Amikor Tamsech másnap reggel felébredt, már sokkal jobban nézett ki. Galloph kerített neki valahonnan egy kis emberi élelmet, aztán elhagytuk az alvó várost.

Még csak egy-két mérföldet gyalogoltunk, amikor észrevettük a felénk közeledő lovasokat és mögöttük a díszes, bár talán nem mostanában javított hintót.

A vezetőjük egy középkorú férfi volt szürke lovon. Valahogy olyan érzésem volt, hogy ismerem azt a keskeny arcot, a szürke szemeket, a vékony szemöldököt, a gúnyos mosolyra húzódó ajkakat. A derékig érő, sötétszőke hajat.

De honnan?

Amikor leléptünk az útról, hogy elengedjük őket, a vezér intett, és megálltak.

- Üdv neked – szólalt meg a szőke férfi. A hangja is ismerős volt.

Még alaposabban megnéztem magamnak.

Tiszta, fehér, kék szegélyű mágusköpenyt és világos lovaglócsizmát viselt. A szárat tartó ujjai vékonyak, szinte nőiesek voltak. Nem úgy nézett ki, mint aki valaha is végzett kemény munkát. Nemes, talpnyaló, mellékállásban varázstudó lehetett.

- Kik vagytok, és mit akartok? – kérdezte helyettem Tamsech.

- Az én nevem Cedros – felelte a férfi – és…

- Hát persze! – csaptam a homlokomra. – A kémnemkém!

Cedros nem vett tudomást arról, hogy rájöttem, hol találkoztunk.

- … és Eslen nagyúr küldött, hogy vezessem a lányát Edvodba.

- Erre hoztátok a kocsit? – kérdeztem. Hirtelen senki se tudott megynyikkanni. Nem értették, mi ez a gunyoros hangnem. – Kár volt.

- Nem értelek – ezt is kár volt közölnie, sejtettem.

- Ha nem gond, inkább lóháton megyek – néztem a hintó mögé kötött két tartalék lóra.

- Mielőtt bárki lefoglalná a másik lovat – szólalt meg Tamsech - jelzem, hogy én is jobban szeretek lovagolni, mint kocsikázni.

A küldöttség még a magához sem tért az első döbbenetből (Milyen hercegnő az, aki nem csak illemből lovagol, ráadásul férfi nyeregben, férfimód?), mi már elkötöttük a két lovat, és nyeregbe pattantunk. Tamsech, mivel tudta, hogy én úgyis a sötétpejt választom, rögtön a sötétszürkére ült.

A Cedrost kísérő három jól megtermett testőrszerűség még mindig meredten bámult. Azt, hogy testőrök lehetnek, a ruhájukból gondoltam: könnyű, sötétkék ruha volt rajtuk, az elején a Hatalom Körének ezüstfonallal hímzett képével.

- Mi van? Nem megyünk? – kérdeztem könnyedén.

A kíséret nagy nehezen magához tért.

Cedros mellénk léptetett, a kíséret mögénk.

Lépésben indultunk el, ami ugyebár hosszú útra elég lassú megoldás. Tamsechkel egymásra mosolyogtunk, és szinte egyszerre indítottuk ügetésbe a pacókat.

Cedros vette a lapot, és csatlakozott hozzánk. Kis fáziskéséssel a másik három is.

Ez már sokkal élvezetesebb volt. Így mentünk egy darabig, Tamsech és én nevetve és a régi lovas emlékeket idézgetve, a többiek kétségbeejtően komolyan. Így mentünk egy darabig, eztán vágtába lendültünk. A kíséret (vagy a lovak?) egész gyorsan kapcsolt.

Láttam, hogy az értünk küldöttek nem képesek felfogni, hogy tudjuk ennyire élvezni a lovaglást.

A négy órás út közben végig így váltogattuk a jármódokat, ami felettébb idegesítette a testőröket. Láthatóan megnyugodtak, amikor megérkeztünk a fővárosba.

