Tamsech még napokig nem tért magához.

Szörnyű lázálmai lehettek, álmában folyton beszélt, kiabált, csapkodott. Végig mellette ültem, egyre jobban kiakadva. Többen is próbáltak rábeszélni, hogy menjek, és pihenjek egy kicsit, de semmivel sem tudtak elrángatni.

Persze én sem bírtam örökké a virrasztást, és időnként el-elszundítottam. Főleg a vége felé, amikor Tamsech láza már lement, és talán nem is rémálmodott.

És egyszer arra ébredtem, hogy megfordult a helyzet: nem én figyeltem valakit, aki aludt, hanem engem figyelt valaki, amíg aludtam. Mégpedig a halványan mosolygó Tamsech. Már egészen egészségesek tűnt, bár egy kicsit még sápadt és kába volt.

- Jó reggelt, hercegnő – köszöntött magyarul.

- Mióta vagy ébren? És miért nem keltettél fel?

- Csak pár perce. És látszott, hogy szükséged van a pihenésre.

- Hogy vagy?

- Most már megmaradok.

- De komolyan.

- Komolyan megmaradok. A fejem még fáj egy kicsit, de amúgy minden oké. De… - eszébe jutott valami, és elkomorodtak a vonásai. – Miért vagy itt, ha… ha Cedroshoz húz a szíved?

- Gondoltam, hogy nem fogsz rá emlékezni.

- A levélre. Amikor megkaptad, nem voltál teljesen eszednél.

- Levél?

Felvettem a földről a pergament, és remegő kézzel odaadtam Tamsechnek. Tudtam, hogy nem az számít, amit a láztól félholtan mondott, hanem amit most válaszol. Ezen a pillanaton áll vagy bukik kettőnk kapcsolata.

Tamsech hosszan nézte az egyetlenegy szóból álló üzenetet. Aztán még hosszabban nézett engem, mintha azon gondolkozna, mi higgyen.

- Én is szeretlek – mondta végül. – De amikor azt mondtad, hogy…

- Én is felhúztam volna magam, hogy kötődsz, mit tudom én, mondjuk Xerához.

- Akkor is végig kellett volna hallgatnom, amit mondani akartál.

- Nekem kellett volna megvárnom, amíg megértem, mi ez az egész.

- Pszichológus vagyok, az a dolgom, hogy meghallgassak másokat.

- Itt nem. De hagyjuk. Nem érdekes. Csak egy múló érzés volt.

Ez persze nem volt igaz, de nem akartam Cedrosszal foglalkozni.

- Jó. Hagyjuk. És térjünk rá valami fontosabbra, amit tizenöt éven át nélkülöznöm kellett.

Lágyan megcsókolt, és végre tudtam, hogy semminek sincs vége. Sőt, ez még csak a kezdet.

- Már kezdtek elvonási tüneteim lenni – mosolyogtam rá.

- Akkor hasonló a függőségünk.

Magasságos istenek, milyen jó volt megint vele lenni!

- Hogy engedhették a vámpírok, hogy párbajozz Cedrosszal?

- Már megint itt tartunk? Az a rohadék befészkelte magát közénk?

- Csak féltelek. Mert, gondolom, nem halt meg.

- Nem. Elteleportált.

- Új rejtekhelyet kell keresnünk neked. Cedros bármikor visszatérhet.

- Nem akarok bujkálni. Már nem vagyok gyenge. Erősebb vagyok, mint valaha. És a forhaniak nem azért hisznek bennem, hogy cserbenhagyjam őket. Nem futhatok örökké a sorsom elől.

- Igazad van. Már megint önző vagyok.

- Az ilyen önzőséget meg tudom bocsátani. De te is tudod, hogy nem menekülhetek tovább. Épp ideje, hogy visszatérjek. Amint teljesen meggyógyulsz, megkérlek, hogy mondd el, milyen támogatókat szereztél.

