Az úton Fantom megmutatta, hogy nem csak szép, hanem erős és gyors is. A több mint hat órás vágta alatt egyszer sem lassult vagy állt meg, még csak nem is makrancoskodott.

Már vöröslött az ég alja, amikor egy hegylánc lábánál Shenor megállította a lovát, és leugrott a földre.

- Itt nincs menedék a nap elől – mondtam, felnézve a kopár sziklafalra.

- Dehogy nincs! – Shenor végighasította a tenyerét egy hegyes, kiálló kővel. De a seb és a vér azonnal eltűnt a kezéről és a kőről is. A hegy egy része, mint egy óriási kapu, kitárult előttünk. – Légy üdvözölve a Shenor Barlangokban!

- Akkor mi megyünk is – mondta Galloph. – Innentől nem lesz szükséged a segítségünkre.

A három Nekromanta ellovagolt. Én lepattantam Fantom hátáról, és Shenorral (és persze a lovakkal) együtt beléptem a kapun. A hegy halkan bezárult mögöttünk.

***

Shenor először az istállóba vezetett. Ott meglepően sok ló ácsorgott.

- Ilyen sokat lovagolnak a vámpírok? – csodálkoztam el.

- Tény, hogy jobban bírjuk a gyaloglást, mint az emberek, és gyorsabbak vagyunk náluk, mégiscsak hamarabb célba érünk lóháton.

Elláttuk a lovakat, aztán továbbmentünk a széles folyosón. Elhaladtunk egy csomó mellékjárat mellett, míg eljutottunk egy gigászi, pontosan kör alakú barlangba. Teremszerte kisebb-nagyobb asztalok és székek álltak egymástól két-három-négy méterre. A fal fülkéiben fém „tálakban” méteres tüzek égtek, középen egy kisebb körben szintén volt egy pár. Ezek adták a fényt, és felmelegítették a terem amúgy valószínűleg nagyon is hűvös levegőjét. Egyetlen vámpír ücsörgött odabent.

- Jó reggelt, Seltoph – köszöntötte Shenor. Seltoph rosszkedvűen biccentett. – Megint nem tudsz aludni?

- Te tudnál aludni, ha egy vérfarkas vére keveredne a tiéddel?

- A véretek nem keveredik, te is tudod, de a harapás önmagában is elég veszélyes. Miért nem engeded, hogy segítsek?

- Mert megoldom magam.

- Aggódom miattad.

- Pedig nem érdemes. Kit hoztál? Ő nem Shenor.

- De igen.

- Nem teljesítette a próbákat.

- Anélkül is bebizonyította, hogy méltó a klánhoz.

- Nocsak. És mivel?

- Kiállt az igaza mellett a Kasztok és a népek képviselői előtt. Tizenöt évig élt állatvéren, fogságban. Szült két gyereket annak, aki tönkretette, és felnevelte őket. Többet tűrt ez alatt a tizenöt év alatt, mint te egész életedben.

- Ettől lenne igaz vámpír? Hogy feladta a büszkeségét, és hagyta magát megalázni? Hogy lenyelte a sértéseket?

- Azért tette, hogy megvédje Forhant.

- Azzal már elkésett.

- Az ilyesmi sohasem történik későn. Mint ahogy semmi más sem.

- Én akkor is azt mondom, nem lesz Shenor, amíg ki nem állja a próbákat. Aki ennyire engedi, hogy mások irányítsák, csak akkor nyerheti el a vámpírok tiszteletét, ha megmutatja, hogy kemény és büszke.

- Ha jobban megismered Nichent, rá fogsz jönni, hogy megérdemli a tiszteletünket.

- Ki fogom állni a próbákat – mondtam, szinte Shenorral egyszerre.

- Mi? – Shenor kissé meglepődött.

- Ki fogom állni a próbákat – ismételtem.

- Azt sem tudod, miből állnak a próbák.

- Majd megtudom.

- Mi pedig megtudjuk, vérbeli vámpír-e – jegyezte meg Seltoph.

- Biztos, hogy ezt akarod? – Shenor szemében őszinte aggodalmat véltem felfedezni.

Elszántan bólintottam.

- Hát jó – Shenor úgy beszélt, mintha a halálos ítéletemet írta volna alá. – Legyen.

