Miután túlestem apám gratuláló látogatásán és kidühöngtem magam Selamnak, a napjaim megint kezdtek ellaposodni. Főleg amikor már a folyamatos aggodalmaskodást is abbahagytam.

Ekkor, hogy ne unjam el az életem, találtam egy könyvet a Lélek Papokról, ami feltépett pár emlék-csomagot.

Eszembe jutott, mennyire ideges voltam, amikor magamhoz tértem a kriptában.

Megmosolyogtam Tachenát, aki megijedt, amikor felébresztettem.

Még jobban mosolyogtam, amikor Selles meglepett arcát láttam magam előtt.

Itt megzavarodott az időrend.

Majdnem megöltem. Pedig ártatlan volt. Nem ő árult el minket.

Tamsech...

Most már sebek is szakadtak.

Mennyit sírtam miatta, vagyis inkább érte…

És az az éjszaka… Olyan volt, mint a mesében. Hamupipőkének éreztem magam. Vagy Csipkerózsikának, aki 16 évig aludt, és észre sem vette a herceget.  Persze az végig ott volt mellette.

Tamsech…

- Megkereslek, amint kiszabadulok innen – suttogtam. – Megígérem.

Nem tudtam megállítani az emlékrohamot.

Megint fájdalmas képek következtek.

Alron elzavarta Tamsechet.

Én elmentem magamtól.

És máris felbukkant Cedros. Az ő képét elűztem. Látom éppen eleget.

A Nekromanták.

Tamsech megint feltűnt, és megbeszéltük, hogy megpróbálunk nem félni…

Megint Cedros.

Aztán Eslen, majd megint Cedros, amint előkészíti eddigi életem legeslegrosszabb pontját.

Aztán az a legeslegrosszabb pont. Ahogy Tamsech könnyekkel a szemében elmegy.

Selam hangja térített magamhoz az álomszerű emlékezésből.

Eljutott a tudatomig, hogy a könyvtár közepén állva itatom az egereket.

- Mi történt már megint? – kérdezte az öreg szolgáló.

- Semmi – szipogtam. – Csak… eszembe jutott minden, ami az óta történt velem, hogy Forhanba jöttem. Minden… és mindenki.

- Értem. Tedd el azt a könyvet.

- Szerinted lenne kedvem elolvasni?

Kivette a kezemből a Lélek Papok története és hite című művet.

- Mit csináltál a tenyereddel?

- Ez a becsület rúnája.

- Szóval belevágtad a tenyeredbe a becsület jelét. Mi a fenének?

Gyorsan elmondtam, miért.

- Bolond leányzó.

- Leányzó? Sajnálatos módon asszony és leendő anya vagyok.

- De az, aki üzent neked valamit, az még leányzó.

A kezembe nyomott egy összehajtott papírlapot. Felszisszentem a fájdalomtól.

- Kellett neked összevagdosni magad.

Széthajtogattam a papirost, és elolvastam a dülöngélő, nagy betűkkel írt levélkét.

Kedves Nichen!

Jól vagy? Anya mondta, hogy mit tett veled Cedros. Az egy aljas, ravasz… jaj, nagyon utálom!

Itt, a palotában minden rendben, csak az a baj, hogy még mindig az apád ül a trónon, és nem te.

Nagyon hiányzol!

Vigyázz magadra!

Rysonne

Muszáj volt mosolyognom.

- Mikor találkozol vele legközelebb?

- Az az apádtól függ.

- Nem tekintem az apámnak. De ez lényegtelen. Mindjárt írok neki. Nem is az számít, mikor kapja meg. Csak megkapja. Csak maradna mindig ilyen őszinte! Nem tartanánk itt, ha több olyan ember lenne, mint ő.

- Na menj, írd meg azt a levelet! – nevetett Selam. – Néha olyan vagy, mint Rysonne háromévesen!

***

Az, hogy várhattam Rysonne következő levelét, megint egy kis izgalmat csempészett az életembe. Tény, hogy egy idő után ezt is megszoktam, de azért jó volt.

