Másnap reggel, miután válaszoltam Cedrosnak, leendő uram közölte, hogy akkor egy hét múlva esküvő. Nem felejtette le az arcáról a leplezetlen elégedettséget és a kaján vigyort.

Az egy hét, ahogy az kellemetlen események előtt lenni szokott, mintha csak pár pillanat lett volna, szinte fel sem fogtam, hogy eltelt. Rysonne-nak kellett figyelmeztetnie az utolsó napon, hogy még azt sem tudom, milyen ruhában megyek férjhez.

- Hát… Gondolom, ebben, mivel nincs másik.

Rysonne a szekrényhez ment és kinyitotta.

- Válassz – mutatott egy széles mozdulattal az akasztósban lógó ruhákra.

Egyesével végignéztük mindet. Egyeseket, mondván: „nem tetszik”, azonnal vissza is száműztem. A többiből kiválogattuk azokat, amik nem passzoltak a hangulatomhoz. Azaz.

Halvány vagy vidám színűt nem akartam. Fehéret végképp nem, az az álomesküvőhöz és a Hazatértél feliratú gyűrűhöz tartozott. Nem akartam továbbá bordót: a vér mellett a szerelmet juttatta eszembe, ami jó messze volt a szívemben Cedros számára tartogatott érzéseimtől.

A sötétzöld – bár nem volt se halvány, se világos, se fehér, se bordó – valahogy szintén nem igazán tudtam összefüggésbe hozni jövendőbeli férjemmel.

Sötétkék. Hm. Jobb híján.

Viszont nem voltunk jobb híján: ráakadtam arra, amit kerestem. Egy tetőtől talpig fekete darabra, közepesen nagy kivágással, fátyolosan áttetsző, bő ujjakkal.

- Azt hiszem, ő lesz az igazi – jelentettem ki. – egyetlen másik sem ilyen baljós. Tökéletes.

- Ahogy gondolod – vont vállat Rysonne. Persze ő még nem tudta, mit sütöttem ki pár álmatlan éjszaka alatt. – Próbáld fel, bár biztos jó lesz. Valami bűbáj van rajta.

Felvettem a ruhát. Rysonne-nak igaza volt: mintha rám öntötték volna. Még magas sarkú cipőben is leért a földig.

- Tökéletes – ismételtem a tükör előtt állva.

Kihuzigáltam a fiókos szekrény fiókjait. A szalagosból kivettem néhány feketét, majd keresgélni kezdtem az ékszerek között. Találtam egy nagy, fekete kőből csiszolt, szív alakú medált. Ráfűzte az egyik szalagra, és a nyakamba kötöttem. A hajamba vékony, hasonló kövekkel díszített, ezüst hajpántot tettem, inkább a korona utánzása, mint a hajam hátrafogása végett. Az én hajamat amúgy sem lehetett volna vele kordában tartani. A Tamsechtől kapott gyűrű természetesen maradt.

- Félelmetes vagy – állapította meg Rysonne a végeredményt szemlélve.

- Ez a cél.

***

Reggel, felöltve fekete özvegy jelmezemet, még sokáig ácsorogtam a tükör előtt önmagamat elemezgetve.

Igyekeztem úgy nézni magamra, mint egy idegenre, hátha úgy jobban megy.

Nikol első gondolata az volt Nichenről, hogy „te szerencsétlen”.

Aztán Nikol annyira elmerült a kissé karikás szemű, fekete hajú-szemű-ruhájú Nichen elemzésében, hogy eljutott annak legmélyebb érzéseihez. Nem sok jót talált. Volt ott keserűség, fájdalom, kétségbeesés, megalázottság, gyűlölet… elszántság, egy kicsi…

A lelkem legalább olyan sötét volt, mint a külsőm. Meg is ijedtem, és abbahagytam a lélekbúvárkodást.

Úgyis indulnom kellett.

***

Az esküvőt a palota elején végighúzódó második emeleti erkélyen tartottuk. Gyakran ez volt a királyi család nyilvános szereplésének színhelye. Itt nősültek meg és mentek férjhez, itt mondtak fontos beszédeket az uralkodók és sarjaik. Itt koronázták meg őket. Itt zajlott minden, ami fontos volt, már akkor is, amikor Edvod még csak egy picike állam fővárosa volt. A tér elég helyet biztosított a nézőknek-hallgatóknak, most éppen a Kasztok vezetőinek.

Kiléptem az erkélyre, ahogy Cedros is tette egy másik ajtón keresztül. Odalent mindenki elhallgatott.

Az erkély közepén felállított oltárszerűséghez mentünk, ami mögött már ott állt az apám (Forhanban valamelyik apa, esetleg valami pap, Kaszt- vagy Főkasztvezető adta össze a párt). Az oltár tetején egyszerű kőtál feküdt, benne néhány szál parázsló növénnyel, mellette egy rövid kés.

