Őszintén szólva elég gyakran megijedtem, hogy szegény gebe összeroskad alattam (holtan), és kénytelen leszek kipróbálni a gyaloglást, de mázlimra a szegény pára csak egy omladozó kisváros határában lehelte ki a lelkét.

Pár percig attól féltem, hogy mégiscsak gyalogolnom kell, a város ugyanis totál lakatlannak tűnt.

Eltelt vagy fél óra. Még mindig nem történt semmi.

Úgy döntöttem, mégis megpróbálkozom a gyaloglással.

Találtam egy viszonylag erősnek tűnő botot, és rátámaszkodva feltápászkodtam.

A lemenő nap vérvörös fénybe vonta a – nyugodtan mondhatjuk így – romokat. Az egész egy kaland-, esetleg horrorfilm díszleteihez hasonlított.

A bot segítségével, főleg a bal, azaz ép lábamat használva az első talán házak felé bukdácsoltam az itt már kövezett úton. Minden szürke volt és poros és halálszagú. Egyre biztosabb voltam benne, hogy a Fantom szerencséjéről már csak múlt időben beszélhetünk, és legalább hatvan kilométeres körzetben egyetlen élő ember sem leledzik.

Csak ekkor döbbentem rá, hogy sírok között császkálok. Előttem-mögöttem fejfák meredeztek, nem kis mennyiségben. Megborzongtam. Kezdtem úgy érezni, hogy ennek nem lesz jó vége, de azért mentem tovább.

Már majdnem sötét volt, mire a temetőből a városba értem. A rossz előérzetem egyre erősödött.

Mire felkelt a hold, egy főtérszerű helyen álltam. Innen beláttam a városka főbb utcáit, és felfedeztem valamit, amitől egy cseppet sem lettem nyugodtabb. A nagyobb, szélesebb utcák baromi nagy pentagramot alkottak. És ha ez még nem lett volna elég, a főtér körül kisebb és sötétebb kövekből kiraktak egy kört, mellé mágikus jeleket mozaikoztak. Azaz egy varázskör kellős közepén ácsorogtam.

Jó lett volna tudni, mi aktiválja a varázskört, már csak azért is, hogy tudjam, mennyire sürgős elhagynom. Ehhez viszont el kellett volna olvasnom a jeleket, ami, mivel még csak nagyjából ismertem azokat a jeleket, amiket a Lélek Papok nem használtak, vagy sikerül, vagy nem. Meg amúgy is jobb a körön kívül, mint benne.

Így hát sűrű szitkozódás közepette elindultam a tér széle felé, további furcsaságok után kutatva.

Nem kellett sokáig keresgélnem.

Lassan, nyikorogva kinyílt az egyik közeli ház ajtaja, és kijött rajta valaki.

Vagy valami?

A mászkáló csontváz valaki vagy valami?

Hát, nem örültem a fejleménynek. Gőzöm sem volt, tulajdonképpen hol jobb nekem, maradjak vagy menjek. Egyik sem kecsegtetett sok jóval.

Vállat vontam, és tovább mentem. Nem volt kedvem tétlenül ácsorogni.

Közben, hogy még jobban szorongjak, még több csontváz szállingózott elő.

Tisztára hétköznapi dolgokat csináltak: felsöpörték az utat a házak előtt, vizet húztak a kútból, estébé, mint a tök normális emberek. Leszámítva, hogy nem volt bőrük, a szerveikről nem is beszélve.

Szép komótosan megérkeztem a kör szélére, és megnéztem a jeleket.

- A francba – motyogtam.

Nekromanták.

Magyarul halottélesztők, a halál papjai.

Hiába néztem meg őket még jobban, az erős, szögletes vonalak csak Nekromanta jelek lehettek.

Éppen csak addig jutottam az olvasásban, hogy „élő lelkek”, a csontik mellett másféle lények is megjelentek a színen.

