Mire felébredtem, Cedros már nem volt az ágyban. Otthon sem.

Fel-alá rohangáltam a kastélyban, valami élőlényt keresve. Végigjártam két emeletet, mire összefutottam egy ötven év körüli, zömök kis asszonnyal.

Ősz szálakkal bőven átszőtt, valaha sötétbarna haja, nagy, barna szemei, kedves tekintete borzasztóan emlékeztettek valakire. Valaha nagyon szép lehetett, de szépségét az évek alatt megölték a gondok és a kor szülte ráncok. Durva, halványszürke vászonruhája és foltos köténye arról árulkodott, hogy szegény kénytelen Cedrost szolgálni.

- Ó, hát felébredt, asszonyom?

- Asszonyom? Tisztázzunk valamit. Te is elárulod a nevedet, én is az enyémet, és ezentúl senki senkit nem hív asszonyomnak.

Az asszony zavartan nézett rám. Ezt a nézést is ismertem valahonnan.

- Egészen véletlenül nincs egy Rysonne nevű lányod? – kérdeztem, gyanítva, honnan olyan ismerősek a vonásai.

- Rysonne? Ismered?

- Ha ugyanarról a Rysonne-ról beszélünk, igen.

- Jól van?

- Nem tesz neki jót a palotabeli díszes társaság, de egyébként kutya baja.

- Hála az isteneknek…

Nagy nehezen kiszedtem belőle a nevét. Selamnak hívták. Miután sikerült meggyőznöm, hogy tényleg nem akarom, hogy a családi és társadalmi helyzetemnek megfelelően asszonyomnak szólítson, Selam idegenvezetővé vedlett, és végigvezetett a kastélyon.

A földszinten a konyha, a kamra, a nagyterem, a fegyverterem és Selam szobája volt. A kastélyban ne volt további személyzet, Selam egyedül takarította a használatban lévő szobákat, és ő főzött Cedrosnak, ha uram éppen otthon volt. A magányon és a megalázotságon kívül nem volt gondja a munkájával. Cedros soha nem hívott meg senkit, így Selamnak soha nem kellett több emberről gondoskodnia.

Az első emeletet hálószobák, a másodikat egy fél emeletnyi könyvtár és egy olyan helyiség foglalta el, ahová nem tehettem be a lábam (ahogy a fegyverterembe sem).

A számomra hozatott vér a kamrában, néhány kisebb hordóban lett elraktározva. Kíváncsiságból megkóstoltam. Mindegyikben állatvér volt. Ezek szerint Cedros még arra is gondolt, hogy legyengítsen.

Nem lettem boldogabb.

***

Két hét múlva, korán reggel Selam bejött a szobámba.

- Kessa találkozni akar veled.

- Kessa? Ki az a Kessa?

- Javasasszony.

- Mit akar tőlem egy javasasszony?

- Azt mondja, Cedros hívta.

- Cedros? – kezdett komolya érdekelni, mi van. – Hm. Mondd meg Kessának, hogy jöjjön ide.

Kessa alacsony, törékenynek látszó asszony volt. Minden vonása halványnak és elnagyoltnak tűnt: hófehér, vékony szálú, hátul összefont haja, halványkék, apró szemei, kicsi orra, mogorvá lefelé görbülő szája. Piszkos zöld ruháján itt-ott kis foltok barnállottak. Karján fonott kosár lógott.

- Ülj le és idd meg ezt – mondta köszönés nélkül, és elővett a kosarából egy üvegcsét valami sárgás löttyel. Egyre kevésbé volt szimpatikus.

Gépiesen engedelmeskedtem. Megittam azt a keserű izét. Nem történt semmi.

- Most éreznem kéne valamit?

- Az attól függ.

- Mitől?

- Ha nem érzel semmit, az azt jelenti, hogy mostantól egy másik ember helyett is vigyáznod kell magadra.

- Minden vajákos ilyen értelmetlenül beszél? – sóhajtottam. – Bökd már ki, mit akarsz!

- Gyereked lesz.

- Mi?! Nekem?! Ne haragudj, hogy kétségbe vonom a tudásodat, de attól tartok, nekem nem lehet gyerekem.

- Már miért ne lehetne?

- Vámpír vagyok.

- És?

- A vámpírok meddők.

- Kivéve, ha a nemzés után egy hétig nem isznak embervért.

- Vissza akartam vágni, de eszembe jutott valami, nevezetesen a párnából jövő émelyítő illat.

- Van olyan virágpor vagy bármi, aminek édes illata van, és elkábít, hogy aztán…

Kezdtem kétségbeesni.

- Van.

- Tudhattam volna.

Kessa csöndben kisétált.

Megsemmisülten meredtem magam elé.

Ennyire aljas már nem lehet valaki. Kivéve Cedrost.

Gyerek?! Cedrostól?!