Cedros szokás szerint fehér mágusköpenyt viselt, még jobban kiemelve az én feketeségemet. Szőke haján korcsolyázott a napfény, arcán a szokásos fintor ült.

Elkezdődött a szertartás.

Apám mindkettőnk hajából levágott egy-egy tincset, és a tálba tette őket. A forhani hagyományok szerint ettől a pillanattól a pár elválaszthatatlan, ahogy az elégő tincsek füstje is. (Szép hasonlat, bár nem éppen a jó illatáról híres…). Na és abban a pillanatban, nem beszélve a következő évekről, nem igazán örültem annak az elválaszthatatlanságnak.

Nem engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a düh. Leginkább hidegvérre volt szükségem.

Elérkeztünk a szertartásnak ahhoz a részéhez, amikor az ifjú pár kisebbfajta beszédet mond. A beszédek nagyrészt arról szóltak, mennyire szeretik egymást, mennyire hűségesek lesznek a másikhoz, és a többi, és a többi.

Csakhogy én úgy gondoltam, radikális változást viszek a dologba: őszinte leszek. Így hát amikor Cedros megengedte, hogy én kezdjem, a kőkorláthoz mentem (újdonsült férjemmel együtt), ridegen, elegánsan a korlátra tettem a jobb kezem (aminek a gyűrűsujján ott csillogott a Tamsechtől kapott álomgyűrű), és…

- Amíg Elionban éltem – kezdtem, vigyázva, hogy ne mutassak semmilyen érzelmet – két nagy vágyam volt: hogy megtaláljam a családomat (ezzel megtudva, ki vagyok), és hogy legyen végre valaki, legalább egy igazi barát, aki tényleg szeret. Hittem abban a mesében, ami szerint a lány férjhez megy, és boldogan él, amíg meg nem hal. Aztán visszatértem, azaz visszahoztak Forhanba, és néhány hónap múlva minden arra utalt, hogy az álmaim valóra válnak, még ha kalandok és nehézségek árán is. A családomat akkor még nem ismertem, de tudtam, ki vagyok, találtam egy igaz barátot, és szerelmes lettem. Tiszta szívemből szerettem és szeretek egy férfit, és biztosan tudom, hogy ő is szeretett és szeret – Amit addig mondtam, egész jól megfelelt az elvárásnak. De ami utána jött… - De ez a férfi nem Cedros. Őt még csak férfinak sem nevezném. Egy igazi férfi nem kémkedik szegény falvakban. Nem néz le mindenkit, aki alacsonyabb rangú, gyengébb vagy sebezhetőbb nála. Nem használja ki mások tapasztalatlanságát és kiszolgáltatottságát. És nem fenyeget meg egy nőt, hogy az hozzámenjen, ezáltal megosztva vele a hatalmát. Cedros ezt mind képes megtenni, csak hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogy ő szeretné. Az az ember, akihez alig néhány perccel ezelőtt feleségül mentem, egy aljas, számító hiéna, akit magán kívül nem érdekel senki és semmi… - éreztem, hogy mindjárt elragadnak az indulataim, és ez ellen nem tehetek semmit. – Nem érdekli Forhan vagy más emberek sorsa. Miért is érdekelné, ha a sok szenvedés az ő érdekét szolgálja?! – átváltottam keserű hangnemre. – Tudja, hogy félnek tőle, és ezt ki is használja. Nagyon is jól. Én se szép szóra lettem a felesége… Ha nem tettem volna ezt, rossz híremet keltette volna. Elérte volna, hogy egyetlen forhani sem bízzon meg bennem. Nem, ne higgyétek, hogy az önzés beszél belőlem… De nem hagyhattam, hogy elvegye a reményt azoktól, akik már csak bennem hisznek! A forhaniaknak látniuk kell: az én boldogságom nem számít, ha milliók életéről és boldogulásáról van szó! Még nem tudok sok mindent az itteni életről, de egyvalamiben biztos vagyok: Forhannak változásra van szüksége, hatalmas változásokra, és talán sok olyan döntés vár ránk, aminek a fontosságát csak az látja, aki Elionból jött. Ezért mentem hozzá ehhez a senkiházihoz, akit nehogy férfinak, még embernek sem neveznék! Hozzá kellett mennem, pedig ha valamikor régen kitépték volna ennek a viperának a méregfogait, most valaki olyan állna mellettem, aki nem csak becsületesnek tetteti magát… Valaki, akit nem gyűlölök úgy, mint Cedrost… Valaki, aki tényleg odafigyel Forhan érdekeire… Valaki, akivel boldog lehetnék… De Cedros belerángatott ebbe a megalázó helyzetbe, pedig legfeljebb annyira szeretem, mint bárki mást, aki tönkre akar tenni, és ha nem lenne Mágus, és én nem lennék ilyen gyenge, szinte biztos, hogy már nem élne…

A jelenlévők annyira megdöbbentek a szavai hallatán, hogy szörnyülködni is elfelejtettek. A csönd olyannyira magamhoz térített, hogy a beszédem botrányos részének elkezdése óta először újra odafigyeltem a külvilágra.