Zöldes, kékes, barnás, vöröses, lilás színű, itt-ott bomlásnak indult, többé-kevésbé véres-nyálkás-gombás hullaszerűségek, egy-egy kilógó szervvel vagy csonttal, esetleg hiányzó testrésszel.

Azaz, mondjuk ki kereken: zombik.

Pörögtek az agyamban a fogaskerekek. Mit is mondott Tamsech az élőholtakról?

A csontvázakat a Nekromanták csak rabszolgának használják. Mivel képtelenek gondolkodni (és beszélni), soha nem ellenkeznek, mindent megtesznek, amit a gazdájuk parancsol. Az eltartásuk sem nagy dolog: sohasem esznek vagy isznak, alvásra sincs szükségük.

A zombik viszont tudnak beszélni, és vannak saját gondolataik. Mégis szolgálják a Nekromantákat, bár inkább katonaként vagy testőrként. Csak a Nekromanták ereje képes kordában tartani őket. Az ő ellátásuk már kicsit bonyolultabb: csak olyan szerveket hajlandóak megenni, amik még nem haltak meg teljesen, azaz ha esetleg nem élő lényből tépik ki, még meleg. Jó, bocs, szólnom kellett volna, hogy ne olvass reggeli, ebéd, vacsora vagy bármely más étkezés közben.

Meg kell még említenem az élőholtak harmadik fajtáját, a vámpírokat. Tamsech azt mondta, ők az élőholtak lordjai. Ezt úgy értette, hogy nem hajlandóak szolgálni senkit. A büszkeségük erősebb, mint bármely más lényé. A Nekromanták már évezredek óta próbálják az uralmuk alá hajtani őket, hiába. A vámpírok klánokba csoportosuló, mégis önálló, független és halhatatlan urai maradtak az éjszakának.

Valljuk be, a helyzetem nem volt túl rózsás.

Éppen visszapillantottam a jelekre, hogy tovább olvassak, amikor a helyzet még tovább romlott.

A jelek és a kör kékesfehéren felizzottak. Elfeledkezve a fájós bokámról, elrugaszkodtam, hogy kiugorjak a körből.

Mondanom sem kell, nem jött össze.

Láthatatlan, kőkemény falnak vágódtam, mégis úgy pattantam vissza, mintha őrült lennék egy gumiszobában. Most már nem csak a bokám fájt.

Olyat káromkodtam, mint még soha.

Tőlem nem messze egy sötétzöld izével borított zombi guggolt. Két ujját a körből hiányző két kő helyén tartotta. Kicsit későn, de rájöttem, mi aktiválja a varázslatot, ami „hál’ Istennek” szimpla ketrecnek bizonyult.

Egy ember is előkerült.

Szürkésfehér haja és aszott bőre szinte teljesen egyforma színű volt. A szeme bevérzett, vastag, fekete, halálfejes botot markoló kezén az összes ér kidudorodott, a körmei hosszúak és sárgák voltak. Talpig fekete vászonba öltözött, csuklyás köpenye a földig ért, szinte húzta maga után. Csizmája sarka kopogott a köveken.

A kör mellé lépett, és botja végével rákoppintott az egyik jelre.

Ó, hogy…

Ez a kör az a fajta varázskör volt, amivel többféle varázslatot lehet használni. Olyasmi, mint amikor egy számítógépes játékban választhatsz a varázslatok közül.

Nem láttam, mit választott.

Viszont kétségbeejtő változásokat vettem észre magamon.

Először is a bőröm – ami nyáron szépen lebarnult – fokozatosan szinte áttetszővé fakult. Közben úgy éreztem, mintha belülről fölgyújtottak volna. Az összes csontom azzal fenyegetett, hogy szilánkokká robban.

Görcsösen rángatóztam a kövezeten. Ha most nem halok meg, az is lehet, hogy örökké élni fogok.

Aztán hirtelen vége lett.

Feküdtem összegubózva, és kénytelen voltam tudomásul venni, hogy elfogyott az erőm. Ha nem lett volna annyi adrenalin a véremben, ott helybe elalszom.