Az utcán nyüzsgő emberek (és más lények), sejtve, hogy fontos személyt kísérünk (haha, ez nem jött be, a fontos személy maga is kísért), mindenáron be akartak lesni a hintóba. Persze senkit nem láttak, mivel nem is volt kit látni.

A városon belül már csak lépésben haladtunk. Cedros, a testőrökkel együtt, gyanakvóan kémlelte a járókelőket. Én csak fél szemmel figyeltem. Közben jót nevettem magamban a leskelődőkön.

Az uralkodó palotája a város kellős közepén állt. Előtte sárgásvörös kővel kirakott tér terpeszkedett, körülötte szobrok Forhan történelmének nagyjairól.

Leszálltunk a lovakról. Lovászok kerültek elő, és átvették a szárakat.

Ott álltunk a „családi hajlék” előtt, és, bevallom, inamba szállt a bátorságom.

- Megígértem, hogy hazahozlak – szólalt meg mellettem halkan Tamsech. – Itt vagyunk.

- Huh – válaszoltam, és felnéztem a csupa torony palotára. Félelmetesen mesei volt. A halványsárga, borostyánnal befuttatott falakhoz szürkés zöld tető és toronysisakok tartoztak. A napfény megcsillant a nagy ablakok üvegein. Az ajtó fölé a Hatalom Körét festették.

Cedros nyomában elindultunk fölfelé az ajtóhoz vezető széles lépcsőfokokon. A két egyenruhás ajtónálló kitárta előttünk a faragott ajtószárnyakat, és mi beléptünk.

Cedros keresztülrohant az előcsarnokon és a lovagtermen, és megállt egy csukott, két marcona katona által őrzött ajtó előtt.

- Kik ezek, Cedros? – kérdezte az egyik ajtónálló. Ekkor jöttem rá, hogy a kíséret másik két tagja nem jött be idáig.

- Eslen nagyúr lánya, Nichen, és egy jó barátja…

- Tamsech – mutatkozott be a jó barátom.

A másik alabárdos bement a következő terembe, majd egy percen belül vissza is tért.

- Cedros és Nichen bejöhet, de Tamsech idegen, neki kint kell maradnia.

- Na de… - próbáltam ellenkezni, de Tamsech gyorsabb volt.

- Rendben. Itt várok.

A trónteremben – merthogy oda jutottunk – a falakat borító hímzett jeleneteken, a padlóra terített süppedős, kék szőnyegen és a szemben álló magas, faragott trónon kívül gyakorlatilag semmi nem volt.

Az első kettőre nem érdemes több szót vesztegetni, önmagában az utóbbira sem. Csakhogy az utóbbiban ült valaki.

Egy férfi.

Fekete, hullámos haja a válláig ért, és rövid szakállban folytatódott az állán. Kis, sötétszürke szemeiben mélységes megvetés és még mélyebb unalom tükröződött, jellegtelen, hétköznapi szája és lenézően görbült lefelé. Méretes, görbe orra sem tette túlzottan szimpatikussá. Göcsörtös keze csak lógott a karfa végén, sejtettem, hogy nem a munka vagy a harc tette ilyenné. Itt-ott ezüstszállal átszőtt szürke ruhát és nehéz, fekete palástot viselt.

- Üdvözöllek, Nichen – mondta életunt, reszelős hangon. – Örülök, hogy ismét itthon láthatlak.

Többek között ettől féltem: a rideg, lekezelő udvariasságtól. Lélekben Tamsechet követeltem, aki mindig tudta, mit kell mondania. Így csak tippeltem, Elion illemszabályai alapján.

- Én is örülök, bár egy kissé még idegen nekem ez a világ.

- Remélem, azért nem érzed magad kellemetlenül.

- Csak bizonyos helyzetekben.

- Úgymint?

Eddig tartott a türelmem.

- Amikor a saját apám úgy beszél velem, mint egy hivatalos vendéggel.

Őt is sikerült ledöbbentenem.

