Arany napsugár simogatja fáradt lelkemet,
Egyetlen vigaszom, mióta elvesztettelek...
S még őt is gyűlölöm, mélyen, sötéten...
Hisz sírod felett nevet a szemtelen!
Kigúnyolja gyászomat, vidáman kacag...
Könnyeimen megcsillannak a hetyke sugarak...

Még mindig látom szenvedő arcodat,
Ahogy utolsó erőddel még emelnéd kardodat...
De gyilkosod - ó, a szívtelen! -
Szenvedéseden csak gúnyosan nevet...
Arcod oly sápadt, szinte áttetsző...
Helyette inged vöröslik, az egykor fehérlő...

Zokogva próbálom elkergetni az emlékképeket,
Kétségbeesetten igyekszem: de nem lehet.
A karjaim közt haltál meg, kínok között...
Végignéztem, ahogy lelked a mennyekbe költözött...
Tudtam, nem menthetlek meg, ehhez kevés vagyok,
Most csendben imádkozom: őrizzenek angyalok...

Vigyázzanak rád, óvják lelkedet,
Ahogy én szívemben őrzöm szívedet!
Ó, Lovagom, bár ott lehetnék én is már...
Tőrt ragadok, s követlek: csak várj...
Nem. Nem lehetek ily gyönge, keserűségem
Nem győzheti le haragom, mi idebent éget!

Felizzik bennem az éjsötét gyűlölet,
Lehetetlen már eloltani e fekete tüzet
Tőröddel tenyerembe rúnát hasítok,
A becsületét, tekintetem az égre fordítom,
És esküszöm, minden ördögére a Pokolnak:
Nem nyugszom - megbosszulom halálodat!