Senki nem szólt semmit. Mivel mozgás hangját sem hallottam, tompa aggyal arra következtettem, hogy a csend oka: döbbenet.

Na most mi van? Talán nem ezt akarták?

Nagyon úgy tűnt, hogy így van.

Megnéztem volna, mi történik körülöttem, ha lett volna erőm ilyesmivel foglalkozni. De nem volt.

Léptek kopogtak mellém.

- Élsz? – kérdezte egy durva hang.

Nekem csak egy szánalmas nyikkanásra futotta.

- Él – állapította meg az előző hang. A gazdája lábbal a hátamra fordított. Egy sötét hajú-szemű, világos bőrű, szögletes arcú férfi állt fölöttem. – Él – ismételte meg. – Alig, de él.

További Nekromanták jöttek: egy fiatal, szőke nő és az, aki az előbb kiválasztotta a kör varázslatát. A nő kérdőn az öregre nézett, a fiatal fickó még mindig engem bámult. Az öreg folyamatosan a fejét rázta.

- Hihetetlen – motyogta.

Jó lett volna megtudakolni, mi olyan hihetetlen.

- Ki vagy te? – fordult hozzám a nő.

Nyekkentem egyet.

- Még nagyon gyenge – micsoda felfedezés, öregem! – Vigyétek a szobámba – intett magához két zombit – és ne hagyjátok magára, amíg én oda nem megyek.

Félholtomban még undorodni is elfelejtettem.

A két élőhulla becipelt a város legnagyobb házába, és lefektettek egy széles, kényelmes, fekete fából készült ágyra, aztán megálltak az ágy két oldalán, és vártak.

Pár perc múlva az egyiknek eszébe jutott, hogy betakar. Meg is tette.

Az ágy nem volt ugyan túl tiszta vagy jó illatú, de ezt az aprócska hibáját ellensúlyozta, hogy puha volt és meleg. Én meg kimerült. Olyannyira, hogy az már elnyomta a fájdalmat és az éhséget.

Tíz perc sem kellett, hozzá, és legalább kétszáz méter mélyen aludtam.

***

Amikor felébredtem, a zombik már nem voltak sehol. Az ősz Nekromanta ült mellettem egy karosszékben.

- Még mindig éjszaka van? – sóhajtottam. Pedig (bár egy kicsit bágyadt voltam) mintha legalább délig aludtam volna.

- Már megint éjszaka van – felelte a nem éppen szimpatikus férfi. Csak akkor figyeltem meg, mennyire torz az arca. Az arcformája nem volt szimmetrikus. Az orra ferdén állt, és mintha már többször eltört volna. A bőrét sebhelyek, várároknyi ráncok szabdalták, fekete szemei alatt méretes bevásárlószatyrok éktelenkedtek. Mint az Operaház Fantomja, csak maszk nélkül.

- Átaludtam egy egész napot?

- Átaludtál egy egész hetet.

- Mi?! – kissé leesett az állam. – Egy hetet?!

- Rádfért. Elég ramaty… azaz… rossz állapotban voltál.

- Tudom, mit jelent, hogy ramaty.

- Szóval te is amonnan jöttél?

- Én is? Amúgy igen, „amonnan” jöttem.

- Gondolom meguntad a hazugságokat.

- Nem a becsületességemről voltam híres. Úgy hoztak.

- Hoztak?

- Ugyanis nem tudtam, hogy ide kell jönnöm.

- Ide kell jönnöd?

- Neked az a specialitásod, hogy ismételgeted, amit mások mondanak? Na mindegy. Ide kellett jönnöm, mert dolgom van. Konkrétan meg kell váltanom a világot.

- Egyre kevésbé értelek.

- Akkor bemutatkozom – nyújtottam a kezem. – Eslen lánya Nichen vagyok.

- Nichen?!

- Ugorjunk át a csodálkozós részen. Azt már unom.