- Még nem ismerem teljesen az itteni szokásokat, de Elionban egy apa, ha előkerül az elveszett lánya, legalább megpróbál úgy tenni, mintha örülne – nem bírtam tovább, folytatnom kellett, még ha Eslen, akarom mondani az apám, ki is dobat a palotából. – Én tényleg nem kérem, hogy légy boldogabb, mint valaha, de mióta Forhanba jöttem, arra várok, hogy megtudjam magamról a teljes igazságot. Még régebbi álmom, hogy egyszer megismerjem a családomat, vagy ami maradt belőle. Erre egy halálosan rideg uralkodó fogad, és még egy röpke szóval sem említi, hogy egészen véletlenül a lánya vagyok. Sejtem, hogy itt az embereknek fogalmuk sincs a pszichológiáról, de azért ennyit talán megérdemlek.

Megfagyott a levegő.

- Felség… - kezdte volna Cedros.

- Ne magyarázkodj – intette le az állítólagos apám. – Igaza van. Annyira megkeseredtem, mióta a lelke átkerült Elionba, hogy képtelen vagyok bármit is érezni. De talán Nichen engem is megvált majd – éreztem, hogy nem őszinte.

Szinte hibáztattam magam a csalódottságom miatt. Hiszen tudhattam volna előre. Mindenki azt mondta, hogy Eslen romlott, kegyetlen és rideg.  Mindezt nagyon jól tudtam, és – egészen eddig – mégis reménykedtem. A pici korom óta dédelgetett álom egy tökéletes családról most összeomlott.

Legszívesebben Tamsech nyakába borultam volna, hogy érezzem, hogy van még, aki szeret.

- Természetesen – folytatta Eslen – a tiéd lesz a birodalom trónja, amint…

- Milyen birodalom?! – törtem ki. Ébren voltál az elmúlt másfél évtizedben?! Nem vetted észre, hogy a birodalmad atomjaira hullott?!

Az apám álmai is szertefoszlottak, bár azok egy tudatlan, és ennek köszönhetően engedelmes kislányról szóltak.

Még mindig nem álltam le. Az ujjaimon számoltam a hibákat.

- A falvak lakói éheznek, fáznak, betegek. A Lélek Papok jósága eltűnt az önzés süllyesztőjében. A te egyetlen kislányodat még a kriptájában is krokodilemberek támadják meg, ergo ez bárki mással is megtörténhet. Egyre több ember hal meg a harcokban. Értelmetlen harcokban, mivel már senki sem tudja, ki miért az ellensége. És lehet, hogy ezt még senki nem mondta a szemedbe, de én most elmondom neked. A néped, már amennyire még a tiéd, gyűlöl téged, és csak azért nem mernek lázadni, mert nem tudnak összefogni. Pedig együtt biztosan erősebbek lennének nálad. Amikor először meghallottam a Nichen-legendát, megijedtem. Most attól félek, hogy nem lesz elég az életem arra, hogy itt rendet tegyek.

- Ráérsz megváltoztatni a dolgokat akkor, ha majd itt ülsz a helyemen. Egyelőre annyi a dolgod, hogy megismerd Forhant. Cedros, légy szíves kísérd Nichent a szobájába. És a barátjának is keress egy helyet, ahol alhat.

Ordítani lett volna kedvem, de végül csak halkan, apám hanglejtését utánozva szólaltam meg.

- Mondanám, hogy örülök, hogy megismertelek, de nem szeretek hazudni.

***

Cedros felszáguldott velünk egy halom emeletet (másnap reggel megszámoltam, pontosan hatot), megmutatta, melyik az én szobám, aztán Tamsechkel együtt ismeretlen helyre távozott.

Lerogytam az ablaknál álló karosszékbe.

Minden kék és ezüst volt, ahogy az itt, a királyi palotában elvárható volt. Az ablakok és az ágy hajszálvékony függönye volt a legszebb. De jól jött például az íróasztal, na meg persze a fotel is. Az egyik fal mentén három szekrény állt. Egy akasztós a ruháknak, egy fiókos az egyebeknek, meg egy könyves üvegajtóval. Sejtettem, hogy a könyves lesz a kedvencem.

Az ajtóval szemben, a két ablak között nagy, festett szélű tükör lógott, akkora, hogy tetőtől talpig láthattam magam benne.

