Úgy gondoltam, ha Lelana külön figyelmeztet, tényleg komoly lehet a baj, úgyhogy már reggel útnak indultam. Nem lelkesített a gondolat, hogy találkoznom kell az apámmal, de „én csak egy voltam a sok közül”.

Természetesen lóháton mentem. Egy ideig alig bírtam Fantommal, annyira örült a szabad levegőnek. De végül hajlandó volt együttműködni, és szélvészként vágtáztunk a főváros felé.

Forhan még gyászosabb állapotban volt, mint azelőtt. A szökésem éjszakáján nem tudtam odafigyelni tizenöt év változásaira, de most körülnéztem és kétségbeestem. Ezt kell nekem helyrehozni? Erre egy vámpír élete is kevés…

Mintha a palota pompája is megfakult volna. Persze lehet, hogy csak az egész Forhant beborító halál és bánat és az én szomorúságom és hitevesztettségem miatt láttam így.

Leszálltam a lóról. Egy arra ténfergő lovász azonnal hozzám sietett.

- Maradj itt vele – mondtam. – Lehet, hogy nem maradok sokáig. És vigyázz rá, mint a szemed fényére!

Felrohantam a lépcsőkön. Az ajtónállók bárdjai összecsattantak előttem.

- Ne vicceljetek – a blutenemmel koppantottam a kövezeten. Ne kérdezzétek, hogy sikerült elhoznom úgy, hogy egyik Fantom se sérüljön meg. – Gyakorlatilag a saját házamba nem akartok beengedni. Ha még nem esett volna le, Nichen vagyok, a királyotok lánya. Beszélni szeretnék az apámmal.

- Eslen nagyúr parancsa, hogy az ő személyes engedélye nélkül senki sem léphet be a palotába.

- Akkor miért nem kéritek az engedélyét? Bár, mint már mondtam, nem hiszem, hogy szükségem lenne rá.

A bárdok nem váltak szét. Kezdett elfogyni a türelmem.

- Ugyan, fiúk, ne szórakozzatok velem! – egy gyors mozdulattal fellendítettem a blutenemet, elérve ezzel, hogy a bárdok érzékeny búcsút vegyenek egymástól.

Mielőtt az őrök észbe kaptak volna, belöktem magam előtt az ajtót, és berohantam. Átsiettem az előcsarnokon és a lovagtermen, és a méltatlankodó őrök között vámpírvért-szíjakkal szétcsapva berontottam a trónterembe.

Apám nem tűnt sokkal gyengébbnek, mint az első találkozásunkkor volt, csak az ősz tincsek szaporodtak meg a hajában és a szakállában.

- Mit keresel itt? – kérdezte köszönés nélkül, és intett a fegyveres védőerőknek, hogy békén hagyhatnak.

- Jöttem, hogy elvegyem azt, ami engem illet.

- Mégpedig?

- Azt, ami a fejeden van, és azt, amin ülsz.

- Ó, értelek már. Miből gondolod, hogy ez mind neked jár?

- A saját apád sem akarta, hogy király legyél.

- Rólad sem tett említést.

- Nem, engem más emlegetett.

- Ki?

- Forhan.

- Forhan hiába emleget, amíg én uralkodom.

- Jól mondod. Amíg te uralkodsz.

- Szerintem hagyjuk, hogy ezt az elődünk döntse el.

- Szegény már nem nagyon tud segíteni.

- Dehogynem – apám arcán győzedelmes vigyor terült el. – Kerítsd elő Cedrost – parancsolta az egyik testőrnek. – Itt van valahol a palotában. Mondd, hogy hozza a naplót.

- A naplót? – Először az jutott eszembe, amikor a gimiben elküldtek a tanáriba a naplóért (ennyit arról, hogy mennyire lettem vérbeli forhani). Aztán rájöttem, hogy valószínűleg...

- Apám mindent leírt, ami történt vele és a birodalommal. Azt akarta, hogy az utódai tanuljanak a hibáiból vagy éppen abból, amit jól csinált. Tehát tőle magától is megtudhatjuk, kire akarta hagyni a trónt. Az ő akarata ellen még te sem tehetsz semmit.