- Ez mindent megmagyaráz.

- Mi? Hogy unom?

- Nem. Az, hogy te vagy Nichen.

Megadóan felsóhajtottam.

- Szeretném, ha nekem meg te magyaráznád meg, mi mindent magyaráz meg ez az egy név.

- Előbb idd meg ezt – nyomott a kezembe egy rubinokkal ékesített vas kupát. Valami meleg ital volt benne. Nem is figyeltem, mi az, csak meghúztam. A következő pillanatban végigköptem a takarón.

- De hát ez vér!

- Igen, az.

- Vámpírnak nézel?!

- Kénytelen vagyok.

- Ugye nem mondod komolyan, hogy vérszívót csináltál belőlem?!

- De igen, komolyan mondom.

- De hát én nem lehetek…

- Örülj, hogy vámpír lettél.

- Örüljek?! Mi ezen az örülnivaló?!

- Az, hogy nem csontváz vagy zombi lettél.

- Hát ez egyre jobb. Még valami vigasztaló esetleg?

- Hadd mondjam végig. Te meg közben igyál, különben ugyanolyan gyenge leszel, mint egy hete. Most is csak az alvásnak köszönheted, hogy van annyi erőd, hogy tudj velem beszélgetni.

- Muszáj? – néztem kétségbeesetten a serlegbe.

- Ha végelgyengülésben akarsz meghalni, nem.

Levágtam egy olyan fintort, mint már régen.

Becsuktam a szemem, és leerőltettem egy kortyot a torkomon.

- Na mesélj – mondtam. A várt hányinger elmaradt. Atyaisten, tényleg vámpír lennék?

- A kör legfőbb feladata, hogy az erre tévedő élőket élőholttá alakítsa.

- De minek? – ittam még egy kortyot.

- Másképp az élőholt szolgák elfogynának a harcokban.

- Harcokban?!

- A „birodalomban” mindenki harcol mindenkivel. Időnként minket is megtámadnak. Sőt, Gorson néha nem csak védekezik, csak fogja a zombijait meg a csontvázait, és lerohanja valamelyik közeli várost.

- Ki az a Gorson? – már csak egy pici undorral kortyoltam a vérből.

- Aki felrúgott, és megállapította, hogy élsz.

- Aha, dereng. Szóval a körnél tartottunk.

- Azt biztos tudod, milyen élőholtak vannak.

- Naná.

- A kör mindenkit a jelleme alapján alakít át. A hétköznapi emberekből általában – sőt, mondhatjuk úgy is, hogy mindig – csontváz vagy zombi lesz. Az, hogy te vámpír lettél, hatalmas erőre utal.

- Hát, most már boldog vagyok. Főleg, hogy egy névtelen Nekromanta közli ezt velem.

- Nem névtelen. Gallophnak hívják.

- Látom értetted a célzást. Tudod, nekem van egy óriási problémám ezzel a vámpírsággal. Mégpedig hogy nappal nem csinálhatok semmit, ha nem akarom tíz deka hamu formájában végezni.

- Ez ellen tehetsz.

- Ha inkább egy vámpírvadász karójába futok?!

- Van jobb módszer is.

- Igyak meg egy vödör szenteltvizet?

- Nyugodj már meg, Nichen!

Egy kicsit elszégyelltem magam.

- Ne haragudj. Hisztis tyúk lettem ettől a legendától.

- Nem csoda. Eddig úgy éltél, mint minden normális kamasz, erre akkora felelősség szakadt a nyakadba, ami még a legnagyobb hősöket is megrémítené.

- Hát még engem. Na de a hamuvá égés ellenszerénél tartottunk.

- Az ellenszer egy talizmán. A Fekete Nap.

- Fekete Nap? Nem ellentmondásos ez egy kicsit?

- Az előző tulajdonosa is ezt gondolta róla. Bár ő nem viselte sokáig. Ismered Jessica Smith és Sir Leslie Bowman történetét?