Őszinte leszek: egyelőre kétségeim voltak afelől, hogy otthon fogom-e itt érezni magam valaha.

***

Úgy negyed óra múlva kopogtak.

- Gyere be – sóhajtottam.

Egy velem sacc/kábé egyidős lány lépett be szégyellősen. Hosszú, sötétbarna haja befonva is a derekáig ért. Az arca kifejezetten szép volt: nagy, barna szemek, egyenes, arányos orr, nem túl telt és nem túl keskeny ajkak. Emellett kimondottan csinosnak volt mondható. A hosszú, természetesen sötétkék ruha is tökéletesen simult az alakjára.

Borzasztó félénknek és izgatottnak tűnt, egyértelműen bátorításra szorult.

- Nyugodj meg mosolyogtam rá. – Nem harapok.

- Öhm… Eslen nagyúr küldött, hogy…

- Hogy?

- Hogy teljesítsem minden kérésedet.

- Akkor gyere és ülj le – felálltam, kihúztam a széket az íróasztalnál, és magam felé fordítottam. – Ugyan, ne legyél már ilyen nyuszi!

Majdnem olyan érzésem támadt, hogy nem érti, amit mondok.

- Csüccs.

A lány némán engedelmeskedett. Ezer százalékra becsültem annak az esélyét, hogy az apám és a talpnyalói készítették ki ennyire az idegeit.

- Hogy hívnak? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

- Rysonne.

Nagyot sóhajtottam.

- Figyelj, Rysonne. Tudom, hogy eddig úgy bántak veled, mint egy felmosóronggyal, de szeretném, ha tudnád, hogy én (remélem) nem vagyok olyan, mint azok, akikkel itt eddig találkoztál. A barátod szeretnék lenni, nem a rabszolgahajcsárod.

Úgy tűnt, már nem fél tőlem annyira, de zavara megmaradt.

- Miért dolgozol itt?- kérdeztem. – Még nagyon fiatal vagy.

- Muszáj dolgoznom, hogy ne haljak éhen.

- Nincsenek szüleid, rokonaid, barátaid?

- Amíg apám élt, nem volt semmi baj. Aztán, amikor egy építkezésen dolgozott, egy lezuhanó márványtömb agyonütötte. A bátyám már évekkel az előtt elszökött otthonról, és anyám egyedül maradt velem. Egyedül nem tudott volna felnevelni, úgyhogy úgy döntöttünk, az a legjobb, ha én is keresek munkát.

- Nem mindenki tenné ezt a helyedben. Főleg ha egy olyan embert kellene szolgálnia, mint az apám.

- Sohasem voltunk gazdagok, hamar megszoktam a munkát.

Kopogtak.

- Ki vagy? – sóhajtottam.

A kérdezett válasz nélkül belépett. Cedros volt az.

Rysonne felpattant.

- Mit akarsz? – kérdeztem növekvő balsejtelemmel. Addigi tapasztalataim szerint Cedros megjelenése nem számított jó ómennek.

- Majd négyszemközt elmondom. Menj ki – „kérte” nem éppen kedvesen Rysonne-t. Szükségtelenül: szegény lány már sietősen elindult az ajtó felé.

Cedros kényelmesen elhelyezkedett a karosszékemben. Akkor esett le, hogy Rysonne-t talán az is nyugtalanította, hogy ő ült, én meg állva maradtam. Az elioni testbeszéd-könyvek szerint emiatt a másik kényelmetlenül érezheti magát. Most, hogy beugrott, eszem ágában sem volt leülni.

- Remélem, kényelmese ülsz – mondtam gúnyosan. – Most már elmondhatnád, mivel óhajtod tovább roncsolni amúgy is némileg romos állapotban lévő idegeimet?

- Azért jöttem, hogy elmondjam, megnősülök.

- Ó, az a szegény lány. És nekem tulajdonképpen mi közöm ehhez?

Komolyan nem tudtam, hova akar kilyukadni.

- Téged veszlek el.

- Mi?! És engem erről mikor kérdezel meg?