A francba. A naplóról nem szólt senki. Eddig abban bíztam, hogy ha Tamsechnek igaza volt, és a palotában tényleg sokan vannak, akik az én oldalamon állnak, segíteni fognak, ha megtudják, hogy visszatértem. De így nem mentem volna velük semmire.

Pár perc múlva megérkezett Cedros, a kezében egy vékony könyvvel. Sejtettem, hogy ezt is az a varázslat teszi végtelenné, amelyik az én tanoncnaplómat.

- Nocsak – Cedros semmit sem változott. Ugyanaz a gúnyos grimasz, ugyanaz a lenéző hang. – Visszajött az én kis feleségem.

- Essünk túl rajta – morogtam. – Elfehéredő ujjakkal még erősebben megmarkoltam a blutenemet. – Semmi kedvem bájologni.

- Ahogy gondolod, drágám. A dolog lényege annyi, hogy apád uralkodik, amíg valaki meg nem szerzi az Elioni Közepet. Tessék, itt van – kinyitotta a naplót, és az orrom alá dugta. Elvettem tőle, és elolvastam a bekezdést, amelyikre mutatott.

Remélem, valaki meggyőzi az elioniakat, hogy csatlakozzanak a birodalomhoz, még mielőtt meghalnék. Nem szeretném, ha Eslen uralkodna. Nem királynak való. De tudom, hogy ő örökli a trónt, ha a halálomig nem találok másik örököst. Joga van hozzá.

- Shenor ősi vérére… – nyögtem.

- Sajnálom, szívem. Tudom, hogy nehéz veszíteni – mintegy mellesleg végighúzta a mutatóujját a sebhelyen, ami a párbajunk emlékékét őrizte az arcán.

- Nem fogok veszíteni – mutattam felé a tenyerembe karcolt rúnát.

Méltóságomat megőrizve kisétáltam a trónteremből.

***

Cedros kastélyához érve elfogott a régi rettegés. Alig tudtam rávenni magam, hogy belépjek előbb a kert majd a kastély kapuján.

Hálószobánk felé igyekezve azon kaptam magam, hogy a félelmem mellett lassan előkúszik a gyűlöletem is. Eszembe jutott minden egyes alkalom, amikor Cedros kigúnyolt vagy megalázott, és ettől nem éreztem magam sokkal jobban.

Idegesen, remegve benyitottam a hálószobába. Nem akarom ismételni magam, úgyhogy nem mondom, hogy minden a régi volt.

Kinyitottam egy fiókot, és ledúrtam az aljáig. Bőrt tapintottam, megtaláltam, amit kerestem. A (tanonc)naplómat.

Kifelé menet sem találkoztam senkivel. Fel sem tűnt. A kastély rabjaként megszoktam, hogy magányos kísértetként bolyongok.

***

Visszamentem Fantomért, akit a nagy sietségben ott felejtettem a szerencsétlen lovásszal, és szinte meg sem állva felpattantam a paci hátára. Szegény lóvigyázó alig győzte elengedni a szárat.

Fantom is kezdett fáradni, én is, de a ló is átérezte, hogy sietnünk kell, és nem makrancoskodott.

Ismerős tájakon rohantunk keresztül, de nem akartam megállni, nehogy valami miatt megváltoztassam a döntésemet. Lesz, ami lesz, végig kell csinálnom.

Lóháton kisebbnek tűntek a távolságok, mint gyalog. Az utat, amihez annak idején két-három nap kellett, megtettem, mire lement a nap.

- Köszönöm, Fantom – előrehajolva átöleltem a ló nyakát, és úgy maradtam egy pár másodpercig. Elioni életemben ez mindig megnyugtatott. Most nem.

Lecsusszantam a nyeregből. Nem kötöttem ki Fantomot. – Lehet, hogy nem jövök vissza. Ha így lesz, szabad vagy.

Tudtam, hogy érti, amit mondok. Még nagyon keveset voltunk együtt, de kezdettől fogva bíztunk egymásban.

Fantom a vállamra hajtotta a fejét. Megint átöleltem. Ha tehetem, magammal viszem, de most nem lehetett.

- Viszlát, Fantom. Soha többé nem lesz olyan lovam, mint te.

Fájó szívvel elváltam tőle, és bementem az épületbe, ami előtt megálltunk. A Lélek Papok kolostorába.