- Nem, de sejtem a lényeget.

- Dehogy sejted. Ez nem olyan, mint a Rómeó és Júlia. De ez is amott történt, még valamikor sok-sok évvel ezelőtt, amikor az ottani emberek is elfogadták a mágiát.

- Az ottaniak? Ezzel az ekioniakra gondolsz?

Galloph bólintott. Itt most egy képzelt zárójelben meg kell jegyeznem, hogy a birodalomban a régi világomat nevezték Elionnak.

- Leslie apja, Sir Arthur vámpír volt. Még fiatalon kiderítette, miből van a Halál Hatoda?

- Erről majd később.

- Oké, bocs.

- …és készíttetett egy nap formájú medált ugyanazokból az anyagokból. Senki, még a családja sem tudta, melyik az az egy méreg, ami megtöri az erejét, és megöli Arthurt. Még a talizmán létezéséről sem tudtak. Nem értették, miért sérthetetlen a lovag, és rettegtek tőle. Egy évvel Jessica és Leslie találkozása után Jessica kapott egy levelet a medál készítőjétől, és fény derült a titokra. Leslie ellopta a medált, és elküldte Jessicának, akiből idő közben Sir Arthur vámpírt csinált. Ám amikor Arthur kilépett a napra és égni kezdett, utolsó erejét felhasználva még letépte Jessica nyakából a Fekete Napot. Leslie megfogta a lány kezét, és ő is elégett.

- A kecske éhes maradt, és még a káposzta se maradt meg.

- Nem egészen. Leslie és Jessica azóta is boldogok a Szerelmesek Völgyében.

- Aham.

- Csak az a gond, hogy a Fekete Nap eltűnt.

- És meg kéne keresni. Állok elébe. Nappal könnyebb egyesíteni a birodalmat, mint éjszaka. Azt tudjuk merre érdemes elindulni?

A Nekromanta vállat vont.

- Több száz éve egy kósza pletykát sem hallottam róla.

- De mégis. Ha neked kéne, te hol kezdenéd?

- Mondjuk az egykori Bowman-birtokokon.

- Vissza kell mennem Elionba?

- Dehogy kell – nevetett Galloph.

- A Bowman-birtokok ott voltak, nem?

- De igen, ott voltak – Galloph mindentudó vigyorától megint kissé ideges lettem.

- Akkor mit hülyítesz? Nekem kell az a medál, és ha meg akarom találni, vissza kell mennem Elionba.

- Már mondtam, hogy nem kell visszamenned. Még ebből a szobából sem kell kitenned a lábad.

- Te tudod, hol van a Fekete Nap, ugye?

Galloph megint nevetett.

- Derék lány vagy, Nichen, és most már teljes szívemmel hiszek benne, hogy te vagy az, aki majd elhozza a békét.

- Ezzel mit akartál kifejezésre juttatni?

- Azt, hogy kiálltad a próbát.

- Milyen próbát?

Gallph, még mindig mosolyogva, elővett valamit a zsebéből, és az arcom elé lógatta. Első meglepetésemben majdnem megint köptem egyet. Egy fekete, nap formájú medál himbálózott az ujjára akasztott vékony ezüstláncon. Vagyis…

- A Fekete Nap?!

- Talált.

- Kezdem érteni ezt a próba dolgot… Kíváncsi voltál, megérdemlem-e.

- Így van, és meggyőztél. Tessék, vedd el. A tiéd.

- Ez most komoly?

- Halálosan.

- Milyen pontos kifejezés.

Galloph a tenyerembe pottyantotta a talizmánt.

- Használd jóra.

- Majd igyekszem – lenyeltem az utolsó csepp vért is, a legapróbb undorodás nélkül. – Csak el ne felejtsem, hogy már nem lehetek vegetáriánus, mint a Lélek Papok.

- És ne felejts el csatlakozni valamelyik klánhoz. Különben a többi vámpír igencsak ferde szemmel néz majd rád.