***

A mellékfolyosókból kis hálófülkék nyíltak, elfüggönyzött ajtóval. Shenor egy ilyenhez vezetett, és elhúzta a függönyt.

- Itt még nem lakik senki. De most már a tiéd. A próbákról majd éjjel. Most próbálj meg aludni.

Magamra maradtam a sötét fülkében. Nem mintha a sötétség gond lett volna, elvégre a vámpírok sötétben is látnak.

Odabent csak egy kemény ágyszerűség volt. Kábé annyira volt kényelmes, mint a kolostorbeli fekhelyem. A különbség csak annyi volt, hogy ezt itt a kőből faragták ki azok a bizonyos ősi törpök, akik a barlangokat vájták.

Mégis végigaludtam a napot. Hiszen végre biztonságban éreztem magam.

Bár a lelkem mélyén tudtam, hogy Cedros álnoksága elől nem lehet elbújni.

***

Másnap este Shenor bemutatott a többi vámpírnak (mármint azoknak, akik éppen a barlangokban voltak, nem valahol kint, Forhanban), és bejelentette, hogy ki akarom állni a próbákat, hogy a klán tagja lehessek.

Mindent összevetve örültek nekem, kivéve a Seltoph-hoz hasonló hitetlenkedőket, akik látva, milyen vézna és gyenge vagyok, gondolatban máris a síromat ásták.

- Egy részem boldog, hogy próbára teszed magad, mert már ezzel is bizonyítod, hogy nem vagy gyáva, a másik része viszont fél, hogy elveszítek egy ilyen kiváló vámpírt – mondta Shenor, amikor megkértem, hogy mondjon egy pár szót a próbákról. – A kitartásodat, a becsületességedet, az erődet és végül a büszkeségedet és az elvhűségedet tesszük próbára, ebben a sorrendben. A kitartás próbája mindig ugyanaz: el kell jutnod a hegység másik végébe, egyedül, a felszínen. Vagyis meg kell tenned kilencvenkét mérföldet anélkül, hogy megölnének a vadállatok, a portyázó vámpírvadászok vagy bármi más, és meg kell találnod a barlangok ottani bejáratát.

- Hát, ez nem rossz…

- A többiről egyelőre nem mondhatok semmit.

- Értem.

- Öt nap múlva kell indulnod. Nincs megkötve, mikorra kell odaérned, itt most nem az a lényeg. Nem kell kapkodnod, ráérsz mindent megfontoltan, éjjel csinálni.

- Nekem nem kell tartanom a napfénytől.

- Persze, a Fekete Nap… Ez valamivel könnyebbé teszi a próbát.

- Úgy bizony. Még valami?

- Ne felejtsd el, hogy egyedül, segítség nélkül kell célba érned.

- Úgy lesz.

***

Az öt nap alatt igyekeztem visszaszerezni a régi erőmet, vagy legalább egy részét. Amellett, hogy végre embervért is ihattam (igaz, csak a tartalékokból egy-egy kupányit, nehogy elkapjanak vadászat közben), Shenor tanítgatott a vámpírok ősi fegyverének, a blutennek a használatára.

A bluten fekete fából készült, embermagas, faragott bot volt, a két végén körben, több sorban 10-15 centi hosszú vékony, görbe fém pengék sorakoztak. Ha valaki értett hozzá, pillanatok alatt végezhetett akár több ellenféllel is.

- Az istenek mentsenek meg attól, hogy ellenem fordulj – mondta Shenor az egyik edzés után. – Rég láttam már ilyen tehetséges harcost.

Letöröltem az izzadtságot a homlokomról, és végignéztem magamon. A Shenortól kapott sötétvörös ingben és nadrágban határozottan jobban éreztem magam, arról nem is beszélve, hogy sokkal könnyebb volt mozogni benne, mint a Cedros-féle elegáns nagyestélyiben.

- Nem te vagy az, aki ellen használni fogom a tudományomat.

- Valahogy sejtem, kire célzol.

- Na ne mondd.