- Biztos vagyok benne, hogy igent mondasz.

- Honnan szedted ezt a bődületes baromságot?

Á, nem voltam ám ideges! Éppen csak annyira, hogy erősen uralkodnom kellett magamon, nehogy Cedros fején egy nagy, nehéz tárgy landoljon. Bár ne gyakoroltam volna akkora önfegyelmet! Sok szörnyűséget megelőzhettem volna.

- Hidd el, ha végighallgatsz, rájössz, hogy az ajánlatom egyszerűen visszautasíthatatlan.

- Kíváncsi vagyok az érveidre. Bár nem hiszem, hogy meg tudsz győzni.

- Ott van először is az apád akarata, aki áldását adta a házasságunkra. Talán már tudod, mi itt a szokás ilyen ügyekben.

- Van róla halovány sejtésem. Gondolom nem divat a szerelemből kötött házasság, az érdekből kötött annál inkább.

- Durván fogalmazva ez a helyzet.

- Mivel az a dolgom, hogy szembeszálljak az apámmal, ezzel még nem változtatod meg a véleményemet.

- A másik fontos dolog a te saját érdeked.

- Miért lenne az nekem jó, ha a feleséged leszek?

- Mit tudsz apád seregéről?

- Hogy jön ez ide?

- Majd rájössz. Mit tudsz róla?

- Hogy ha a nemesek és a saját kis századaik nem lennének, gyakorlatilag nem is létezne.

- Jól mondod. És mit tudsz az én „kis századomról”?

- Egyelőre semmit, de valószínűleg nemsokára kiegészíted a tudásomat.

- Nos, az én „kis századom” pusztán néhány száz, esetleg ezer jól felfegyverzett, mindenre képes lényből, főleg emberből áll, akik csak és kizárólag nekem engedelmeskednek.

- Ne szórakozz velem, Cedros. Fáradt vagyok a találós kérdéseidhez.

- Képzeld csak el, mi lenne, ha ezek a harcképzett, erős emberek elszabadulnának, és elkezdenének fosztogatni, itt-ott gyújtogatni, gyilkolni egy kicsit…

- Na ne…

- …néha megemlítve, hogy a legendás Nichen egy egyszerű, békés lépéssel megelőzhette volna ezt a szörnyűséget… - a hangjában csengő színlelt sajnálkozástól futkosott a hideg a hátamon.

- Ugye ezt nem gondolod komolyan? – kapkodtam levegő után, lerogyva az ágy szélére.

- Nem kell azonnal válaszolnod – Cedros, mintha csak egy szimpla baráti beszélgetésen lennénk túl, felállt. – Ráérsz holnapig, nyugodtan aludj rá egyet.

Ezzel kisétált, becsukva maga mögött az ajtót.

- Te aljas szemét! – az újból nyíló ajtón milliónyi darabra törő, minden bizonnyal értékes váza kis híján Rysonne-t találta el.

- Mi történt? – kérdezte a lány ijedten.

- Majd elmondom. Rysonne, megtennéd nekem, hogy előkeríted Tamsechet?

Rysonne már indult is, hogy teljesítse a kívánságomat.

Én meg, jobb híján, még egyszer végiggondoltam a helyzetemet, ami – lássuk be – nem volt túl rózsás. Kétségbeesetten kutattam a lehetséges kiskapuk után, de hiába.

Még ha Cedros blöfföl is, hogy bedobjam a lapjaimat – honnan tudhatnám? Még nem ismertem igazán, de annyit tudtam, hogy semmitől sem riad vissza, ha az akarata érvényesítéséről van szó. Nem kockáztathattam meg azt a lehetőséget, hogy valóra váltja a fenyegetését.

Mert ha valóra váltja, tönkreteszi a legendát, ami annyit jelent, hogy a forhaniak soha többé nem bíznak meg bennem. És ha nem bíznak meg bennem, nem tudok segíteni nekik. Vagyis Forhannak lőttek.