A téren már nyoma sem volt ünnepélyes hangulatnak. Egyeseken mélységes felháborodottságot, másokon zavart láttam. Cedrosból sugárzott a megalázottság miatti düh. Tudtam, hogy ezt nem úszom meg szárazon, ha egyszer kettesben maradunk. Én elfehéredő ujjakkal, könnyes szemmel markoltam a korlátot.

Cedros karon fogott és bevezetett az erkélyről. Amikor már senki sem látott minket, lekevert egy akkora pofont, amekkorát még életemben nem kaptam (még az árvaházi riválisomtól sem, aki nem kímélt, ha verekedésre került a sor).

- Szégyentelen ringyó! Hogy képzelted hogy megalázhatsz ennyi ember előtt?!

- Egy-egy – mondtam lenyugodva, és elindultam lefelé a lépcsőn. Férjem követett.

A palota nagytermében lassan gyülekeztek a meghívottak. A szolgák behozták a vacsorát.

A forhani kasztvezérek, úgy tűnt, megszokták a képmutatást. Mire mindenki elfoglalta a helyét, a hangulat helyreállt, mintha nem történt volna semmi.

Míg megvacsoráztunk, Cedrosszal egy szót sem szóltunk egymáshoz. Hála az isteneknek.

Vacsora után egy fekete ruhás férfi lépett az asztalunkhoz.

- Jó estét, Galloph – köszöntöttem.

- Jó estét Nichen. Itt van az összes vámpírklán vezetője, ha döntöttél, odaülhetnél hozzánk.

Felálltam, és szó nélkül otthagytam Cedrost.

Galloph társaságában a Halál Főkaszthoz tartozók ültek: Gorson és Holimma (a két másik Nekromanta a városból), a vámpírklánok vezérei és még néhány magas rangú Nekromanta. Szereztek valahonnan egy széket nekem is.

- Hadd gratuláljak a beszédedhez – vigyorodott el egy égővörös hajú vámpír. – Cedros már megérdemelte, hogy végre valaki őt is megalázza.

- Van egy olyan érzésem, hogy azért nem fogsz irigyelni, amit kapni fogok – mosolyogtam vissza. – De nem érdekel.

- Melyik klánhoz csatlakozol? – kérdezte egy vámpírnő.

- A Shenorokhoz.

A vámpírok közül senki sem irigykedett vagy mérgelődött amiatt, hogy nem az ő klánját választottam. Ahogy annak idején Galloph mondta: „Bármelyik klánhoz is csatlakozol, a többiek is elfogadják majd a döntésedet. Az a lényeg, hogy tartozz valahová.”

- Üdv köztünk – a mellettem ülő, vérvörösbe öltözött férfi arcán büszke kifejezés jelent meg.

- Ezek szerint te vagy Shenor – fordultam felé.

- Így van – bólintott.

Klánvezérem magas, szemmel láthatóan erős férfi volt. Rövid, fekete hajának minden tincse másfelé állt (ezzel az elioni divatnak is megfelelően). Szögletes, sebhelyekkel borított arca erőt és büszkeséget sugárzott. Sötétbarna szemében a keménység mellett most szinte gyermeki öröm csillogott. Méretes orra alatt keskeny ajkak húzódtak. Barnás bőrszíne mediterrán jelleget kölcsönzött külsejének.

Nem mentem vissza Cedroshoz, jobb volt nekem értelmes társaságban tölteni az estét…

Éjfél körül Cedros értem jött, és közölte, hogy hazamegyünk. Eszembe jutott, mi szokott következni az esküvő és a lagzi után.

A nászéjszaka. Amiben nem volt kedvem részt venni.

***

Negyedórányi néma kocsikázás után megérkeztünk Cedros kastélyához. Bár talán helyesebb lenne erődnek nevezni. A szürke kőfalak, a feketére festett ablakkeretek legalábbis védővárhoz tették hasonlóvá. Még a kertben is csak sötét kérgű és levelű örökzöldek nőttek. Mintha az építők célja az lett volna, hogy minél hidegrázósabb lakhelyet építsenek.

Belül sem volt barátságosabb. A festetlen kőfalakon nem lógtak képek, falikárpitok, csak a baljós fényt sugárzó fáklyák fekete, kovácsoltvas tartói. A berendezési tárgyak is sötét színűek, nagyrészt feketék voltak. A hálószobában is.

Gyorsan átöltöztem az előre odakészített hálóingbe, és fülig betakaróztam. Hátat fordítottam Cedrosnak.

Úgy tűnt, érti a célzást. Nem zargatott.

Valami bódítóan édes illatot éreztem. Talán a párnából jött.

Miért nem Tamsech?!

Ezzel a kétségbeesett gondolattal álomba zuhantam.