A negyedik éjszaka vége felé Shenor egy csizmát és egy vámpírvértet is adott. A vámpírvért igazából nem is volt vért. A mellkason és a háton egymást keresztező bőrszíjak leszorították az inget, így az nem akadályozta a viselőjét a mozgásban. Ezen kívül fegyverként is szolgált. A kar körüli bőrszíjakat a felkaron még rögzítették néhány keresztirányú szíjjal, az alkar körül viszont szabadon lógtak, és hatalmasakat lehetett velük csapni. Shenor szerint sokan vakultak már meg vámpírvért szíjaitól. A hideg ellen egy vérvörös köpenyt is kaptam. Meg egy görbe tőrt, az egyetlen fegyvert, amit használhattam az úton.

***

Az ötödik nap estéjén, nem sokkal naplemente után, a barlangokban tartózkodó összes Shenor szeme láttára elindultam.

Elmentem olyan messzire, hogy a már eltakarjanak a vámpírok elől, aztán megálltam gondolkozni.

Az első dolog, amit el kellett döntenem, hogy éjjel vagy nappal járkáljak. Először majdnem a nappalt választottam, mert, gondoltam, akkor nem mászkál annyi veszélyes lény, de végül rájöttem, hogy épp emiatt kell nappal aludnom és éjjel utaznom.

Hát akkor indulás, Fantom.

Nekivágtam a fenyvesnek, és tovább gondolkoztam, mit és hogyan kellene tennem.

Egészen hajnalig semmi veszélyessel nem találkoztam. Talán mert egynapi (-éji) járóföldre a vámpíroknak van még akkora hatalma, hogy ne merészkedjen oda senki és semmi.

Amikor a nap már kezdte megvilágítani a hegycsúcsokat, találtam egy öreg, odvas fát. Éppen elfértem az odúban, úgyhogy úgy döntöttem, ott maradok estig, és kipihenem magam. Félálomban még eszembe jutott, hogy egész éjszaka nem ettem, de elintéztem annyival, hogy nem is tudtam volna, mivel nem találkoztam vérkeringéssel rendelkező élőlénnyel, és most már ráér másnapig.

És elaludtam.

Álmomban megelevenedtek az erdő növényei, és mindenképpen meg akarták akadályozni, hogy kijussak közülük. Bármerre mentem, fák bokrok álltak az utamba. A testemre, hajamba csimpaszkodtak, míg végül moccanni sem bírtam. Indák tekeredtek a nyakamra, fuldokoltam. Ekkor egy ember vagy ahhoz hasonló jelent meg, és akadálytalanul haladt felém. Amikor már félrehajtotta volna maga elől az utolsó ágakat, és láthattam volna az arcát, felébredtem arra, hogy nem kapok levegőt.

Az első másodpercekben azt hittem, csak az álom életszerűsége miatt. De amikor teljesen magamhoz tértem az első rémületből, azonnal jött a második. Az odúban sötét volt, pedig biztos voltam benne, hogy még nappal van. Még jobban megrémültem, amikor rájöttem miért.

A nyílás összenőtt! Bent ragadtam a fában!

Ráadásul az üreg is egyre szűkebb lett. Milliméterről milliméterre haladt afelé, hogy megfojtson, és ne csak a megfogyatkozott oxigén miatt dobjam fel a túracipőmet.

Szerencsére időben felébredtem, és még volt annyi helyem, hogy elővegyem a tőrömet a vámpírvért alsó szíjához csatolt tokból, és beledöfjem a fába.

Éreztem, hogy a fa megrázkódik. De semmi reménykeltő nem történt. A hely tovább csökkent.

Kihúztam a kést a fából, és visszaszúrtam. Aztán megint és megint. Kétségbeesetten döfködtem a ragadozó növényt, de egyre kevésbé reménykedtem abban, hogy megyek is vele valamire. Csak azért nem adtam fel, mert nem akartam harc nélkül meghalni.

Észrevettem egy pontot a „falon”, ami mintha lüktetett volna.

Mint egy szív – ugrott be hirtelen. Hülye ötletnek tűnt, de nem volt vesztenivalóm. Belevágtam a tőrt a lüktető pontba. A fa fájdalmasan megvonaglott.

Magamban az istenekhez fohászkodtam levegőért, és szúrtam még egyet, bár ez teljesen erőtlenre sikerült. Már alig voltam magamnál.

Pár pillanat múlva friss, hűvös levegő csapta meg az arcomat. Azonnal magamhoz tértem.

Ekkor az odú már nem szűkült, és megint világos lett. A nyílás ismét nyílássá vált.