A Lélek Papok története és hitét messzire elkerültem. Inkább végigolvastam a vámpírklánok könyvét, amit annak idején abba kellett hagynom, aztán minden mást is, amit a vámpírokról találtam. Mivel a vámpírok a legősibb népekhez tartoznak, jó sok időbe telt végigböngészni a történelmüket.

Miután a vámpírokkal végeztem, kibővítettem a kutatásaimat a Halál Főkasztra. Mire ezt is befejeztem, mindent tudtam a Halál Kasztjairól, éppen csak a varázslataikat nem ismertem. Pedig képzelhetitek, mennyire szerettem volna.

A Halállal eltelt két hónap.

Az életet – minthogy ide tartoztak a Lélek Papok is – átugrottam.

Inkább a Földdel folytattam. A tanaik majdnem annyira szemben álltak a Halállal, mint az Élet, de nekem ugyanúgy tetszettek.

Újabb két hónap a druidáknak, tündéknek, lidérceknek, koboldoknak, meg a hasonló, kelta mitológiába tartozó lényeknek.

Jött a Tűz, az Alvilág – azaz Hellorn – lényeivel.

Megint két hónap.

Addigra már igencsak gömbölyödtem.

Áttértem a Vízre. Megállapítottam, hogy A Kis Hableány egy szuper tanmese.

És megint elszaladt két hónap.

Ha valaki utánaszámol, ez már kilenc.

Olyan voltam, mint egy hőlégballon. És, csodák csodájára, és annak ellenére, hogy legfeljebb hét évvel későbbre terveztem gyereket, vagy még akkorra se, és akkorra sem Cedrostól, egészen megbarátkoztam az ikrekkel.

A banya, akinek a hivatalos megnevezése javasasszony és bába volt, annyi időt töltött a kastélyban, amennyit csak tudott.

És megszülettek.

Anya lettem.

Én.

Lett egy icipici fiam meg egy icipici lányom, akik hiába voltak ikrek, csak abban hasonlítottak egymásra, hogy olyan icipicik voltak.

És gyönyörűek.

Vagy elfogult voltam? Mindegy, nem számít.

Hosszú-hosszú idő óta először tényleg boldog voltam. Úgy néz ki, egy anya képtelen nem örülni a gyerekeinek.

Mondjuk nekem egyelőre az is nehezen ment, hogy elhiggyem ezt az egészet.

Ha ezt a haverok látnák – jutott eszembe hirtelen. – Minimum dobnának egy hátast. De az is lehet, hogy kettőt vagy hármat. Ha nem látnák, csak valaki mondaná nekik, röhögőgörcsöt kapnának, és egy árva szót sem hinnének el belőle.

Bocs, ha nem értitek, mit beszélek össze-vissza, de ezt nem lehet leírni. Úgyhogy inkább hagyjuk az érzéseimet, és térjünk rá a történet folytatására.

A nagy eseményre még Cedros is hazajött, igaz egy napos késéssel. És máris agyonvágta a tökszuperjó hangulatomat.

Amikor a karjára vette a fiát, láttam az arcán az elégedettséget. De ez nem az apák büszkesége volt. Mintha az a csöppség csak egy szépen megmunkált amulett lenne. Ettől rendesen begurultam.

- Legalább megpróbálhatnál úgy csinálni, mint aki örül az újszülött ikreinek – halkan beszéltem, nehogy megijesszem a kicsiket.

- Örülök nekik.

- Mint egy apa, vagy mint az Árny Ura?

Nem válaszolt.

- Szóval válaszra sem méltatsz. Szültem neked két gyereket. Nem kérem, hogy szeresd őket, de legalább vedd őket emberszámba. Ha még nem vetted volna észre, egy eleven kisfiút nézegetsz, nem egy rongybabát.

Cedrosnak szerencséje volt, hogy megérkezett Eslen, és beszélni akart vele – négyszemközt.

