Egyelőre úgy látszott, Eslen uralma nem ártott a birodalomnak. Sejtettem, hogy csak azért, mert az apám békén hagyta hű csatlósa, Alron birtokát. Itt nyoma sem volt szegénységnek, nyomornak, kilométereken belül még embernek se. A földeket nem művelték meg, a tájat vadvirágok, fűfélék, állatok itt-ott fák uralták.

Rég jártam ilyen békés helyen. Egészen pontosan akkor, amikor lovagolni voltam, és kimentünk a város melletti mezőkre. Azaz lassan egy éve.

Ennek örömére élvezem a helyzetet, amíg lehetett. Elvégre ha Selles igazat mondott, nem tart majd sokáig.

Selles.

Majdnem megöltem szegényt.

Ártatlanul.

Nem volt kellemes érzés.

De már egészen jól nézett ki – nyugtatgattam magam. – Lehet, hogy éjszaka már járőrözni fog.

Estig alig álltam meg. A kövek és a gyomok szúrták a talpamat, de nem érdekelt. Csak mentem, mentem és mentem.

Estére már változott a kép.

A zöld és minden más szín összes árnyalatát felvonultató mezőket felváltották a kopár földek, egy-két kis, romos házikóval. Néhol már emberek, lovas kocsik is feltűntek. Bár a kocsik előtt nagyon ritkán lehetett lovakat is látni, akkor is csak egy-egy csontsovány, szemmel láthatóan beteg gebét.

Az emberek sem voltak jobb bőrben. Csont és bőr testükön rongycafatok lógtak ruha gyanánt, hajuk hosszan, csapzottan, már-már rasztásodva lógott.

Egy kisfiú (az egyetlen) zokogva könyörgött az anyukájának valami ennivalóért. Az asszony próbálta megnyugtatni, nem sok sikerrel.

Nyeltem egy nagyot, amikor a beszélgetésben az én nevem is felbukkant.

A nyeldeklés nem segített. Kezdtem kisebbfajta pánikba esni.

Tényleg azt várják, hogy jön egy kamaszlány, és mindezt rendbe teszi?

Mamiiiiiiiiiii!!!!

Eszembe jutott egy pár sor az István a királyból.

Segíts most, Istenem

Segítsd meg nemzetem

Segíts az országot megvédenem

Furcsa módon a régi világomból származó dallamok visszahozták a nyugalmamat, bár határozottabb nem lettem.

Rémült sugdolózás kezdődött, amikor az emberek közé értem. Volt egy olyan érzésem, hogy itt már nem hisznek a Lélek Papok jóságában.

- Ti féltek tőlem?

A döbbenetem meglepte őket. De még mindig senki nem válaszolt.

- Féltek a Lélek Papoktól?

- Igen, mert a Lélek Papok gonoszak! – kiabálta a kisfiú.

- Bármit is tettek veletek, semmi közöm hozzá – mondtam. Én is legalább annyira gyűlölöm őket, mint ti. Ezért jöttem el.

Egyesek kezdtek bízni bennem, mások még mindig bizalmatlanul, félve méregettek.

- Mit akarsz? – kérdezte egy férfi.

- Segíteni, amint tudok.

- Csak lázítani akar minket, hogy elpusztuljunk a csatában, és Alron ezt a kicsit is megszerezze – vélte valaki.

- Eslen kivégezteti azt, aki lázadást szít – szólt közbe egy asszony. – Miért vállalná a halált?

- Mert Lélek Pap – az előbbi férfi úgy mondta ezt, mintha magától értetődő lenne, hogy minden Lélek Pap fanatikus alronista.

- Nem vagyok Lélek Pap.

- De az leszel.

- Soha nem leszek az. Soha többé nem megyek vissza a kolostorba.

- Én azt mondom, ne bízzunk benne. Emlékezzetek rá, mit tettek a Lélek Papok! Elvitték a gyerekeiteket! A termést! Mindent!

- Mondtam már, hogy nem tehetek semmiről. Nem akarok elvinni semmit. Legfeljebb a hírt, hogy ilyen nyomorban éltek.

- Csak egy közönséges lázító – mutatott felém a férfi.

- Csak egy közönséges kém – viszonoztam a gesztust.

Ahogy mondani szokás, „a közlés általános felháborodást váltott ki a jelenlevőkből”.

- Igen? Szóval én vagyok a kém? Csak mert próbálom védeni, ami még megmaradt?

- Eddig kellett volna védened, nem most, amikor már nincs mit.

A férfi vészjóslóan felém lépett.

Még mindig nagy legénynek (leánynak) tettettem magam, bár az egyhétnyi tápanyaghiánytól és az egész napi gyaloglástól fájt minden porcikám.