Ittam, sőt vedeltem az oxigéndús levegőt.

Ez nem sokon múlt – állapítottam meg magamban.

Még vagy fél óráig feküdtem a gyér fűben szaporán lélegezve. Csodák csodájára már egy csöppet sem voltam álmos.

Amikor már nem szuszogtam úgy, mint egy trombitás egy három órás szólódarab eljátszása után, behajoltam az odúba, hogy levadásszam a tőrömet. Meg is találtam, markolatig a fába fúródva. Megpróbáltam kirángatni. Percekig cibáltam. Nem jött ki. Hiába kutattam az emlékeim között megfelelő Lélek Pap varázslat után, egy sem jutott eszembe. Persze nem is tudtam túl sokat.

A kés sajnos odalett. Ennél nagyobb veszteség aligha érhetett volna.

Nem volt értelme tovább maradnom. Továbbmentem.

Az álom és a fojtogató fa elég figyelmeztetés volt, hogy jobban figyeljek oda, mit csinálok. Már nem bíztam a növényekben sem. Olyannyira nem, hogy majd’ szívbajt kaptam, amikor megbotlottam egy gyökérben vagy beleakadtam egy ágba.

Dél körül fogtam egy nyúlszerű állatot. A vére nem volt valami jó, de örültem, hogy legalább ilyet találtam.

Aznap kábé húsz órát gyalogoltam, majdhogynem egyszerre. Csak estefelé és nagyjából éjfélkor álltam meg fél-fél órára.Többet nem bírtam egy helyben ülni. Az erdő nyomasztott, ha nem csinálta semmit, ideges lettem, és mindenfelől halálos veszélyt sejtettem.

Hajnalban is csak azért próbáltam meg hosszabb ideig pihenni, mert éreztem, hogy legfeljebb pár percig bírnám még.

Kezdtem érteni, hogy a kitartás próbája nem csak a fizikai állóképességről szól. És ettől majdnem bepánikoltam. Ha már most kiakadtam, mi lesz később?

Gyorsan lehűtöttem magam. Ha kibírtam tizennégy évet egy árvaházban, kettőt az idióta nevelőszüleimnél, és tizenötöt Cedrosnál, ez se lehet gond.

Árvaház? Nvelőszülők?

Mintha évezredek teltek volna el azóta…

Mióta Forhanba kerültem, alig gondoltam az elioni életemre. Most is csak úgy villantak be képek, mint egy régi álomból. És ezek a képek, apró emlékek semmiféle érzést nem ébresztettek bennem. Már annyira Forhant éreztem valós világnak, mintha Elion lenne a mágia birodalma.

Jó lett volna tudni, mi van az ottani barátaimmal.

Barátaimmal? Mennyire voltunk barátok, ha csak tizenhat év múlva jutottak eszembe?

Mindenesetre akkor ők terelték el a figyelmemet az erdő baljós légköréről, és ők segítettek elaludni.

***

Már éjszaka volt, amikor felébredtem. A telihold magasan járt az égen.

Azonnal felkerekedtem. Minél hamarabb ki akartam jutni a félelemkeltő rengetegből.

Az előző esti gondolataim már nem értek semmit. Egyre inkább hatalmába kerített a pánik. Futottam, mint egy őrült, minden erőmet arra összpontosítva, hogy megszabaduljak a nyomomban járó, a rettegésem miatt odaképzelt árnyaktól. Bármelyik távfutót simán legyőztem volna.

Csakhogy a futás és a legyőzhetetlen félelem gyorsan kimerített.

Felbuktam egy kőben és ott is maradtam. Úgy éreztem, ennyi volt, vége, nincs tovább. Megbuktam.

Megbuktam?!

Nem! Ezt nem engedhetem meg magamnak!

Feltápászkodtam. Nem akarta ilyen könnyen feladni.

Lépteket hallottam a hátam mögül. Nem tudtam biztosan, tényleg hallottam-e, vagy csak a képzeletem játszik velem, de inkább megfordultam.

Későn.

Egy hatalmas farkas lökött hanyatt, hogy átharapja a torkomat.

Megpróbáltam lenyomni magamról, de túl nehéz volt, én meg túl fáradt.

Mi az, hogy túl nehéz meg túl fáradt?! Vámpír vagyok, nem?!