Ettől megint kiakadtam egy kicsit, még ha így meg is szabadulhattam a férjecskémtől.

Van két egynapos unokája, és ő csak az apjukkal akar beszélni, a jóisten se tudja, miről.

Egyre jobban örültem, hogy nem fogadtam el Cedros ajánlatát.

Komolyan mondom, majdnem csodálkoztam, amikor apám nálunk is tiszteletét tette. Az viszont nem lepett meg, hogy az ő arcán sem történt számottevő változás.

- Íme az álomcsalád – nem bírtam tovább szó nélkül. – Kényszerházasság, gyűlölet, harc a gyerekekért és Forhanért, könnyek, fogadalmak, tervek a másik tönkretételére, egyéb boldogtalanságra utaló tényezők. Idilli környezet a felnövéshez.

- Tökéletes környezet ahhoz, hogy megedződjön a lelkük.

- Így soha nem lehetnek majd igazi gyerekek.

- Igazi gyerekek? Forhannak nem gyerekekre van szüksége.

- Egy embernek viszont nagyon fontos, hogy legyen gyerekkora.

- Minél hamarabb megtanulják, mi a dolguk, annál jobb.

- Szerencsém volt, hogy ellopták a lelkemet, és nem te neveltél. Legalább tudok érezni.

- Mellesleg teljesen bolond vagy. És olyan hiszékeny, amilyen csak lehetsz.

- Jaj, ne, te is ezzel jössz? Igaz, hogy Cedros hónapokkal ezelőtt hozta fel, de azért még emlékszem rá. Ha azt akarod mondani, amit ő, kímélj meg.

- Ez a makacsság okozza majd a bukásodat.

- Nocsak, újabban Látó vagy? Ez új. Valami jót nem látsz véletlenül?

- Ha csak kigúnyolsz ahelyett, hogy végighallgatnál, nem tudok segíteni.

- Még csak az kéne, hogy segíts!

- Fogd már fe, hogy az álomvilág, amit fel akarsz építeni Forhanban, nem létezik, és nem is fog!

- Én is nagyon jól tudom, hogy tökéletes világ nem létezik. De ennél jobb igenis létezhet. Csak képtelen vagy elviselni, hogy elbuktál. Mert bántja azt a gigantikus hiúságodat!

- Mondja ezt egy vámpír? Akinek az a legfontosabb, hogy mit gondolnak róla mások?

- Te nem érted a hiúság és a büszkeség közötti különbséget. Büszkén is abba lehet hagyni valamit, ha elismered, hogy nem megy, és átadod valakinek, aki jobb nálad, de ha nem vagy képes elfogadni, hogy nem te vagy a legjobb, az már hiúság.

- Nézd csak, a kis bölcs.

- Volt időm gondolkozni, amíg Selam volt az egyetlen lény, aki szóba állt velem.

- Jobb lenne, ha nem gondolkoznál annyit.

- Neked lehet. Olyan vagy, mint az egyház az elioni középkorban. De hiába próbálkozol, nem fogsz elbutítani. Sokan meg akartak már változtatni, és még senkinek sem sikerült. Neked sem fog.

- Vigyázz. Ha nem változol, nem csak velem kerülsz szembe.

- Cedrosra célozgatsz? Vele sosem álltam egy oldalon. Alrontól már régen nem félek, a többi csatlósod szintén nem érdekel. Ja és egy javaslat. Vigyázz Cedrosszal, nem ok nélkül nyalja a talpad. Ha egy pillanatra nem figyelsz, azt veszed majd észre, hogy ő ül a szépen faragott székedben, és te vagy az, aki pitizik, nehogy eltapossák.

- Cedros legalább a földön jár a felhők helyett.

- Akkor szeretgesd Cedrost, bízz meg benne, engem meg hagyj békén, és ne zargass, ha nem muszáj.

Apám elment ápolgatni a letiport méltóságát. Épp ideje volt.