Vérvörös öltözékem érthető módon keltett némi feltűnést. Mire rátérhettem volna jövetelem céljára, az egyik Főpap rám küldött egy varázslatot, ami miatt nem tudtam elmozdulni a helyemről. Megjegyzem, ez a Föld mágiához tartozik, nem az Élethez.

Kissé szorult helyzetbe kerültem, de, gondoltam, lesz ez még így se.

Jól gondoltam, előkerítették Alront.

- Nichen? Te mit keresel itt? – hogy mindenki ezt kérdezi…

Közben egy Pap elvette a blutenemet és az övembe tűzött tőrt. Egy amerikai akciófilm mindent egy lapra feltevő jófiújának helyében éreztem magam. Sajnos a Lélek Papok továbbra sem voltak olyan jófiúk és jólányok, mint kellett volna.

Bármily furán is hangzik, nem találtam ki előre, mit fogok mondani. Maradtam a jól bevált rögtönzésnél.

- Én is örülök, hogy látlak, Alron, de nem hozzád jöttem. Egy olyan Lélek Papot keresek, aki hajlandó segíteni.

- És miben, ha megkérdezhetem?

- Vissza akarok menni Elionba. Hogy miért, azt nem kötöm az orrodra.

Egy világoskék-fehérbe öltözött mangalány jelent meg Alron mellett. Rám sem nézett. Halkan megbeszélt valamit Alronnal. Első ránézésre látszott, hogy ő a Mester egyik kedvence. Megállt valamivel Alron mögött, úgy, hogy lássuk egymást, és megpróbált valamit jelekkel a tudomásomra hozni.

Először a szemével Alron felé intett. Aztán két ujját mutatta, majd hatot. Óvatosan, a lehető legkevésbé feltűnően úgy tett, mintha repülne.

Sejtettem, mit akar.

- Alkut ajánlok – mondtam, és, nagyobb kimerültséget színlelve, mint amekkorával valójában rendelkeztem, leguggoltam. – Te segítesz átjutni Elionba, és én nem bántalak.

- Csak nem gondolod, hogy árthatsz nekem? – Alron jót nevetett az ajánlatomon. – Fegyvertelen vagy. A mágikus tudásod meg… Tudod, Nichen, vannak helyzetek, amikor egy vámpír és kénytelen megadni magát.

- Én a helyedben nem lennék olyan magabiztos.

- Ugyan. Jól blöffölsz, de nem tudsz megijeszteni. Meg tudom állapítani, kitől kell félnem.

- Biztos vagy benne?

- Teljesen.

- Akkor köss békét az istenekkel, különösen Lelanával. Kirántottam a tőrt a csizmámból, és elhajítottam.

Alron meglepetten hörögve meredt a szívét nem sokkal elvétett tőrre. Hófehér ruháján vörös folt terjedt.

- Magasságos istenek – nyögte, és térdre rogyott. Pár másodperc múlva eldőlt, mint egy darab fa.

Holtan.

A Lélek Papok döbbenten bámultak.

Térdre huppantam és a tenyerembe temettem az arcomat. Hányingerem volt, és éreztem, hogy elsápadok. Rázott a hideg, remegett kezem-lábam.

Valaki a vállamra tette a kezét.

- Jól vagy? – kérdezte egy női hang magyarul.

- Megöltem – válaszoltam elhaló hangon.

- Nyugodj meg.

- Megöltem egy embert.

- Nem tettél semmi rosszat.

- Megöltem egy embert. Elvettem az életét.

- És ezzel talán megmentettél másokat. Helyesen cselekedtél.

Felnéztem. Tachena – immár Főpapként – mellettem térdelt. A többiek zavartan beszélgettek. Nem tudtam kivenni a szavaikat.

Selles – aki az öltözékéből ítélve szintén Főpappá lépett elő, mióta nem láttam - csatlakozott párosunkhoz, ezzel trióvá fejlesztve azt.

- Tachena – szólalt meg tapintatosan. Ezek szerint a személyisége hatalmas fejlődésen ment keresztül, gondoltam. Aztán rájöttem, hogy én is bunkó voltam vele. Ezek szerint én is fejlődtem.

És mégis megöltem Alront – villámlott belém.