Ha életem röpke tizenhét éve alatt gondoltam valaha arra, hogy gyereket akarok szülni soha eszembe sem jutott, hogy tizenhét évesen teszem, arról nem is beszélve, hogy a legádázabb ellenségem lesz az apja.

Gyerek. Cedrostól. Döbbenet.

Megijedtem. Most komolyan.

***

Felrohantam a könyvtárba, és megálltam az ablakban. A sötét kert és az elérhetetlennek tűnő városi házak nem nyújtottak sok vigaszt, sőt.

Levettem a Fekete Napot a láncról.

- Nem tarthatsz itt örökké – suttogtam. A Fekete Nap egyik éles sugarával a tenyerembe vágtam a becsület (és egyben a vámpír) Nekromanta rúnáját. – A becsületemre és a büszkeségemre esküszöm, hogy elmegyek innen, amint lehet, és tönkreteszlek, amint lesz elég erőm!

***

Olvasásba temetkeztem, amint kidühöngtem magam.

A sors úgy akarta, hogy pár napon belül választ találjak egy olyan kérdésre, amit fel sem tettem.

Épp egy régi, latin nyelvű jóslatos könyvecskét böngésztem, és, hála az elit giminek, amibe jártam, értettem is. A jóslatokat úgy írta le az egykori Látó, mintha regényt akart volna írni. Átrágtam magam pár forhani történelmi eseményt, és eljutottam a nagyapám, Mochon történetéig. Róla egész hosszú rész szólt. Ezt is végigolvastam (közben néha eszembe jutott, hogy nem is gondoltam, hogy ilyen jól tudok latinul). Jött Eslen, és jöttem én.

Jó lett volna megmutatni Alronnak, hogy a Nichen-legenda nem is olyan új, még ha nem is mindig így hívták.

Nem semmi. Még a Cedrosszal kötött házasságom is benne volt. Már ha én voltam a Candidum (Fehér) és Cedros a Negrum (Fekete), ami valószínűnek tűnt.

A jóslat (és a könyvecske) egy a szövegbe egyáltalán nem illő mondattal zárult.

Glaucum melior est quam Candidum et Negrum.

Szürke jobb, mint Fehér és Fekete.

Hm.

Ezen elgondolkoztam. Zakatoltak a fejemben a fogaskerekek.

A szürkét, mint színt, úgy kapjuk, hogy összekeverjük a feketét és a fehéret.

Szürkét, mint embert, úgy kapjuk, hogy összekeverjük Feketét és Fehéret.

Ergo: Glaucum Candidum és Negrum fia avagy lánya.

Azaz Cedrosé és az enyém.

A „jobb” pedig… Talán mindkettőnknél erősebb lesz… vagy…

Vagy eldönti a Sötétség és a Fény harcát?

Már tudtam, miért kell Cedrosnak a gyerek. Nem csak hogy még jobban magához láncoljon. Nem csak hogy legyen örököse.

Nem megerősíteni akarta a hatalmát. Hanem megszerezni.

***

Cedros csak hetek múlva jött haza. Addigra azt is megtudtam, hogy ikreink lesznek.

Arra sem méltatott, hogy szóljon vagy köszönjön, sőt akkor is nekem kellett rászólnom, amikor véletlenül összefutottunk a nagyteremben.

- Tudtad, hogy nemigen van nálad aljasabb vipera Forhanban, Elionban, sőt talán Hellornban sem?

- Voltál olyan kedves, hogy megemlítsd emlékezetes beszédedben.

- Pedig akkor még nem is tudtam, mennyire igazam van.

- Ezzel mire próbálsz célozni?

- Glaucum melior est quam Candidum et Negrum. Bármily meglepő, én is tudok latinul. És azt is tudom, hogy egy undorító trükkel elintézted, hogy a jóslat mindenképpen valóra váljon. Én egyáltalán nem vagyok családellenes, de nem most, és főleg nem tőled…!

- Remélem, most örülsz, hogy mindent tudsz.

- Nem, nem örülök. Vagyis annak örülök, hogy tudom, mi van, de ettől csak még jobban utállak.

- Ez a sorsom – vont vállat Cedros. És volt pofája gúnyolódni. Leírhatatlan az a hangsúly, amivel beszét. A hangja elég volt hozzá, hogy éreztesse velem, mennyire nem tehetek ellene semmit. Kedvem lett volna lekeverni neki egyet, de őszintén szólva akkor még ahhoz sem volt merszem.

- Te szegény. Majd sajnállak, ha ráérek.

- Ne fáradj. Nem szeretném, ha megerőltetnéd magad.

- Minő figyelmesség. Igazán hálásnak kellene lennem. De valami különös hibám folytán mégsem vagyok az.

- Nahát. Ezen sürgősen változtatni kell.

- Megkérdezhetem, hol jártál, szívem csücske?

- Meg.

- És válaszolsz is?

- Ahhoz először meg kell kérdezned.