- Támogatókat? Támogatói hálózatot! Bőven volt rá időm!

- Hihetetlen vagy.

- A palotában annyi embered van, hogy szinte apád lesz a trónra lépésed egyetlen akadálya.

- Ha eddig nem lettem volna tetőtől talpig beléd zuhanva, most végleg lenyűgöztél volna.

- Tömegnyi hívedet tudnám a palotához csődíteni, hogy téged követeljenek uralkodójuknak.

- Szóval te gyakorlatilag megszervezted a trónbitorlásomat?

- Gyakorlatilag igen.

- Tudod, mi a legcsúnyább az egészben?

- Na mi?

- Hogy Cedros még mindig a férjem, és ha én királynő leszek, ő lesz a király.

- Idővel az is megoldódik. Bár lehet, hogy akkor én már nem leszek.

- Ne is mondj ilyet.

- Nikol, hatvannégy éves vagyok és halandó. Nem lenne meglepő, ha…

- Ki ne mondd!

- …ha pár éven belül meghalnék. Ezen nincs mit szépíteni.

- Ez egy szemétség. De most meg én vagyok önző.

- Ennek így kell lennie. Neked is jobb lesz így.

- Nekem?

- Megmutathatod, hogy egy ilyen buzgómócsing nélkül is boldogulsz.

- Ha-ha. Mi lenne, ha ez lenne a másik téma, amit hanyagolunk?

- Cedros után? Jó, hanyagoljuk, amíg időszerűvé nem válik. Beszéljünk inkább a visszatérésedről.

- Nem sokkal jobb téma, de azért valamivel kellemesebb.

- Először is nem ártana, ha helyretennéd egy kicsit Holteth agyát.

- Miért, mi van Holtethtel?

- Megőrült. Értelmetlenül rángat halálba és küld vissza az életbe bárkit, aki éppen az eszébe jut. Azt mondják, újabban már a halhatatlanok sincsenek biztonságban. Forhanban tejes a zűrzavar.

- Amit úgy kell érteni, hogy teljesebb, mint valaha?

- Valahogy úgy.

- És nekem kellene elintéznem, hogy ezt abbahagyja?

- Utálom ezt mondani, de ki másnak?

- Foglaljuk össze. A Halottak Ura, aki akár engem is átcibálhatna a saját birodalmába, ahonnan elvileg nincs visszatérés, megbolondult, össze-vissza öldököl-élesztget, és nekem kell elzarándokolnom hozzá, hogy ugyan, hagyja már abba a kisdednek még viccből sem nevezhető játékait. Semmiség. Végül is Forhan királynőjének készülök, épp ideje, hogy belehajítsanak a mélyvízbe!

- Én tudom, hogy ez…

- Bonyolult, de túlélem. Legalábbis remélem. Elmegyek Holteth-hez, beszélek a fejével, ha nem tetszik neki, lemondatom.

- Azért ne felejtsd el, hogy bármikor visszakérheti a Hatodát.

- Ha nem hajlandó betartani a szabályaimat, nem adok neki alkalmat ilyesmire.

- Igen? És mit akarsz tenni?

- Hát… Azt még nem tudom.

- Briliáns terv, de még mindig van mit pontosítani rajta.

- Miért nem mondod ki nyíltan, hogy nem nekem való ez a világmegváltósdi?

- Csak bele kell jönnöd.

- Azért örültem volna, ha nem azzal kell kezdenem, hogy csatázom egyet a halállal.

- Már eddig is sokat csatáztál a halállal.

- De nem szemtől szembe!

- Az mindegy. Nem kell személyesen találkoznod vele ahhoz, hogy megvívjatok.

- De most muszáj lesz.

- Igen, most muszáj lesz.

- Ehhez én kevés vagyok.

- Dehogy vagy kevés.

- Mi lesz a forhaniakkal, ha rájönnek, hogy Nichen nem képes megmenteni őket.

- Nem jönnek rá semmi ilyesmire. Nem véletlenül hisznek benned.