- Nem mindegy, hogy mindegyik, vagy csak a többi klán?

- Bármelyik klánhoz is csatlakozol, a többiek is elfogadják majd a döntésedet. Az a lényeg, hogy tartozz valahová. Így látják, hogy vannak elveid, és békén hagynak, még ha az övéikkel ellentétesek is. Feltéve, hogy nem próbálod meg porba tiporni a büszkeségüket. Ráadásul a klánodbeliek kiállnak melletted. Sőt, gyakran a többiek is.

- Oké. Majd keresek egy klánt, ami passzol az elveimhez.

- Akkor az lesz a legjobb, ha itt maradsz még egy pár napig.

- Mert?

- Ha elég erősnek érzed magad, gyere velem.

Kimásztam a takaró alól, és követtem a Nekromantát.

***

Amikor kiléptünk az utcára, mindenki megdermedt. Úgy tűnt, még mindig nem hiszik el, ami történt.

Egyelőre nekem is nehezen ment. Elég fura volt például, hogy tökéletesen láttam a teljes sötétségben is. Meg hogy valahogy már nem is éreztem olyan ellenszenvesnek az élőholtakat. Bár az azért még képtelenségnek számított, hogy odamenjek egy zombihoz, és bordaropogtató ölelésben részesítsem.

Keresztülvágtunk a főtéren, elmentünk a pentagram egyik ágának a feléig, és beléptünk egy nagy, oszlopcsarnokos épületbe.

Galloph úgy rohant, hogy nem volt időm körülnézni az előcsarnokban, pedig lehet, hogy érdemes lett volna jobban megszemlélni a falakról málladozó festményeket és a padló mozaikmintáit. Na majd később – gondoltam. Akkor még nem tudtam, hogy később is lesz jobb dolgom.

Galloph belökött egy óriási fekete ajtót. Hatalmas könyvtár tárult elénk.

Pár polccal arrébb a Nekromanta a kezembe adott egy vaskos, vérvörös bársonyba kötött könyvet.

- Ebben benne van az összes vámpírklán – közölte.

- De hát ez vagy ötszáz oldal!

- Ha rám hallgatsz, először jó alaposan átnézed az első fejezetet, és csak akkor mész tovább, ha abból nem tetszik egyik sem.

- Hány klán van összesen? – kérdeztem pusztán kíváncsiságból.

- Háromszáz körül.

- Upsz.

Mivel nem volt kedvem a levegőtlen könyvtárba maradni, kiültem az épület lépcsőjére, és ott estem neki az olvasásnak.

A Galloph által ajánlott első fejezet a négy legnagyobb klán alapelveit és történelmét írta le. Meg is találtam a nekem valót: a Shenor-klánt. A tagjai csak annyi vért isznak, amennyire az életben maradáshoz szükségük van. Nem vetik meg, sőt tisztelik a más hitűeket, még azokat is, akiket más vámpírok ősi ellenségeikként tartanak számon. Pedig a büszkeségük csöppet sem gyengébb, mint a többieké.

Pont jó valakinek, akinek a különböző életfelfogású embereket egyetlen néppé kell alakítania.

Csak mint érdekességet, át akartam lapozni a könyv hátralevő részét is.

Naná, hogy megint nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztem.

Éppen elmélyedtem egy nagyon kicsi és fiatal, de annál érdekesebb klán történetében, amikor idegszaggató üvöltést hallottam a főtér felől.

Valahogy nagyon nem tetszett.

A varázskörhöz rohantam. A közepén egy nagyon-nagyon ismerős ember vergődött.

Nem finomkodtam: arrébb löktem a két ujjával a kört lezáró, a másik kezét az egyik jelen – a változásén – tartó szőke Nekromantanőt.

- Mit csinálsz? – ordított rám értetlenül. Nem foglalkoztam vele.

Berohantam az immár hatástalanított körbe. Leguggoltam az áldozat mellé.

Nem akartam hinni a szememnek.