Igazából Cedrosra vártam a névadással, de úgy tűnt, ő nem akar ilyesmivel foglalkozni. Bezárkózott a harmadik emeleti tiltott szobába, és nem érdekelte a külvilág.

A kislány Cinder lett, annak köszönhetően, hogy lerövidítettem a Cinderellát.

A fiúcska ügyében kikértem Selam véleményét. Ő Glauc lett, a Glaucumból.

Pedig akkor még nem is tudtuk, mennyire rajta fog múlni az Árny és a Fény sorsa.

***

Azokban az időkben nagyon sokat köszönhettem Selamnak. Segített, ahol tudott, nem mint szolgáló, hanem mint barát. Lelkileg is nagyon sokat jelentett. Az ikrek születése után ugyanis Cedros sokkal gyakrabban járt haza, ergo sokkal többet veszekedtünk, és egyre durvábban gázoltunk egymás érzéseibe.

A gyerekek nőttek, mint a gomba, párhuzamosan a férjemmel szembeni negatív érzéseimmel. De amikor az ikrekkel voltam, nem gondoltam Cedrosra, még akkor sem, amikor egyre több vonását véltem felfedezni Glaucon. Hiszen ő a fiam volt, nem Cedros, és őt szerettem. Ugyanúgy, mint Cindert.

Cedros is sokat volt velük, amikor éppen otthon volt, és úgy tűnt, a kicsik semmit sem sejtenek abból, ami köztünk történik. Vagy csak nem árulták el.

Még mindig sokat olvastam, de persze sokkal kevesebbet, mint amikor a gyerekek még pocaklakók voltak. Azért sikerült befejeznem a Levegő Főkasztról szóló könyveket is.

Már csak egy Főkaszt maradt, de ahhoz még mindi nem volt kedvem. Vagyis inkább bátorságom.

Szégyen, nem szégyen, tizenöt évnek kellett eltelnie, mire hozzá mertem fogni.

***

Addigra az ikrek szinte felnőttek lettek. Ha azt vesszük, hogy én tizenhét voltam, amikor születtek, lehet, hogy a „szinté”-t el is hagyhatjuk.

Tizenöt év alatt kiderült, hogy kívül-belül különböznek.

Cinder magas, csinos lány lett, hosszú, hullámos, sötétbarna hajjal. Nagy, sötétkék szemei miatt bármelyik elioni modellügynökség lecsapott volna rá, és akkor még nem is beszéltem a lágy arcvonásokról, a finom, egyenes orról, a sötétrózsaszín ajkakról. A porcelánbabaszerűen fehér bőrről. A belső tulajdonságait valószínűleg valamelyik korábbi generációtól örökölte. Csendes, úgy is mondhatnám, hallgatag volt, legszívesebben elbújt egy nyugodt helyre egy könyvvel. A gondolatait ritkán osztotta meg velünk, inkább leírta őket. A sok lény keveredéséből a vámpírtulajdonságokat örökölte, de mivel igazából nem volt vámpír, csak néha ivott pár korty vért.

Glauc külsőre szinte teljesen olyan volt, mint Cedros. Belülről… Benne jóságot is láttam, mintha a lelkében nem csak árnyék lett volna. De a szemében sokszor ugyanaz a kegyetlenség villant meg, mint az apjáéban. Ő – mondanom sem kell – a vérfarkas nagyapa génjeivel a telihold megszállottja lett. Nem változott farkassá, de a teliholdas éjszakákon soha nem maradt a kastélyban. Örülhettem, ha a parkban maradt, és nem csatangolt el messzebbre.

Akkortájt Cedros elkezdte varázsolni tanítani őket. A harmadik emeleten, abban a szobában, ahová én változatlanul nem tehettem be a lábam.

És most önző módon igenis magamról is írni fogok. Elvégre ez a könyv az én életemről szól.

A tizenöt év alatt néhányszor előfordult, hogy lett volna alkalmam megszökni, de az ikrek miatt nem tettem meg. De az akaratom alig gyengült, pedig egyetlenegyszer sem ittam embervért.