- Szerintem kettőnk közül nem én vagyok a kém – a férfi villogó szemmel közelebb lépett. Mivel belépett arra a területemre, amit a testbeszédben személyes zónának neveznek. Ez egy kicsit megingatta az önbizalmamat, de próbáltam nem foglalkozni a zónatávolságok törvényszerűségeire, és nem léptem hátrébb.

- Elfelejtetted, ki vagy? – kérdeztem sajnálkozva. – Segítsek visszaemlékezni?

- Ne feszítsd túl a húrt.

- Szóval segítsek. A nevedet ugyan nem tudom, de nagyon sok mást igen. Az ap… Eslen küldött, hogy vigyázz itt a „rendre”, azaz szólj neki, ha a nép esetleg lázongani akarna, hogy ideküldhessen egy darabkát a seregéből, és ez által kivégezze az „árulókat”. Szép feladat, drága barátom.

- Hogy merészelsz… - közeledtünk egy esetleges pofonhoz.

- Várj, hadd fejtsem ki bővebben az álláspontomat, hogy mindenki megértse.

A „tömeg” helyeselt.

- Kezdjük azzal, hogy ki ez az ember.

- A neve Cedros – felelte az előbbi asszony. Később is ő válaszolgatott.

- Itt született?

- Nem.

- Gondolom nem sokkal az után jött, hogy Eslen trónra került.

- Honnan…

- Észrevettétek már, hogy időnként milyen előkelő kifejezéseket használ? Gondolom ritkán látjátok keményen dolgozni. Vagy egyáltalán dolgozni.

- Te látnok vagy? – kérdezte a kisfiú. Egyre jobban szerettem az őszinteségéért.

- Nem, csak nem hagyom magam megvakítani.

Hű, de bölcs vagyok.

Ekkorra az emberek egy része kezdett némileg gyanakvóan nézni Cedrosra.

- És ha kém lennék? Mit tehetnétek? A király parancsára lennék itt, és bármit is tennétek ellenem, Eslennel is szembekerülnétek.

- Nézzetek csak rá. Mit láttok?

- Egy vadállatot, ami érzi, hogy sarokba szorították – vélte egy idős bácsika.

- Pontosan. Hát így kell kinéznie valakinek, akit igazságtalanul gyanúsítanak?

Kellőképpen összezavartam szegényeket. Ez az utolsó kérdés eléggé elgondolkoztatta őket.

- Igazad lehet – állapította meg az asszony. – De neki is. Nem tehetünk semmit.

- Dehogynem. Ha tesztek róla, hogy ne legyen, aki elárulja Eslennek.

- Arra gondolsz, hogy…

- Nem gondolok én semmire. Elvégre nem az én dolgom.

Még mindig próbáltam nagyon lazának látszani, pedig egyre jobban szédültem.

- Most már a tiéd is.

Na igen. Mint hercegnőé és mint kotnyelesé.

- Nem javaslom, hogy nyíltan lázadjatok, csak azt mondtam, hogy nem ülhettek itt még ezer évig, mint egy zsák krumpli.

Ritka nagy tanácstalanság uralkodott el a kicsiny társaságon.

- Bár éntőlem várhattok. Elvégre az apám sem élhet örökké – vontam vállat, aztán köddé vált a lazaságom.

Azt mondtam, hogy „az apám”?!

Hülye Nichen!

- Az apád?

- Az apja?

És még többször ugyanaz, más-más raggal ellátva.

„Túl késő, hogy visszalépj…”

Ezek a régi dalok…

- Igen, az apám – sóhajtottam megadóan. – Bár egyelőre nem akartam elmondani.

- Akkor ez a lány… szóval… Te vagy Nichen?

- Vagy Eslen törvénytelen lánya, esetleg egy csaló.

- Igen, Nichen vagyok – tudomást sem vettem a velem farkasszemet néző kémnemkémről, aki meggyőződésem szerint igenis kém volt, nemkém nélkül.

Addigra már félholtnak éreztem magam, ha nem teljesnek. De eszem ágában sem volt kimutatni. Csak jó lett volna, ha egy kicsit felpörögnek az események.

Hát ezt is megkaptam.

- Menj innen, Cedros!

- Hisztek egy ilyen jöttmentnek? Elhiszitek, hogy ő Nichen? Csak most jött ide!

- Takarodj!

- Ti tényleg…

A hangját elnyomta volna a zaj, ha a faluban vannak elegen. Így egy alacsonyan szálló, kissé kopottas, de még mindig veszélyesnek tűnő ásó szakította félbe.

Szegény Cedrosnak be kellett látnia, hogy ezt a meccset elveszítette.

Rohanvást elindult a kolostor felé vezető úton. Utána repült még egy-két szitok, vasvilla, miegyéb, aztán a nép, kissé lenyugodva, közelebb jött hozzám.

Asszem.