A hátára fordítottam a szerencsétlent.

Alig lélegzett.

- Ez megőrült – morogta Gorson. Vele sem foglalkoztam.

Az előttem fekvő Lélek Pap teljesen kiszáradt. A bőre, a szervei. Nem tudom, honnan tudtam. Nem is tudtam. Éreztem.

- Hozzon már valaki vizet! – megint hisztis liba lettem, de most bőven volt rá okom.

Még mindig senki nem értette, miért akarom megmenteni a férfit, de azzal, hogy ilyen magas rendű élőholttá alakultam, szereztem akkora tekintélyt, hogy az egyik zombi mellénk csoszogjon egy nagy kupa vízzel.

A víz egy részét a fél-élőholt arcára fröcsköltem, a többit megpróbáltam megitatni vele.

Krahácsolt egy kicsit, aztán lenyelte az éltető hidrogén-oxidot.

- Könyörgöm… - nyikkantam.

Megint sikerült innia egy pár kortyot.

- Ez az… Ne add fel…

Pár hosszú másodpercig nem történt semmi. Az őrület határőrei már ismerősként köszöntöttek.

A Lélek Pap kinyitotta a szemét.

- Nocsak. Egy szökevény – mondta száraz, reszelős hangon.

Megkönnyebbülten zokogva alkalmazkodtam a helyzetéhez (azaz mellé feküdtem, vagy inkább zuhantam), és átöleltem a nyakát.

- Rám hoztad a szívbajt – motyogtam.

- De azért jól vagy?

- Jobban, mint te.

- Abba még bőven belefér a „nem valami jól” és a „kifejezetten borzalmasan” is.

- Te még félholtan is ilyen lökött vagy? – most már majdnem nevetni támadt kedvem.

- Inkább fellökött. De ha segítesz, megpróbálok más helyzetbe kecmeregni.

Beletelt jó pár percbe, mire mindketten felkászálódtunk. Gondolom, nem kell mondanom, hogy nem nekem okozott nagyobb gondot a helyzetváltoztatás.

Addigra az érzékenyebb élőholtak talán sejtették, mi van.

Tamsech – mert ő volt az, ki más – egy kicsit még mindig szédelegve és rám támaszkodva végignézett a díszes társaságon.

- Egyik szebb, mint a másik.

- Majd megszokod.

- De tudod.

- Itt vagyok már egy hete.

- Mit csináltál itt egy hétig?

- Nagyrészt aludtam, és néha még rémálmodtam is, ha eszembe jutott.

- Miről? A környékről? Sárkányokról? Lélek Papokról?

- Egy bizonyos Lélek Papról. Válogatott szörnyűségek történtek szegénnyel, és szétaggódtam a maradék agyamat.

- Remélhetem, hogy én vagyok az a bizonyos Lélek Pap?

- Egész jó eséllyel.

- Hoztam neked valamit, aminek örülni fogsz.

- Magadat?

- Ne hülyülj.

- Nálad jobban most semminek nem tudnék örülni.

- Akkor ne örülj jobban, csak egy kicsit.

- Jó, majd megpróbálom.

Ő is egy nyaklánccal lepett meg. A medál egy körgyűrű egy része lehetett, valami fekete fémből készült, rajta ezüst koponya díszelgett, mindkét oldalán a Halál egy-egy Nekromanta jelével. Takaros kis aranyláncon lógott.

- A Halál Hatoda?- kérdeztem.

- Miből gondolod? – tipp.

- Így legyen ötösöd a lottón. Bocs, itt nincs lottó. De egyszer meghonosíthatnád.

- Tehát ez a Halál Hatoda.

- Mit tudsz még róla?

- Mást nem. Most hosszú előadás következik? Nem halaszthatnánk későbbre? Szeretném tudni, mi történt veled, mióta megígérted, hogy vigyázol magadra.

Tamsech nevetve a fülem mögé száműzött egy, a szemembe lógó hajtincset.