Nem ismertem magamra. Még tizenhat éves elioni gimisként sem hagytam volna magam megenni!

Tettem még egy próbát. Sikerült elérnem, hogy a farkas elveszítse az egyensúlyát, és kénytelen legyen leszállni rólam.

Az adrenalin elfeledtette velem a kimerültségemet. Egy pillanat alatt talpra ugrottam.

A farkas megint támadott. Kitértem előle. Egy fának csapódott. Vérző pofával felkelt, és felém fordult.

Lássuk be, elég rosszak voltak a túlélési esélyeim.

Körülnéztem, hozzáférhetetlen rejtekhely vagy fegyverként használható valami után kutatva. A növényeket nem mertem volna bántani, és egy olyan ágat, ami elég vastag lett volna ahhoz, hogy a farkas ellen használjam, különben sem tudtam volna letörni. Rejtekhely szintén nem akadt.

Viszont észrevettem valamit, több száz méterrel arrébb. Egy gigantikus fát, a törzsében kisebb szobányi odúval.

Lehet, hogy ez is húsevő? – gondoltam reménykedve.

Megpróbáltam úgy irányítani a harcot, hogy az odvas fa felé haladjunk. De a dühöngő állat terelgetése egyáltalán nem bizonyult egyszerű feladatnak. Néha mintha direkt ellenkező irányba ment volna, mint ahogy én akartam. Kemény munkámba került minden két-három méter.

A hold már eltűnt az égről, és mindketten csöpögtünk az izzadtságtól, de még minsig alig voltunk túl a táv felén. Szegény ellenfelemnek ez volt a szerencséje.

Ahogy a nap átvette az uralmat az égen, a farkas megvonaglott és összegörnyedt. Nem értettem, mi történik, csak annyit fogtam fel, hogy van egy kis időm kifújni magam.

A farkas lassan átalakult valami egészen mássá. Először csak a teste formája változott meg, aztán eltűntek a hegyes fogak és a dús bunda is.

Egy emberi roncs feküdt előttem. Egy csontsovány ember, vérző fejjel, görcsösen összegubózva a földön.

Mellétérdeltem.

- Jól vagy? – kérdeztem. Nem mintha nem látszott volna.

A farkasember – ekkor már rájöttem, hogy az – felém fordította holtsápadt, fájdalomtól eltorzult arcát.

- Őszinte leszek – mondta rekedten. – annyira vagyok jól, mint minden más vérfarkas az egész éjszakás dühöngés után. Sajog az összes izmom, majd’ megfagyok, és közel járok az éhhalálhoz.

Odadobtam a köpenyemet.

- Az izmaidon nem tudok segíteni, de ha vársz egy kicsit, szerzek valamit enni. Ja, gondolom ember alakban nem eszel nyers húst. Viszont mással nem tudok szolgálni.

- Jó lesz a nyers hús is – magára borította a köpenyt.

- Ahogy gondolod.

Elég hosszú időbe telt, mire megfogtam két rágcsálót reggelire. Addigra a farkasember egésze átmelegedett a köpenyem alatt, és csak az éhsége miatt nem szenderedett el. Odaadtam neki az egyik állatkát.

- Nem sok, de több a semminél.

Egy darabig csöndben eszegettünk (vagyis én iszogattam, de a lényeg ugyanaz). A farkasemberre is hatott az erdő, idegesen pillantgatott erre-arra, bár próbálta titkolni.

- Ne szégyelld, én is félek – mondtam.

- Soha senki nem segített még, amikor visszaváltoztam – alig hallhatóan, remegő hangon beszélt. – Csak mentették a bőrüket, örültek, hogy élnek. Senkit nem érdekelt, hogy velem mi van.

- Manapság az emberek nem bíznak egymásban. Hát még ha az illető egy perccel korábban kis híján megölte őket. Valószínűleg nem is tudják, mit érez egy vérfarkas.

- Nem értenek semmit. Nem tudják, mekkora fájdalommal jár egy-egy átváltozás. Nem tudják, hogy farkasként nem mi irányítjuk a cselekedeteinket. Nem tudják, emberként mennyire félünk a teliholdtól. Nem tudják, mennyire szégyelljük, hogy kik vagyunk. Nem tudják, milyen azzal a tudattal élni, hogy most egy hónapig minden rendbe lesz, aztán ha ránk esik a telihold fénye (ami szinte elkerülhetetlen, mert ha meglátjuk a holdat, ki kell mennünk), megint nem leszünk önmagunk. És ez így megy életünk végéig. Nem értenek semmit!