Ugyanis a lábaim nem akartak tovább álló helyzetben maradni (azaz összecsuklottak), a fejem is feladta.

Elájultam.

***

Amikor felébredtem, valami elég erősen rázkódott alattam.

Az volt az első, viszonylag józan gondolatom, hogy kidobom a taccsot.

Erőt vettem magamon, és kinyitottam a szemem. Bárányfelhő-nyáj legelészett fölöttem a kék égen.

Mi a fene.

Megpróbáltam hasizomból felülni. Támaszkodós-nyögdécselős-szitkozódós tápászkodás lett belőle.

Lassacskán észleltem, hogy egy lovas kocsi hátuljában csücsülök.

- Pihenj nyugodtan – szólt hátra a bakon ülő, csontvázszerű férfi. – De ha éhes vagy, van ott melletted egy-két dolog, meg egy kis víz.

Az egy-két dolog egészen pontosan egy kosárnyi diót meg valami másik magot jelentett.  Belemarkoltam, és még mindig kissé szédelegve előremásztam a „sofőr” mellé.

- Jobban vagy? – kérdezte fura, majdhogynem sírontúli hangon.

Bólintottam, és egy kicsit jobban szemügyre vettem a férfit.

Még egy kezdő orvos is simán bemutathatta volna rajta az összes létező csontot, bőrön keresztül is. Ritka, vállig érő haja sárgásszürkén, koszosan lengedezett a szélben. Szürke szeme tompán, bánatosan, mégis reménykedve fénylett a mély szemüregben. Az ujjai pedig… Mint a nagyobb pókok lábai. Siralmas látvány volt.

Ahogy a szekeret húzó szerencsétlen gebe is.

- A nevem Ode – mutatkozott be. – A tiédet már tudom.

- Hová megyünk? – kérdeztem. Mondjuk halvány sejtésem azért volt.

- Hazaviszlek Edvodba.

- Edvodba?

- A fővárosba. Az apádhoz.

- Nem vagyok benne biztos, hogy örülni fog nekem.

- Nem is fog. Ő is ismeri a legendát.

- Miszerint?

- Te nem ismered?

- Csak részben.

- Ha gondolod, elmondom.

- Szeretném.

- A nagyapád, Mochon nagyon jó ember volt. Egyesítette a sok kis hercegséget, fejedelemséget meg egyebet, és igazságos ura volt a birodalmának. De egy fura betegség végzett vele. Mochon nem akarta a fiára hagyni a trónt, de valahogy mégis Eslen lett a király. Amíg anyád élt, legalább egyben maradt a birodalom. Ha apád elrontott valamit, ő megpróbálta helyrehozni. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de szinte mindig sikerült neki. Akkor kezdtek elromlani a dolgok, amikor téged elraboltak. Velena leugrott a vártoronyból, mert nem bírta tovább a boldogtalanságot. Nem maradt senki, aki megállíthatta volna Eslent. Az apád nem tudott bánni a birodalom ügyeivel. Páran rájöttek, hogy ha segítenek visszaszerezni a becsületét, azzal földeket és vagyont szerezhetnek. Ezt is tették. Eslen pedig szétosztotta a birodalmat ezek között a haszonlesők között. Most minden olyan, mint Mochon előtt, csak kevesebb az ország. Mindenki háborúzik mindenkivel, és senki nem bízik senkiben. Az emberek abban reménykednek, hogy te majd megint rendbe teszed itt a dolgokat. Kész legenda vagy, Nichen.

- És én kiben bízzak?

- Magadban.

- Ez biztató.

- És Tamsechben.

- Ismered Tamsechet? – Istenem, de jó lenne, ha tudna róla valamit!

- Igen. Ismerem. Ő szólt, hogy valószínűleg meg fogsz jelenni a faluban.

- De ha szólt, miért félt mindenki?

- Mert csak nekem szólt.

- Én ezt nem értem.

- Örültél volna, ha mindenki ünnepel, és úgy fogadnak, ahogy egy hercegnőt illik?

- Nem.

- Na ugye.

- Jó, már értem. Mit mondott még?

- Csak hogy tegyek meg mindent, hogy a falubeliek ne vágják beléd az első vasvillát.

- És azt nem mondta, hova megy?

- Arról egy szót se szólt.

Odalett a lelkesedésem. Rosszkedvűen feltörtem az egyik „valami más mag”-ot. Egész jó íze volt.

- Akkor lehet, hogy soha többé nem látom.

- De igen. Látni fogod még.

- Szeretném én is ilyen biztosan tudni.

- Azt mondta, meg fog keresni, amint lehet. És megkért, hogy kérjek tőled bocsánatot a nevében.

- Miért?

- Amiért magadra hagyott.

- Nem hagyott magamra. El kellett mennie, különben Alron ki tudja, mit tett volna vele.