- Később megbeszéljük – felelte a szólított. – Most helyre kell ráznom Nichen lelkét. Te próbálj meg beszélni a többiekkel.

- Megöltem – nyöszörögtem még egyszer, hátha megszokom a gondolatot.

Selles is leguggolt.

- Igen, megölted. És jól tetted. Akár azt is mondhatnám, gratulálok.

Selles fagyos hangja olyan hatással volt rám, mintha nyakon öntött volna egy vödör hideg vízzel. Eltűnt hányinger és remegés, mintha nem is lett volna.

- Tachena – kezdte újra Selles.

- Na mondd.

- Amíg te Nichent pátyolgattad, eldöntöttük, ki legyen Alron utódja.

- Ha jól sejtem, én is Főpap vagyok. Miért nem vártatok meg?

- Mert akkora volt az egyetértés, hogy a te szavad már nem lett volna döntő.

- Azt azért megtudhatom, kit választottatok?

- Téged.

- Engem?! – Tachena amúgy is hatalmas szemei még jobban elkerekedtek.

- Mindenki tudja, mennyit tettél azért, hogy leleplezd Alron aljas játékait. Azt hiszed, nem volt feltűnő, mennyire igyekeztél a közelébe kerülni, hogy minél többet tudj meg?

A beszélgetés elhallgatott körülöttünk. Mindenki kíváncsi volt, miről beszélünk. Vagyis beszélnek.

Felálltunk.

- Eddig senkit nem érdekelt, mit akarok. Segítőim meg végképp nem akadtak.

- Mert ki akarták várni Alron halálát, és jobb vezetőt választani a helyére. Alron nem volt már fiatal. Hamarosan úgyis meghalt volna.

- Mint Tamsech – sóhajtottam.

- Tamsech meghalt? – valaki, egy nő, őszinte fájdalommal szinte felzokogott. Egy rövid időre néma csend borult a társaságra. Tachena volt az első, aki visszatért az eredeti témához.

- Alron nem halt volna meg. Halhatatlan volt. Démon.

- De hát ez lehetetlen! – ez azért sok volt Sellesnek. – Észre kellett volna vennünk!

- Nem lehetett, mert a Levegő Hatoda elfedte a valódi énjét. Könnyedén elrejtőzhetett a kolostorban anélkül, hogy bárkin rájött volna, ki ő.

Tachena Alron holtteste mellé lépett, és letépett a nyakából egy vékony láncot. A láncon két összekapcsolt Hatod: az Élet és a Levegő Hatoda lógott.

- Én nem hibáztatok senkit – folytatta Tachena. – senki sem hibás, mivel senki sem tudta, mi a helyzet – egy gyors váltással az én érzékeny kis szobatársam átalakult határozott vezetővé – Búcsúztassátok el Alront. Méltóképpen. Mégiscsak közénk tartozott. Nichen, te gyere velem.

Követtem Tachenát a Mester szobájába. Tachena úgy vette birtokba a helyiséget, mintha a világ legtermészetesebb eseménye lenne, hogy az embert egy Lélek Pap kolostor vezetőjévé választják.

- Foglalj helyet – mutatott az ablakkal szemben terpeszkedő karosszékre. – Gondolom fáradt vagy.

Lerogytam. Tachena az ágyra ült.

- Hallottam rólad egy-két dolgot, mióta elmentél – mondta egykori szobatársam – de annyira hihetetlen hírek voltak, hogy nem tudtam, elhiggyem-e őket.

Milyen más lett ez a lány! Ezt teszi az emberekkel a felelősség… Például ha rájuk bízzák, hogy tegyenek rendet a Lélek Papok között.

- Igaz, hogy vámpírrá váltál?

- Igaz. Nem egészen önszántamból, de már nem bánom. Sőt. Büszke vagyok rá.

- És hogy hozzámentél Cedroshoz, hogy megmentsd a becsületedet? – láttam Tachena arcán, hogy abban reménykedik, a válaszom nem lesz.

- Az is igaz. De csak azért tettem, hogy azok, akiken majd segítenem kell, bízzanak bennem. Ha nem engedek, Cedros…

- És az ikrek?

- Gondolod, hogy én önszántamból…?

- Nem dehogy, eszembe sem jutott.

A szemébe néztem.