A farkasember elhajított egy csontot. Az nagyot koppant egy fán. Új ismerősöm arcán könnyek folytak végig.

- Egyszer majd minden jobb lesz – mondtam, nem sok hittel.

- Ha Nichen fog uralkodni? És ha az egész csak egy mese, hogy a nép higgyen valamiben? Állítólag Nichen már tizenhat éve visszatért! Akkor miért nem tesz semmit?!

- Azt beszélik, tizenöt éven keresztül fogságban volt, és most nagyon gyenge – próbálkoztam óvatosan. El akartam érni, hogy elmondja, mennyire hisznek még bennem, de nem akartam leleplezni magam.

- Igen, ezt már én is hallottam. De már nem tudom, mi az igazság.

- Én sem – motyogtam őszintén. Mi van, ha igaza van, és én sem tehetek semmit?

- Irigylem azokat, akik még mindig ugyanolyan erősen hisznek Nichenben, mint régen.

- Vannak még ilyenek?

- Nem is kevesen. De mit keresel itt ilyenkor? Bujkálsz?

- Ahogy vesszük.

- Nem értelek.

- Ez egy próba- El kell jutnom a hegység másik végére. És közben bujkálok, mert van valaki, aki nem rajong értem túlzottan.

- Vagyis meg akar ölni. Mi ez a próba?

- Azért kell, hogy beléphessek egy klánba.

- A Shenorok közé?

- Miből gondolod?

- Azért küldtek ide, hogy keressek egy Shenort, és átadjak egy üzenetet.

- Milyen üzenetet?

- Te még nem vagy Shenor. ÉS egyáltalán nem biztos, hogy az leszel.

- Milyen üzenetet?!

- És ha nem éled túl a próbát? Akkor kitől tudják meg, amit mondanom kell?

- MI AZ ÜZENET?!

- Azt hiszed, jogod van megtudni?

- Nekem mindent jogom van tudni, ami Forhanban történik. Mi az üzenet?

- Már hogy lenne jogod? Ki vagy te?

- Az most lényegtelen. Mi az üzenet?

- Miért lenne lényegtelen?

- Mert csak. Mi az üzenet?

- Ki vagy te?

- Ha elmondom, ki vagyok, elmondod az üzenetet?

- El.

- Biztos?

- Szóval ki is vagy te?

- Szóval Nichen vagyok.

- Haha.

- Nem hiszed el?

- Van rá okom?

- Van, elég nyomós. Mégpedig hogy így van.

- Mutasd a tenyered.

- Minek?

- A becsületrúna miatt.

- Már ezt is mindenki tudja? – sóhajtottam, és megmutattam a tenyeremet.

- Te tényleg Nichen vagy.

- Nem ezt magyarázom? Na hogy is szól az az üzenet?

- Hát, igazából nem sokat értek belőle.

- Mondd már!

- A Fantomot elárulták. A Mágus bármikor megjelenhet.

Cikornyás magyar káromkodással reagáltam.

- Ezt nem értettem – közölte a farkasember.

- Jobb is. De ha már itt vagyunk, te is elárulhatnád, ki vagy.

- Az lényegtelen – a vérfarkas felpattant és elfutott a fák között.

- Azanyád.

Visszavettem a köpenyemet és hanyattfeküdtem a fűben. Nem pihenési szándékkal, már kipihentem magam. Így jobban tudtam gondolkozni.

Az nyilvánvaló volt, hogy a Fantom én vagyok, a Mágus pedig Cedros. Az is, hogy Cedros tudja, hol vagyok. A kérdés annyi volt, ki mondta el neki, és hogy akar a közelembe kerülni. Az utóbbi hülye kérdés volt, legalábbis addig, amíg a szabadban mászkálok. Úgyhogy rátértem az elsőre. Végigpörgettem az eseményeket onnantól kezdve, hogy megbeszéltük, hogy a Shenor barlangokban rejtőzöm el. A képzeletbeli videón sokáig nem találtam semmi gyanúsat. Aztán elértem ahhoz a részhez, amikor Cinder (vajon mi van vele most?) elmondatta velem az esküvői beszédet. Ekkor képzeletben rátenyereltem a PAUSE gombra, és rázoomoltam valamire, aki felállt az asztaltól.