- Bűntudata volt, amiért nem várt meg valahol a közelben.

- Honnan tudhatta volna, hogy én is eljövök?

- Születésed óta ismer téged.

- Ez igaz.

- Alront még régebben.

- Ez is igaz.

- A kettőből már nem volt nehéz rájönni.

- Jól van, na. Most képtelen vagyok gondolkozni. Biztos nem tudod, hol lehet most?

- Inkább nem mondta el, nehogy elszóljam magam, és utánamenj.

- Látni sem akar.

- Inkább csak szeret és félt.

- Arra nem gondolt, hogy én is féltem, és szeretném tudni, mit csinál, amikor éppen nélkülem rohan a vesztébe?!

- Ő csak jót akar neked.

- Tudom, de… De úgy félek! – már megint sírtam. Mintha pár hónap alatt akarnék bepótolni tizenegynéhány éves kihagyást.

- Nichen…

- Ha legalább Tachena itt lenne… Ő mindig kitalált valamit, hogy megvigasztaljon… De nem, itt állok gyakorlatilag tök egyedül, ráadásul mindenki elvárja, hogy megváltsam a világot!

Hamarosan eggyel kevesebb ember maradt, aki ilyen elvárásokat támasztott velem szemben.

Ode lezuhant a kocsiról, jobbra rántva ezzel a szárat. A kocsi leborult a csupa lyuk földútról, egyenesen az út menti bokrok közé. Szerencsére sikerült leugranom róla, mielőtt rám eshetett volna. Csak a jobb bokám sínylette meg a kaszkadőrmutatványt, bár akkor még azt hittem, nincs semmi komoly baja.

Mi a fene történt? – tettem fel magamban az egyszerű kis kérdést.

Visszasántikáltam a kocsi maradványaihoz.

Ode csak deréktól felfelé lógott ki a szekér alól. A torkából kiálló nyílvesszó elég érthető magyarázatot adott a „baleset”-re.

Ezt nekem szánták – jutott eszembe.

Jó lesz figyelni.

Ahogy végiggondoltam ezt a két nem éppen hosszú mondatot, mocorgást hallottam a hátam mögül. Megfordultam.

Egy olyan krokodilember közeledett felém, amilyet a kriptámban is találtam. Ennek az újabbiknak volt egy hatalmas hibája, ami a másikban nem volt meg: az, hogy élt.

Ráadásul nagyon úgy tűnt, meg akar fosztani az én hasonló tulajdonságomtól.

Ez egy kicsit rosszul érintett.

Tekintve, hogy az én „puszta kéz” nevű fegyverem nem ért volna sokat a kroki által lóbált két alkarnyi tőr ellen, a menekülés tűnt a legmegfelelőbb megoldásnak.

Úgyhogy futottam.

Volna, ha a lábam is úgy akarja.

De nem akarta.

A fent említett lábam feladta a harcot.

A kroki sajnos nem. Jött és jött.

Én meg kúsztam hátrafelé.

A kezembe akadt az elszakadt szár. Megrángattam egy kicsit. A kezemben maradt. A kérdés már csak az volt, mihez kezdjek vele.

Próbaként csaptam vele egyet-kettőt a szörnyike felé. Gyakorlatilag semmire nem mentem vele.

Akkor talán varázsoljunk valamit abból a kevésből, amit tudunk.

Heuréka!

Megvan!

- Holencronos – mondtam a tőrökre koncentrálva.

A kroki megtorpant. Minden erejével igyekezett visszatartani a menekülni készülő tőröket.

Huzakodtunk még egy kicsit, aztán a két tőr kiszabadította magát a karmos kezekből (?), és elkezdett körözni a hüllőmanus feje körül. Aki ugyebár meglepődött egy picit.

Közben én összevakartam a lovat – valami csoda folytán túlélte az esést – és próba szerencse alapon felkapaszkodtam a hátára. Szívesebben ugrottam volna, de ezt a bokámra és a gebe ramaty állapotára való tekintettel nem mertem megkísérelni. Miután megböködtem egy kicsit a sarkammal, a szerencsétlen állat lépésben elindult. Nem próbáltam ügetésre vagy netán vágtára ösztökélni. Nem volt valószínű, hogy túlélné.

És nem is volt rá szükség. A röpködő tőrök még mindig lefoglalták a krokodilembert.

Nem bírtam ki mosolygás nélkül, amikor eszembe jutott, hogy Tamsech mennyire nem életmentés céljából mutatta meg nekem az életre keltő bűbájt. Csak szomorú voltam, és meg akart nevettetni egy pár keringőző székkel.

- Nyugodj békében, Ode – motyogtam, és végigfeküdtem a ló nyakán. – Bocsáss meg, amiért magadra hagytalak.