azt mondtad, Eli… a világban teljes a káosz. Nincs senki, aki valamilyen szinten mégis összefogja az egészet?

- Ez egy érdekes kérdés. A legtöbb ember igyekszik tartozni valamilyen szervezethez, és a szervezeteknek vannak vezetőik. Van egy pár nagy maffiafőnök vagy drogdíler vagy hasonló, akik nagy tömegek fölött rendelkeznek.

- Ők harcolnak egymással, hogy még több embert uraljanak?

- Azt hiszem, igen.

- És nincs senki, akinek mindenki engedelmességgel tartozik? Valaki, akinek, mindegy, hogy félelemből vagy tiszteletből, minden parancsát teljesítik?

- Egyetlen vezető?

- Egyetlenegy.

- Nem hiszem, hogy bárki képes lenne összefogni azt az egynéhány nagykutyát.

- Biztos?

- Semmi sem biztos.

- Nekem mondod…? - sóhajtottam, értetlen arckifejezéseket kiváltva. – Történt mostanában jó néhány olyan dolog, amire nem számítottam.

- Például az a dolog a viskóban? – szólalt meg Timi.

- Például az – bólintottam.

- Hát emlékszel rá?

- Még szép hogy.

- Az orvosok azt mondták, valószínűleg nem tudod majd elmondani, mi történt.

- Pedig el tudnám.

- De nem akarod – állapította meg Sanyi éleselméjűen. Valamiért úgy éreztem, többet ért a történetemből, mint Timi.

- Pontosan.

- De miért nem? – tört ki Timi. – Szégyelled? Vagy félsz? Vagy…

- Mert még nem jött el az ideje.

- Hogy érted, hogy még nem jött el az ideje?

- Úgy, hogy még nem jött el. Először ki kell találnom, mit csináljak.

- Tehát bajban vagy.

- Nem vagyok bajban, csak egyelőre nem tudom, hogyan fogom végrehajtani a feladatomat.

- Feladatodat? Tizenhét év telt el! Már rég nem jelent semmit!

- Most jelent csak igazán sokat.

Komoly csönd ereszkedett a nappalira.

- Értsétek meg – folytattam – jobb, ha egyelőre nem tudtok semmit. Most még túl sok lenne.

Timi bögréjéből elfogyott a kakaó, de tovább szorongatta.

- Ne aggódj – mosolyogtam rá, talán egy kicsit kényszeredetten. – Semmi bajom.

Visszamentem a szobámba.

Megint elindítottam a zenét, de most lehalkítottam. Megálltam az ablaknál bámészkodni és gondolkozni.

Mint a régi szép időkben.

Hallottam, hogy nyílik az ajtó. Nem néztem hátra a belépőre, sejtettem, ki az.

Sanyi mellém sétált, és velem együtt nézelődött egy darabig, mintha csak ezért jött volna. Pedig dehogy. Csak azon törte a fejét, hogyan indítsa el a beszélgetést. Végül egy egyszerű, természetes kérdés mellett döntött.

- Mi újság Forhanban?

- Szóval tényleg tudtad, miről beszélek.

- Ugyanúgy született forhani vagyok, mint te.

- Akkor miért jöttél ide? Azt hitted, itt jobb lesz?

- Az apád küldött. Én voltam az „áruló”, aki Elionba hozott. Merthogy az árulás természetesen csak mese: Eslen raboltatott el, mert akkor már létezett egy jóslat, ami egészen a te házasságodig leírja a királyi család történetét.

- Olvastam. Az a jóslat azt is leírja, hogy ha elrabolnak, visszamegyek.

- Apád akkoriban még nagyobb játékos volt, mint most, és nem csak kártyában. Azt akarta, hogy miután idehoztalak, öljelek meg. De mindig van egy ügyesebb csaló, aki át tudja verni a hírhedt hamiskártyást. Eslen az egyik leghűbb emberének tartott, azt hitte, örömmel megteszem, amit parancsol. Látszólag így is volt. Segítséget kértem Tamsechtől, aki nagyon jól tudta, hogy nem vagyok királyi talpnyaló, és úgy láttuk, csak azzal menthetjük meg az életedet, ha elhozunk Forhanból. Mindketten tudtuk, hogy kettőnk közül nem én vagyok az, aki fel tudna téged nevelni. Tamsech állást kapott az árvaházban, és így te is oda kerültél. Nem is tagadhatod, jobban vigyázott rád, mint bárki más tette volna.