Ha a szabadságvágyammal (mint alapvető vámpírérzéssel) nem is volt baj, minden másból rengeteget veszítettem. Az elioni edzéseken szerzett erőm teljesen elveszett, fellökni is ali tudtam volna Sellest, nemhogy kis híján megölni. A legegyszerűbb lebegtető varázslatot sem tudtam volna megcsinálni. És ami még ennél is rosszabbnak tűnik: az érzéseim, vágyaim is elvesztek. Tamsech csak egy távoli emlék volt, már csak a soha le nem vett gyűrű emlékeztetett rá halványan. Szépen fokozatosan elfelejtettem sírni, nevetni, gyűlölni, szeretni. Már nem érdekelt, látom-e még valaha Tachenát vagy Rysonne-t. Nem érdekelt, mi lesz Forhannal. Ha valaki azt mondta volna, hogy Cedros lesz Eslen utódja, elintéztem volna egy vállrándítással.

Azt hiszem, ezért mertem megint az Élet Főkaszt könyveihez nyúlni. De nem volt időm ezt a témát is teljesen kivégezni.

Egy nap, amikor már megebédeltünk, de még együtt ültünk az asztalnál, Cedros bejelentette, hogy egy hét múlva hivatalosak vagyunk egy ünnepségre a királyi palotába.

- Nekem nem sok kedvem van elmenni – jegyeztem meg. – És mit ünneplünk egyáltalán?

- Ha jól emlékszem, akkor lesz harmincöt éve, hogy apád a király.

- Nem értem, mi ünnepelnivaló van zen. Eslen soha nem volt jó király. Sőt.

- Ugye ezt nem akarod ott is előadni?

- Látom, már eldöntötted, hogy elmegyünk. A kérdésedre válaszolva: ha kell, nagyon szívesen előadom kilencmilliomodjára is.

- Milyen kár, hogy nem kell.

- Vagy mégis. Ki tudja, lehet, hogy az „Éljen Eslen!” felkiáltások közepette nem tudom majd tartani a számat.

- Szerintem tudod majd.

- Nagy hatalmad van, de úgy tudom, a jövőbe nem látsz.

- Érhetnek még meglepetések – Cedros szeme gonoszan felvillant.

- Veled kapcsolatban? Meglehet. De még én is okozhatok meglepetést neked.

- Ugyan már – Cedros lenéző vigyora láttán nem kis erőfeszítésembe került, hogy ne érezzem magam jelentéktelen senkinek. – A saját gyerekeidnél is gyengébb vagy.

- Mert tettél róla, hogy az legyek – kezdtem kijönni a sodromból.

- Kénytelen voltam, ha meg akartam akadályozni, hogy szembeszállj velem.

- Hogy szembeszálljak veled? Így is millió meg egy alkalmam lett volna, hogy elmenjek!

- Akkor miért nem tetted?

- Mert akkor itt kellett volna hagynom a gyerekeimet egy ilyen aljas csúszómászóval! Azt hiszed, hogy megtettem volna? Az nem az én stílusom!

- Emberek, bízzatok a szent Nichenben, mert ő lesz az, aki elhozza nektek a Fényt!

- Inkább, mint hogy te hozd el az örök Sötétséget!

- Ki vagy te, hogy jogod van ezt eldönteni?

- Hogy ki vagyok? Tizenöt éve vagyok a feleséged, épp ideje, hogy megkérdezd! Azon kívül, hogy a gyerekeid anyja, egy olyan ember, akiben a forhaniak megbíznak ellentétben veled!

- Szerinted még ennyi idő után is bíznak benned? Szinte halott vagy!

- De csak szinte, édesem, csak szinte!

- Hűha, régen féltem már ennyire!

- Én nem megfélemlítéssel győzöm meg az embereket!

- Hát mivel? Tényleg kíváncsi lennék rá, ugyanis így ránézésre egyáltalán nem nyújtasz meggyőző látványt!