- Nem véletlenül. De hiába. Azt se tudom, merre induljak.

- De van valaki, aki tudja. Az, aki annak idején megszerezte neked a Halál Hatodát.

- Téged nem rángatlak bele.

- Nem kell rángatnod, mert önként megyek. Én nem léphetem át Mortos határát, de reméljük, elég, ha téged beengednek.

- Ugye ilyesmi még Forhanban sem történik minden nap?

- Eddig még sohasem fordult elő, és elvileg nem is nagyon fog, ha most megoldod.

- Ha megoldom.

- Sikerülni fog. Bízz magadban, ha már mások bíznak benned.

- Majd igyekszem.

- Mikor akarsz indulni?

- Amint elég erős leszel.

- Tőlem akár most is nekivághatunk.

- Na persze.

- Nem várhatunk sokáig.

- Egy nap? – tényleg nem halogathattuk az indulást, és Tamsech tényleg nem látszott betegnek.

- Egy nap.

***

Nemsokára megjelentünk a nagyteremben. Zera és Kelton boldogan rohantak elénk. Egy vámpír elrohant Shenorért. Csak akkor jelentettük be, hogy elmegyünk, amikor a klánvezér is megérkezett.

- Sejtettem, hogy már nem maradtok sokáig – mondta Shenor nyugodtan.

- Hová mentek? – vetette fel Zera. Úgy tűnt, ez a többieket is érdekli. Ami azt jelentette, hogy befogadtak. Nem tudom, miért lepett ez meg annyira azok után, hogy teljesítettem a próbákat.

- Meggyőzzük a halált, hogy ne gyilkoljon, ha nem muszáj – közöltem könnyedén.

- Ti meg akarjátok győzni Holtethet, hogy…

- De hát ez halálos ítélet! Holteth egy őrült gyilkos lett, és… - Kelton teljesen kiakadt. – Tamsech, odaküldöd Nichent (mert gondolom, téged nem engednek be Mortosba), és ne halsz meg a félelemtől?

- Dehogynem. De ő az egyetlen, aki tehet valamit.

- Veled megyek – fordult hozzám Zera. – És nehogy ellenkezni merj!

- Én is megyek – csatlakozott hozzá a bátyja. – Nem mehetsz egyedül.

- Ezek szerint nem is fogok – jól esett, hogy nem hagynak magamra, és ezt nem is tagadtam.

- Legalább mi, vámpírok tartsunk össze, ha már a birodalom széthullott – Shenor szemmel láthatóan büszke volt rá, hogy a vámpírklánokat semmi nem képes szétzilálni. – Én is veletek tartanék, de…

- Neked itt a helyed – bólintottam. – Ugyanúgy felelős vagy a népedért, mint én az enyémért. Csak az enyém egy kicsit nagyobb. És nagyobb bajban is van.

***

Mielőtt elindultunk, Shenor ellátott minket néhány dologgal, amire szükségünk lehet az úton. Mindannyian kaptunk egy-egy blutent (Tamsech kardot, mert blutent nem használhat halandó), egy-egy tőrt, Zera és Kelton egy-egy vámpírvértet (Tamsech ezt sem kaphatott, mert nem volt vámpír), egy-egy pár csizmát és egy-egy könnyű, de meleg köpenyt. Az én adagomat egy inggel és egy nadrággal is megtoldotta, mert még mindig a régi ruháimat viseltem, amiknek nem tett jót se a kitartás-próba, se a Cedrosszal vívott párbaj. Eltettünk még egy pár üvegcsényi vért, és ezzel készen álltunk az útra.

- A vámpírok istenei legyenek veletek – búcsúzott Shenor a barlangok északi kapujánál. - Legyen sikeres a küldetésetek.

***

- És most merre? – kérdeztem, amikor a kapu bezárult mögöttünk.

- Keletre, amíg csak lehet – felelte Tamsech.