Gorros.

Mindig is tudtam, hogy nem szívlel, de hogy ennyire… Legalább tudom, hogy benne nem bízhatok. Felkerült a képzeletbeli ellenség-listára.

Gyorsan abbahagytam a fiktív tárgyak sorozatgyártását, és közöltem magammal, hogy ezentúl még ennél is óvatosabbnak kell lennem.

Eme meditálgatás után talpra álltam és továbbindultam.

Közben még az is eszembe jutott, hogy farkasember barátom is Cedros embere lehet, és kifejezetten azért jött, hogy rám ijesszen. Nem jött össze. Már annyira sem méltattam férjemet, hogy féljek tőle.

Az erdő egyre gyorsabban fogyott, és éjfélre teljesen véget ért. A rettegés, ami az erdőben rám telepedett, nyomtalanul eltűnt.

Megálltam, és körülnéztem. Választanom kellett, milyen terepen folytatom az utat.

Ha az erdőben maradok, nehezebben találnak meg, és ha meg is találnak, könnyebben el tudok tűnni, ami fegyver híján nem hátrány. Élelmet is könnyebben találok, mint a szinte csupasz hegyoldalon. Viszont megmarad a nyomasztó félelem.

Ha nem maradok a fák között, könnyebben észrevesznek, és nem tudok elbújni, vagyis ha megtámadnak, védekeznem kell. Puszta kézzel. De így rövidebb az út, bár meg kell másznom az egyre meredekebb emelkedőket. Ott közel sem biztos, hogy találok ennivalót.

Végül ötvöztem a két megoldást: nem mentem be az erdőbe, hogy ne szorongjak, de nem is vágtam át a nyílt „pusztán”. A két terület határán mentem tovább, hogy kihasználhassam az erdő előnyeit, de ne hasson rám a nyomasztó légkör.

Így haladtam négy napig, és valami csoda folytán még csak egy picikét se kerültem életveszélybe. Úgy számoltam, nagyjából az út kétharmadánál járhatok. Az hatvan mérföld körül van, ami nem is olyan rossz egy hét alatt.

De mielőtt elbíztam volna magam, a sors megint próbára tett.

Abban a magasságban már minden éjjel sűrű köd ereszkedett a vidékre. Azon az éjszakán az orromig se láttam, így alig tudtam haladni. Órákig botorkáltam anélkül, hogy megtettem volna egy mérföldet.

Mégis próbálkoztam, míg egyszer megcsúsztam, és alig tudtam megtartani az egyensúlyomat. Ez még nem lett volna gond, de amikor megint én irányítottam a lábamat, észrevettem, hogy egy szakadék tátong előttem, és csak a szerencsémnek köszönhető, hogy nem pottyantam bele.

A tejföl-sűrű ködben még csak nagyjából sem becsülhettem meg a hasadék szélességét vagy mélységét. Nem volt választásom: meg kellett várnom a reggelt, hogy felszálljon a köd.

Leültem és vártam.

Amíg mentem, annyira oda kellett figyelnem, hogy hova lépek, hogy észre sem vettem, milyen hideg van. De a földön ücsörögve igencsak elkezdtem vacogni, pedig a vámpírok természetesen a hideget is jobban viselik, mint az emberek. Persze az se sokat javított a helyzetemen, hogy a próba kezdete óta nem ittam embervért.

Felhúztam a lábam, amennyire csak tudtam, és sátorként magam köre csavartam a köpenyemet.

A fogaim kitartóan vacogtak. Beszállhattam volna egy latin zenekarba kasztanyettázni. Jobban fáztam, mint amikor az árvaházban hetekig nem volt fűtés.

Legyen már reggel!

Vac-vac.

Vac.

Vac-vac-vac.

- Mit csinálsz itt ilyenkor? – lépett mellém hirtelen egy férfi. Rám hozta a szívbajt. Nem is láttam, hogy jön, amíg mellém nem ért.

- Várom a reggelt – nagy nehezen sikerült úgy beszélnem, hogy ne csak csattogást lehessen hallani.