- Gondolod, hogy ezt pont veled fogom megbeszélni?! Tönkretetted az életemet, és elvárod, hogy úgy tegyek, mintha minden rendben lenne?! Azt hiszed, hazudni fogok, csak hogy ne essen csorba az így sem tökéletes hírneveden?! Legyengíthettél, de még mindig igaz, amit az esküvőn mondtam! Ha nem lennél Mágus, és nem lennék ilyen gyenge, már régen halott lennél!

Addigra már nem érdekelt, hogy az ikrek is ott vannak. Tudják csak meg, mennyire van béke a családjukban.

- Vigyázz, mit beszélsz – sziszegte Cedros. – Ne felejtsd el…

- Hogy hol a helyem? Attól, hogy erősebb vagy nálam, nem vagyok a kutyád!

Cedros ökölbe szorította a kezét. Összeszorult a tüdőm.

- Egyszer úgyis elmegyek – fuldokoltam, és felé fordítottam e becsület-rúnát.

Cedros bekeményített. A másik kezével, egy másik varázslattal, hihetetlen erővel a falnak lökött. Aztán megint varázsolt valamit.

Azt hittem, ott helyben meghalok.

Mint később megtudtam, Cedros egy olyan átkot használt, ami visszahozta életem összes testi-lelki fájdalmát a legkisebbtől a legnagyobbig. Már az is szép adag lett volna, ami Forhanban ért, és akkor még nem számoltuk bele az árvaházat és más elioni apróságokat.

Nem tudtam gondolkozni, és nem fogtam fel, mi történik körülöttem. Csak a fájdalmat éreztem testem-lelkem minden pontján.

Nem részletezem tovább. Másra ugyanis nem emlékszem abból a pár percből.

Csak akkortól rémlik, mi történt, amikor Cedros elengedte a varázslatot.

Amíg nem voltam eszemnél, görcsösen összehúztam magam a fal mellett, és valószínűleg szabadon eresztettem a bennem található összes könnyet. Cedros félelmetesen magasodott fölém.

Most tényleg féltem. Nagyon. Veszettül. Mint még soha.

Úgy néztem fel Cedrosra, mint a megvert kutya.

Macska.

Egér.

Penészes sajt.

Vagy csak penész.

Egyszóval ramatyul voltam.

- Elmegyünk a palotába – kezdte halkan. – És te nem mondasz semmi olyat, amivel megsértesz vagy megalázol valakit. Csak ülsz mellettem szép csendben. Megértetted?

- Meg – vinnyogtam.

Cedros kisétált. Pár másodpercen belül Glauc is.

Cinder mellém térdelt.

- Jól vagy? – kérdezte. Komolyan aggódott. Rá volt írva az arcára, ott csillogott a szemében.

- Nem – feleltem őszintén.

- Gyere, segítek.

Felsegített, és feltámogatott a saját szobájába.

- Ez meg mi volt? – kérdezte értetlenül.

- Ha Elionban lennénk, azt mondanám, válóok.

- És Forhanban?

- Glaucum melior est quam Candidum et Negrum.

- Már?

- Ha itt maradnék, húzhatnánk még egy ideig, de értsd meg, nem bírom tovább. Tényleg. Kiborultam. Lehet, hogy hozzátok csak néha jutott el, de én már tizenöt éve várok arra, hogy szabad lehessek. Eddig itt maradtam miattatok, de most már így is, úgy is el kellene döntenetek, hogy a fehéret vagy a feketét akarjátok győzelemre vinni. Sajnos egyikünknek sincs olyan szerencséje, hogy mindketten egy oldalon álljatok. De ettől még a tiétek lett a főszerep. És én lelépek. Ne haragudj, de ha most nem megyek el, hamarosan végleg összeroppanok. Egy hét múlva, a palotabeli ünnepségről, megszököm.

- Hová mész?