- És ha már nem lehet?

- Akkor megérkeztünk.

Elindultunk kelet felé, le a meredek lejtőn, olyan tájakra, ahol még nem jártam, mióta Forhanba jöttem.

Négy éjszakát gyalogoltunk végig megállás nélkül. Mi, vámpírok jól bírtuk, de Tamsechet féltettem. Minket melegen tartott a köpenyünk, de féltem, hogy ő, aki halandó lévén kevésbé volt ellenálló, megfázik a hideg hegyi éjszakában, és megint beteg lesz. Abban sem voltam biztos, hogy teljesen jól van. Próbálta titkolni, de én láttam, hogy sápadt, és elfojtott, halk köhögését is hallottam. De ha kérdeztem, nem akar-e pihenni, csak a fejét rázta.

Hajnal előtt pár órával megálltunk egy sziklapárkányon. Zera és Kelton elbújt egy barlangba a nap elől. Tamsech nem ment velük. Hanyattfeküdt a földön, és hamarosan mély álomba merült.

- Remélem, nem lesz igazam – suttogtam.

Lehasaltam, és lenéztem a tájra, amin majd keresztül kell vágnunk. Már közel jártunk a Halbor-hegység keleti széléhez, már csak néhány, pihenőhelyünknél alacsonyabb vonulaton kellett átkelnünk, így már a hegységet körülvevő keskeny dombságra és az azon túl elterülő pusztaságra is ráláthattam. Nem volt túl bizalomgerjesztő látvány. Sehol egy menedék, ahol elrejtőzhetnénk az ellenség vagy a fény elől. Sehol egy iható vérű élőlény. Ezt a helyet nem vámpíroknak találták ki. De nem is élőlényeknek.

De akkor nem tudtam ilyesmin gondolkozni. Elnyomott az álom.

***

Még világos volt, amikor felébredtem.

Nappali fényben, kipihent aggyal végre feltűnt, miért olyan kihalt a síkság.

- Lelana nevére! – nagyon nem tetszett, amit láttam.

- Mi a baj? – Tamsech felébredt a hangomra, és mellém kúszott. – Mondd, hogy álmodom…

- Nem álmodsz. Az ott egy kősivatag. Nincs víz, nincs vér, nincs élelem, nincs árnyék. Lehetetlen átkelni rajta. Egyébként nem értem, miért vagy így meglepve. Elvégre te már jártál itt.

- Akkor itt még esőerdő volt. Méghozzá olyan sűrű, hogy szinte képtelenség volt utat vágni benne.

- Hogy lesz az esőerdőből kősivatag?

- Úgy, hogy eltelik tizenhárom év.

- Persze, a tizenhárom év…

A Mortost határoló terület tizenhárom évenként átalakult, hogy még a normálisnál is kevesebb halandó érhesse el a Halál Kapuját. És mi erre nem gondoltunk.

- Hogy felejthettem el?! – Tamsech teljesen kikelt magából. – Most hogy fogtok eljutni Mortosba?!

- Nyugi. Nem te tehetsz róla. Majd kitalálunk valamit, ha már mindenki felkelt. Nem lesz semmi baj. Legalábbis remélem.

- Gyógyíthatatlan optimizmusod lassan megint előbújik.

- Épp ideje. Nem nagyon használtam mostanában. De felejtsük már el egy kicsit azt a sivatagot! Egyelőre úgysem tehetünk semmit.

Felültünk, és szembe fordultunk egymással.

- Mi lehet most Elionban? – tereltem a beszélgetést jó messze Mortostól.

- Ami eddig – vont vállat Tamsech. – Ölik egymást minden hülyeség miatt.

- Lehet… De engem tényleg érdekel. Ez az otthonom, de… Elionban nőttem fel. Mindegy. Úgyis itt élem le az életemet.

- Mekkorát néznének, ha megtudnák, mi van köztük…

- Főleg Norbi. Asszem kitekerné a nyakadat.