- De igen. Eszedbe jutott. Azt hitted, gyáva módon megfutamodtam. Azt hitted, Cedros oldalán állok.

- Én…

- Arról persze nem hallottál, hogy az esküvőn elmondtam, miért megyek hozzá Cedroshoz. Annak a híre már nem jutott el idáig, mennyire kétségbe voltam esve és mennyire gyűlöltem és gyűlölöm még most is.

- Alron…

- Arról az édes illatú izéről sem szólt senki, amivel elkábított, tudva, hogy önként soha nem szülök neki gyereket.

- Nichen…

- Azt megint csak nem említették, mennyit harcoltam a gyerekeim lelkéért tizenöt év alatt, és persze azt sem, hogy ezalatt a férjem hányszor megalázott, és mennyire nem érdekelte, mi van a családjával.

- Én csak…

- És arról az átokról sem esett szó, ami miatt végleg eldöntöttem, hogy megszököm, otthagyva csapot-papot, az ikrekre bízva, kit követnek.

- Ne haragudj. Én csak azt tudtam, amit Alron elmondott. Tudtam, hogy megbízhatatlan, de…

- Te ne haragudj. Teljesen ki vagyok akadva. Mióta Tamsech meghalt… Nem, már előtte is ilyen voltam. Cedros volt az, aki így kikészített. Soha senkitől nem féltem még úgy, mint tőle…

- Ezért akarsz visszamenni Elionba?

- Megint azzal vádolsz, hogy menekülök?! – csattantam fel. – Látod? Tiszta idegbeteg vagyok – folytattam halkan, egy kicsit szégyenkezve. – Nem, nem miatta akarok visszamenni. Meg kell találnom az Elioni Közepet és meg kell győznöm az elioniakat Forha és a mágia létezéséről, mielőtt apám meghal. Csak így lehetek királynő. Ha apám meghal, mielőtt visszatérek Forhanba, biztos, hogy az lesz az utódja, akit ő kijelöl. És az nem valószínű, hogy én leszek.

- Egyedül akarsz belevágni?

- Az lesz a legjobb. Senkit sem akarok magammal vinni. Tudom, milyen borzalmas belecsöppenni egy teljesen más világba.

- Gondolod, hogy sikerülni fog? Eslen már legalább… hatvan éves. Nincs sok időd.

- De nincs más esélyem. Most mindent egy lapra kell föltennem. Ha sikerül, királynő leszek, és mindent megteszek, hogy Forhanban – az egységes Forhanban – megint béke legyen. Ha nem, csak annyi hatalmam marad, amennyit a Halál Hatoda, az Elioni Közép és a legenda biztosít. Ugye segítesz? Nincs vesztegetnivaló időm.

- Persze, hogy segítek.

Tachena előszedte a szükséges kellékeket – valami barnászöld, talán valamilyen növényből készült port és néhány színes kristályt. Felhajtotta a szőnyeget, felfedve a padlóra mozaikozott varázskört.

Végigcsinálta ugyanazt, amit annak idején Tamsech. Ettől egy kicsit összeszorult a szívem.

Nemsokára készen állt az Elionba vezető kapu.

- Lehet, hogy az a test, amiben a lelked az elioni életed során lakott, meghalt - magyarázta Tachena.

- Tudom.

- Csak azért mondom, hogy ne csodálkozz, ha ki kell ásnod magad vagy egy kriptából kell előmásznod.

- Remélem, nem hamvasztottak el.

- Valami hercegnői parancs, amit végre kell hajtanom, amíg távol vagy?

- Öhm… Odakint ácsorog minden idők leggyönyörűbb lova. Vigyázz rá és Cinderre is. Cinder a lányom. Imádni fogod… - mosolyodtam el. – És még valami. Ha találkozol egy Gorson nevű Nekromantával, alaposan vágd pofán a nevemben.

- Meglesz – mosolygott vissza. – Hoppá, ezt majdnem elfelejtettem – Előhúzta a köpenye zsebéből Alron két Hatodát, és a kezembe nyomta. – Ezt is vidd magaddal. Így már nálad lesz három… Sok szerencsét – szorította meg a kezem.

- Rám fér. Remélem, hamar visszajövök.

Enyhe idegbajjal léptem egyet előre, és átzuhantam Elionba.