- Egyelőre fogalmam sincs. De hátha lesz olyan szerencsém, mint amikor a Lélek Papokat hagytam ott.

- Hiányozni fogsz – Cinder, nem túl sokadjára, átölelt.

- Ne haragudj – kiderült, hogy mégis van még könnyem. – És nagyon vigyázz magadra. Megígérem, hogy egyszer még visszajövök. Ha elég erős leszek hozzá.

- Remélem, nem lesz nagyon soká.

- Most gyávának tartasz, igaz?

- Nem, én csak…

- Nem kell letagadnod, bennem is vámpírvér folyik, és sokkal nagyobb arányban, mint benned. Igenis gyáva vagyok. Menekülök a sorsom elől, pedig úgyis utolér majd egyszer.

- Mi alakítjuk a sorsunkat.

- Gondolod? Szerinted itt lennék, ha lett volna módom máshogy cselekedni?

Bárhogy próbálkozott, nem tudta elhitetni velem, hogy nem gyáván megfutamodom, csak visszavonulok erőt gyűjteni.

Egy igazi vámpír nem is nagyon érti a különbséget.

***

Eltelt az egy hét, és még mindig dunsztom sem volt, hova megyek és mit csinálok.

Csak egy dolgot tudtam, mégpedig azt, hogy az általam eddig ismert két helyre nem mehetek. A Lélel Papok kolostorába Alron miatt, aki valószínűleg azonnal elárulna Cedrosnak. A Nekromanták városa meg túl egyértelmű lenne. Ott Cedros azonnal megtalálna.

Na mindegy, gondoltam, majd lesz valahogy. Legfeljebb elindulok valamerre. Kérdés, hogy így lesz-e akár egy hangyabokányi esélyem a menekülésre.

Igyekeztem úgy felöltözni, hogy minél elegánsabb legyek, de nem is valami kényelmetlen, gyaloglásra-futásra-lovaglásra-védekezésre alkalmatlan vacak legyen rajtam.

Fogjuk rá, hogy sikerült, de szívesebben lettem volna a Nekromanta cuccban.

Elkezdődött az ünneplés. Először apám beszélt. Megköszönte az összes mindenkinek, hogy kitartottak mellette, és a bizalmukat kérte a hátralevő évekre. Utána következtek a legképmutatóbbak köszöntői. Többek között Cedrosé, ami különösen hányingerkeltő volt. De nem szóltam semmit, nem akartam felhívni magamra a figyelmet.

Amint lehetett, Cinderrel együtt átültem a vámpírokhoz. Mivel eddig még soha nem vittük magunkkal az ikreket efféle palotai banzájokra, Cinder most találkozott velük először.

- Csodálom a kitartásodat, Nichen – mondta Shenor. Nem mindenki bírta volna tizenöt évig Cedros mellett.

- Már én sem fogom sokáig.

- Jobb lenne, ha megszöknél – jegyezte meg Galloph.

- Épp erre készülök. Csak úti célom nincs.

- Mondanám, hogy gyere hozzánk, de…

- Cedros egy pillanat alatt megtalálna – bólintott Gorson. – Valami jobbat kell kitalálnunk.

- Én szívesen elrejtelek, ameddig csak kell – ajánlotta fel a segítségét Shenor.

- Gondolod, hogy nálatok nem keresné? – Hollima, úgy tűnt, kételkedik egy kicsit.

- A Halbor-hegységben, ahol a klánom székhelye van, annyi a titkos alagút, hogy ha keresné sem találná. Ha bennem nem bíztok, bízzatok az ősi törpök munkájában.

- Én benned is bízom – mondtam. – De nem tudom, el tudok-e jutni egyedül a Halbor-hegységbe.

- Ki mondta, hogy egyedül mész? Meg sem találnád a bejáratot. Együtt megyünk.

- Együtt?

- Együtt. Mégpedig lóháton, igaz, Galloph?

- Magasságos istenek! – csapott a homlokára Galloph. – Majdnem elfelejtettem Fantomot!