- Szerintem már rég megnősült.

- Lehet. Timiék is kiborulnának egy kicsit, ha egyszer beállítanánk. Hát még ha megtudnák, hogy a kicsi lányuk férjhez ment, és nem éppen ahhoz, akihez szeretett volna. És ha még az ikrekről is beszélnénk nekik… Lehet, hogy az óta már felneveltek valaki mást.

- Még egy ilyen lányt nem foghattak ki.

- Ilyen akaratos, fiús, önfejű, valahol mélyen regényes lelkű rockercsajt?

- Ilyen bátor, büszke, erős, a népéért mindenre képes hercegnőt.

- Hercegnőt se.

- Az biztos.

- Nem tudom, az elioni énem mit szólna, ha így kéne élnie. Szegény Nikiből nem sok maradt. És az a kicsi is átalakult.

- Alkalmazkodott a forhani élethez, amennyire kellett.

- És mi lett az elioni csitriből?

- Forhani csitri.

„Sértődötten” hátat fordítottam.

- Szóval szerinted ennyi idő után sem változtam semmit, és még mindig egy hülye tyúk vagyok.

- Nem tartalak hülye tyúknak – Tamsech komoly hangon válaszolt, de éreztem, hogy belement a játékba. – Nem vagy se hülye, se tyúk.

- Hát? Milyen micsoda vagyok?

- Hm…

- Hm?

- Igenis lökött csirke vagy! – a vállamnál fogva hátrarántott. – De azért én szeretlek.

Megböködtem a hasát a mutatóujjammal. Csiklandósnak bizonyult, úgyhogy tovább birizgáltam, ő meg visszabirizgált, aminek óvodásokhoz méltó birkózás lett a vége.

Megállapodtunk egy döntetlenben, és nevetve elterültünk egymás mellett a földön.

- Csak azért is át fogunk jutni azon a nyamvadt sivatagon – mondtam, megszabadulva a röhögőgörcstől. – Ha már idáig eljutottunk, nem fordulunk vissza.

- Bátor döntés, fenség.

- Inkább agyament. Vámpírszempontból.

Nemsokára lement a nap, és Zeráék is előjöttek.

- Van egy kis gond – mutattam a pusztaságra.

Kelton hosszan bámult lefelé.

- Kell, hogy legyen másik út. Nekünk szabad bejárásunk van Mortosba. Biztos, hogy egyszerűbben is odajuthatunk.

- Ebben az a legviccesebb, hogy élőholt létetekre fogalmatok sincs, merre menjetek, ha meg akarjátok látogatni Holtethet – jegyezte meg Tamsech.

- Ha nem muszáj, nem megyünk oda – Zera arcán undorral vegyes tisztelet suhant át. – Az még a mi gyomrunknak is sok. Én például még soha nem jártam Mortosban.

- Akkor honnan tudod, hogy milyen? – vetettem fel.

- Az idősebb vámpíroktól.

- Azt véletlenül sem említették, hogy jutottak oda?

- Nem.

- Hogy lehet az, hogy négyünk közül három vámpír, és egyikünk sem tudja, melyik a legegyszerűbb út abba a rohadt halálbirodalomba? – tanácstalanságom kezdett dühkitöréssé alakulni. – Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha éhen halnánk, vagy megégnénk, hogy biztosan találkozzunk Holtethtel! Ha lett volna annyi eszünk, hogy megkérdezzük Shenort, most nem kéne azon aggódnunk, mit csináljunk.

- Nichen! – Tamsech megragadta a vállamat, és mélyen a szemembe nézett. – Nyugodj meg. Megoldjuk. Lehetne rosszabb is.

-Még ennél is? Ez nem csak rossz, ez egyenesen kétségbeejtő! – mire ezt kimondtam, büszkeségem hangja ridegen közölte, hogy gyáva vagyok. – Igazad van. Nem adhatjuk fel. Ahhoz túl sok forog kockán.