Az ügy egyáltalán nem volt bonyolult, sőt, a legnagyobb baj az volt, hogy túl egyszerűnek bizonyult. Két lehetőségem volt, ki kellett választanom a kevésbé rosszat. Jól nem dönthettem, legfeljebb helyesen, és sajnos nagyon is jól tudtam, melyik a helyes döntés.

Eltelt vagy fél óra, mire Tamsech előkerült. Addigra végzetes világvége hangulatba ringattam magam. Amikor Tamsech megérkezett, felhúzott lábbal, a térdemre hajtott fejjel ültem az ágyon, tudomást sem véve a külvilágról.

Tamsech mellém ült, és átkarolta a vállam.

- Mi a baj?

Levegőt vettem, hogy elmondjam, mi van, de csak egy sóhajtásra futotta. Odabújtam Tamsechhez.

- Nekem nyugodtan elmondhatod.

- Tudom – motyogtam.

Hallgattunk egy sort. Minden eddiginél jobban éreztem, mit veszítek, ha igent mondok Cedrosnak.

- Cedros egy dög – szólaltam meg visszafojtott sírástól remegő hangon.

- Ez nem újdonság. Sohasem volt kedvesebb.

- De ennyire?!

- Mit csinált az a rohadék? – Tamsech egyre idegesebb lett.

Nem bírom kimondani. Nem és nem.

- Tamsech…

- Hm?

- Szeretlek.

- Én is szeretlek.

- Ne haragudj rám… nem tehetek mást… - most már muszáj volt sírnom.

- Nem értelek.

- Bocsáss meg…

- De miért?

- Mert… nekem…

- Mi történt?

- … hozzá kell mennem Cedroshoz!

- Micsoda?! De hát…

- Kérlek, hallgass végig…! Ha nem teszem meg, Cedros elintézi, hogy soha többé senki ne higgyen a Nichen-legendában, és senki se hagyja, hogy segítsek, és…

- Értem – sóhajtotta Tamsech.

- Haragszol rám?

- Nem haragszom, csak ez most… hirtelen jött.

- Haragszol.

- Nem. Egyre jobban tisztellek.

- Selles rá a tökéletes példa, hogy lehet valakit egyszerre utálni és tisztelni.

- Én nem utállak.

- Biztos?

- Biztos.

- De én akkor is utálom magam.

- Ha te nem szereted magad, akkor ki szeressen?

- Mindig ezt mondod. Vagy tizenhét éve.

Megint hallgattunk.

- Hoztam neked valamit – szólalt meg halkan Tamsech. – A születésnapodra – a köpenye zsebéből elővett egy kis dobozkát, és a tenyeremre tette. – Nem egyszerű születésnapi ajándéknak szántam, de Cedros miatt az lett belőle.

Kinyitottam a dobozkát.

Egy egyszerű ezüstgyűrű volt benne. Csak egy dőlt betűs felirat díszítette.

Hazatértél

- Úristen…

- Jobb, ha én most megyek. Bátor lány vagy, Nikol – egy utolsó, gyors csókkal búcsúzott. – Remélem, egyszer megkapod érte a jutalmadat.

Fájdalommal és visszatartott könnyekkel a szemében elment. A szobámból, az életemből.

- Tamsech… doki…

A gyűrű a felirattal visszahozott egy régi, napfényes délutánt. Még csak öt vagy hat éves voltam, és a doki valamiért arról kérdezett, milyennek képzelem az álomesküvőmet. És én elmondtam neki… A gyűrűt is, a Hazatértél felirattal…

Újból előtörő könnyeimen keresztül elolvastam a doboz belsejébe írt idézetet.

Szeretlek. És ez fenekestől felforgatta az életemet. Majdnem elpusztultam tőle való féltemben. Azután csaknem abba haltam bele, hogy milyen gyönyörű. Szeretlek.

Vavyan Fable. Nem is tudtam, hogy a doki is ismeri a könyveit…

Felhúztam a gyűrűt, és megint összegubóztam. Rysonne elindult befelé, de tapintatosan megállt az ajtóban.

Meghoztam életem első legendához méltó döntését, és egyáltalán nem leltem örömömet benne. Sőt, életem egyik legrosszabb döntésének éreztem.