- Az biztos. És még nem is tudsz mindent. De ezt majd később.

- Amikor tizennégy éves lettél, én következtem. Kellett egy hely, ahová visszajöhetsz, ha majd a Közepet keresed. Örökbe fogadtunk, és lett otthonod, vagy legalábbis egy biztos pont.

- És Timi hogy jött a képbe?

- Ő elioni. Nem mindig volt olyan, mint amikor megismerted. Valamiikor régen öntudatos, okos lány volt, tele álmokkal és életkedvvel.

- Mi történt vele? – csúszott ki a számon. – Ne haragudj, én…

- Semmi baj, elvégre miért ne tudhatnád? Egyszer az egyik barátnőjével töltötte a délutánt. Még mielőtt hazaért volna, megtámadott egy démon.

- Démon? Idejött, csak hogy megtámadjon?

- Az Alvilágban vagy más néven a Pokolban itt is sokan hisznek, ahogy a mennyországban is. Ennek köszönhetően a démonok és az Angyalok szabadon járkálhatnak Forhan és Elion között.

- Értem. Gondolom azt a bizonyos démont az apám küldte, mert rájött, hogy átvágtad.

- Valószínű. Sokáig küzdöttünk, több súlyos sebet ejtve és szerezve. Reméltem, hogy vége lesz, mire Timi hazajön, és még a nyomokat is el tudom tűntetni. De a sors nem így akarta. Egy erős Lélek Pap varázslattal meg akartam változtatni a démon tudatát, de ekkor Timi bejött az ajtón, és megzavart. A varázslat őt érte. A démon kihasználta az ijedtségemet, és egy átokkal leterített. Ágyban, betakargatva ébredtem. Timi már összetakarított. Nem kérdezte, mik voltak a vérfoltok a szőnyegen vagy hogy ki volt az az alak előző este. Azóta nem önmaga. Néha mintha nem is fogná fel, mi történik körülötte, máskor meg nagyon is tisztán lát. Minden lépésére oda kell figyelnem, főleg mióta ennyire összezavarodott a világ. Na de térjünk vissza rád. Hol tartottunk?

- Ott, hogy képes voltál örökbe fogadni, hogy legyen egy hely, ahová visszatérhetek, ha egyáltalán visszatérek.

- Tizenhat éves korodban mindketten úgy láttuk, itt az ideje, hogy hazamenj. Mindent tudtál, amire szükséged lehetett.

- Csak azt nem, hogy ki vagyok.

- Eleinte úgy tűnt, jobb, ha egy ideig nem tudod meg. Jobb megoldásnak tűnt, ha úgy ismered meg Forhant, hogy nem tudod, mi vár rád.

- Csakhogy Tachena kikotyogta.

- Kicsoda?

- Majd elmondom.

- Akár el is kezdheted. A történet folytatását már csak te ismered.

- Hosszú, izgalmas, sokszor drámai mese lesz. Ha hajlamos vagy sírdogálni túl szomorú vagy túl vidám részeken, hozd az alvómacidat.

- Inkább kölcsönveszem a tiedet – az ágyra vetette magát, és megfogta az egyetlen játékállatot, amit megtűrtem: egy zöld párnakutyát. A párna két szélét össze lehetett kapcsolni egy tépőzárral, így kialakult a négy lába (én sosem kapcsoltam össze). Még valamikor nagyon-nagyon régen, az árvaházban kaptam, és nem voltam hajlandó megválni tőle. Ennek következtében a színe már erősen megkopott, és össze volt benne törve a szivacs, de én imádtam.

- Rátyát nem adom! – a Rátya név a rája és a kutya összevonásával keletkezett. Az egyik pihent agyú árvaházi kölyök találta ki.

Sanyi mellé ugrottam, és kikaptam a kezéből Rátyát.

- Akkor majd nélküle zokogok. Na mesélj.

- Odamentem. Lélek Papnak tanultam. Szerelmes lettem. Ő is szeretett. Lelepleződtünk. Őt elküldték, én elmentem. Vámpír lettem. Megkaptam a Fekete Napot és a Halál Hatodát. Találkoztam az apámmal. Férjhez mentem, gyereket szültem. Megszöktem. Némi ténfergés után visszajöttem.

- Kicsit részletesebben, több konkrét adattal?

- Ha ráérsz kábé holnap ilyenkorig…

- Szabaddá teszem magam.

Meséltem és meséltem. És egyre inkább rájöttem, hogy a könyvkiadók ölnének a sztoriért.