Közben Kelton még mindig elgondolkodva szemlélte a környéket.

- Ha visszafordulunk – mondta ki a gondolatait – veszítünk négy napot oda és négyet vissza. Azaz összesen nyolcat.

- Az rengeteg idő – tette hozzá Zera. – Az alatt ezrek halhatnak meg értelmetlenül.

- Viszont ha nem megyünk vissza, ki kell találnunk valamit a nap ellen. Hacsak nem akarunk alagutat ásni egészen Mortos kapujáig.

Fejben végigpörgettem a felszerelésünk darabjait.

- Építhetnénk sátrat – mondtam, miután gondolatban már össze is állítottam az építményt.

Társaim úgy meredtek rám, mintha kis zöld lény lettem volna egy másik galaxisból.

- Sátrat? – nyögte Kelton. – Miből?

- Köpenyekből és blutenekből. Ha jó szögbe állítjuk a bluteneket, a pengéket bele tudjuk szúrni a földbe. Aztán rájuk terítjük a köpenyeket, és kész.

- Ez nem is rossz ötlet – állapította meg Tamsech. – És nem kell hozzá nyolc nap.

- Még mindig van egy gondunk – jegyezte meg Zera. – Az élelem.

- Hány nap az út? – fordultam Tamsech-hez.

- Ha beleszámoljuk, hogy csak sötétben tudunk haladni, hat körül.

- Hat nap. Neked szedünk valamit a hegy alján, azzal nem lesz gond. Mennyi időre elég a vér, amit magunkkal hoztunk?

Kelton előhalászta az üvegcséket a zsebéből.

- Normális esetben négy napra. Ha takarékoskodunk, talán kihúzzuk vele. Feltéve, hogy odaérünk hat nap alatt.

- Kemény lesz. Ha…

- Nem, Nichen, nem akarunk visszamenni, nem akarjuk, hogy kettesben folytassátok, nem akarjuk feladni – vágott a szavamba Zera. – Vállaltuk, hogy segítünk, és, becsületemre mondom, nem hagyunk magadra, amíg bírjuk szusszal.

- Beszélj a magad nevében.

- Kelton?

- Csak nem hittétek, hogy komolyan mondtam?

- Te mindig olyan komoly vagy, hogy soha nem lehet tudni, mikor viccelsz – hatalmas kő esett le a szívemről. Kábé akkora, mint az Uluru. – Mellesleg a jó édes anyukád térdje kalácsával szórakozzál!

Bármennyire nem akaródzott, el kellett indulnunk lefelé.

A hegy aljánál összeszedtünk hat napra elegendő élelmet Tamsechnek (egy csomó bogyót meg gyökeret). Már csak pár mérföldnyi lankás dombság választott el minket a sivatagtól.

***

Aki csak egy kicsit is konyít a földrajzhoz, tudja, milyen a sivatagi éghajlat: nappal forró, éjjel fagyos.

Mi ezt a saját bőrünkön tapasztaltuk. Az itteni fagy még a leghidegebb hegyi éjszakákat is felülmúlta. Még az eddiginél is jobban féltettem Tamsechet. Őt nem fűtötte a vámpírvér. Vacogva húzta össze magán a köpenyt, de nem panaszkodott, csak jött tovább rendületlenül. Másfél óra sem telt el, és már úgy remegett, hogy lépni is alig tudott. Nem bírtam nézni. Levettem a köpenyemet, és odanyújtottam neki.

Megrázta a fejét.

- M-m-m-e-e-gg-g-ff-á-zz-ol – vacogta.

- Nem érdekel. Egyébként nem lesz semmi bajom, vagy ha lesz, az nem lesz olyan komoly, mint a tiéd. Látom, hogy nem vagy jól. Vedd el.

- D-dd-e…

- Nincs d-dd-e, Tamsech. Ez parancs.

- D-dd-e…

- Csak nem szegülsz szembe a hercegnővel?