- Hol voltál, amíg a színedet se láttam, nemhogy a fonákodat?

- Ha már így rákérdeztél, elárulom, hogy Mollernosban voltam, amiről talán tudod, miről nevezetes, ha azt nem is, hol van.

- Ha jól sejtem, az Árnyak Városát nevezik így.

- Pontosan. Látom, valamit azért megtanultál a Lélek Papoktól.

- Nem is tudod, mennyi mindent. Kár, hogy azt nem említették, hogy ne álljak szóba Cedros nevű emberekkel. Emberekkel? Milyen lény vagy te egyáltalán?

- Apám farkasember volt, anyám démon. Bennem mindkettőnek a tulajdonságai megvannak.

- Hát ezért ilyen kellemes a természeted.

- Azért te sem panaszkodhatsz. Egy bukásra ítélt, gyenge, tehetségtelen uralkodó és az agyonhajszolt felesége.

- Anyámat hagyd ki ebből. Ő nagyon jó asszony volt.

- Honnan tudod? Nem ismerted.

- Vannak dolgok, amiket az ember elhisz akkor is, ha nem látja őket a saját szemével.

- Mielőtt Forhanba jöttél, az apádról is elhitted, hogy jó ember, nem?

- Az más.

- Mitől lenne más?

Tényleg, mitől?

- Hát attól, hogy…

- Attól, hogy az a Tamsech mondta?

Be kellett látnom, hogy attól. De nem mondtam semmit.

- Pedig ő is ugyanúgy becsaphatna, mint én – folytatta Cedros. – Attól, hogy születésed óta ismered, na meg hogy magába bolondított, nem biztos, hogy egy bolhányival is jobb nálam. Ha királynő akarsz lenni, meg kell tanulnod, hogy nem bízhatsz senkiben. Még akkor sem, ha évekig melletted áll. A hatalomvágy nagy úr, Nichen.

- Te már csak tudod.

- Hogyne tudnám, amikor én is csak azért élek, hogy eldőljön a harc az Árny és a Fény között. Csak kicsit más célokkal, mint te. Ha jobban belegondolsz, rájössz majd, hogy az én céljaim is a békét szolgálják, csak más formában. Ha te győzöl, a népek békét kötnek és összefognak, hogy együtt építsenek fel egy jobb világot. Ha én, a hatalom egy kézbe kerül, egyetlen erős kézbe, ami képes egyben tartani Forhant. A cél ugyanaz: véget vetni a háborúnak. Forhannak már csak az utat kell megválasztania.

- Mit akarsz tőlem? Hogy önként lemondjak a trónról?

Cedros felnevetett, úgy, mint amikor egy tanárnak egy különösen buta elsőssel van dolga.

- Nem kérek tőled semmi ilyesmit.

- Akkor hova akarsz kilyukadni? Mert nem hiszem, hogy ezt csak azért mondtad el, hogy megóvd a kis lelkemet a sérülésektől.

- Kössünk szövetséget. A te neveddel és az én erőmmel legyőzhetetlenek lennénk.

- Soha nem harcolok együtt veled. Ne is álmodj róla.

- Gondold meg.

- Nincs mit meggondolni rajta.

- Ha nem, hát nem. Akkor egyedül hozok létre valamit, amíg te itthon csücsülsz. És nem valószínű, hogy tetszeni fog a végeredmény.

- Így is, úgyis ugyanaz lenne a vége. Az Árny beborítaná Forhant, te meg uralkodnál az örökkévalóságig.

- Hát jó. Ha mindenképp harcolni akarsz, harcolni fogunk. Én megpróbáltam elkerülni.

Ekkor szalasztottam el az utolsó lehetőséget arra, hogy Cedrosszal békésen éljünk egymás mellett.

Arra csak később jöttem rá, hogy ez jó alkalom lett volna a szabadulásra is. De még akkor sem bántam meg. Képtelen ötletnek tűnt, hogy együttműködjek Cedrosszal.

Először.

Hogy néz az ki, hogy Nichen összefog a népe egyik legfőbb ellenségével? Kivégezném Forhant.

Másodszor.

Borzasztóan sértette a büszkeségemet, ahogy Cedros beszélt velem. Persze nem ez volt a fő oka annak, hogy nemet mondtam. De ez is benne volt.

Harmadszor.

Nem csak a büszkeségem, a becsületem is „Ne engedd!!!” sikolyokat hallatott. Ha az esküvőn közöltem, hogy ha Cedros nem lenne Mágus (azaz nem ismerné az összes Főkaszt mágiáját töviről hegyire), már halott lenne, nem lenne a legszebb dolog szövetséget kötni vele.

Pfúj. Hogy én Cedrosszal?

Na ne.

Inkább a harc Szürkéért. Azaz életre-halálra menő küzdelem az ikrekért. Még ha bele is buknék, legalább nem álltam az Árny oldalára.