- D-dd-e.

- Azonnal vedd fel ezt a köpenyt.

- Nichennek igaza van – szólalt meg Zera. – Neked nagyobb szükséged van rá.

Tamsech morogva elvette és maga köré tekerte a köpenyt.

A sátrat könnyebb volt felállítani, mint gondoltuk. A blutenek éles pengéi könnyedén belefúródtak a viszonylag puha kőzetbe. Csak azt sajnáltam, hogy az összes köpenyt fel kellett használnunk, így Tamsechnek sem maradt. Összebújva melegítettük egymást, amíg a nap elviselhető hőmérsékletűvé nem melegítette a levegőt. Ez az idilli állapot nem tartott sokáig, nemsokára elviselhetetlen lett a hőség sátron kívül-belül. Mi inkább behúzódtunk a sátorba. Ott még annyi oxigén sem volt, mint odakint, de ott legalább nem égetett a nap.

Mivel négy köpenyből nem lehetett túl nagy sátrat építeni, úgy feküdtünk, mint a heringek a dobozban, még jobban melegítve egymást.

Valahogy mégis elaludtunk, bár az az alvás inkább kábulat volt, mint igazi pihenés.

A következő éjszaka ugyanúgy telt, mint ez, gyalogoltunk szinte megállás nélkül.

Tamsech egyre csúnyábban köhögött. Kelton is odaadta neki a köpenyét, de féltem, hogy plusz egy réteg már nem segíthet rajta. Sajnos nem ok nélkül.

Aznap Zeráékkal egyszerre feküdtünk le a sátorba. Éreztem, ahogy Tamsech reszket mellettem. Hozzábújtam és átöleltem, hogy megmelengessem egy kicsit.

- Nichen – suttogta Tamsech, amikor a vámpírtestvérek már elaludtak. A hangja úgy remegett, mint ő maga. Reméltem, hogy a sejtésem, miszerint a mondanivalója nem túl pozitív, téves. (Mondanom sem kell, magyarul folytattuk a beszélgetést. Ezek után nem is fogom. Ha négyszemközt beszéltünk, soha nem használtuk a forhaniak nyelvét.) – Ha meghalok…

- Muszáj ezt…

- Most kell beszélnünk róla. Érzem, hogy már nem élek sokáig.

- De… - fogalmam sem volt, hogyan lehetne folytatni a mondatot, de muszáj volt közbeszólnom.

- Tudom, milyen érzékeny vagy, bármilyen erősnek is mutatod magad. Eleget kutattam a lelkedben ahhoz, hogy rájöjjek. Azt is tudom, hogy keservesen megsínyled, valahányszor elveszítesz valakit, aki csak egy kicsit is fontos neked. És én merem remélni, hogy legalább egy hangyányit számítok.

Válaszul még közelebb húzódtam hozzá. Megszólalni nem tudtam.

- Nem akarom, hogy kiborulj a halálom miatt – folytatta. – Gondolj a népedre. Nem hagyhatod őket magukra, csak mert én nem leszek. A közösség szempontjából ez az egy élet nem számít.

- Úgy beszélsz, mint egy vámpír. Vagy mint egy lovag.

- Szeretném, ha olyan maradnál, amilyen most vagy, és rendbe tennéd Forhant. Én hiszek benned, és akkor is fogok, ha végleg Mortosba költözöm.

- Nélküled sokkal nehezebb lesz.

- Kevésbé fogok hiányozni, mint gondolnád.

- Még az is borzasztó.

- Nem annyira, mint most hiszed. Amikor az ember előre lát valamit, amit rossznak gondol, eltúlozza a dolgokat.

- Eltúlzom? Nem lesz itt a mesterem. Nem lesz itt, aki pótolta a mostanában erősen hiányzó önbizalmamat. Nem lesz itt, aki… - A már régóta repedező mécses most eltört. Kát kövér könnycsepp araszolt lefelé az arcomon.