Térdre hullva csak annyit kérdezek:
Miért szállnak felettem fekete fellegek?
Miért dörög és szór villámokat az ég?
Bár lenne meleg, sütne a nap még!
De a nyár elmúlt. A hideg szélben remegek,
S boldogságom fájáról hullanak a levelek.
Aztán fagyok jönnek, hosszú, hideg tél,
És a szívem egyre jobban retteg, fél.
Érzéseimet lassan hó lepi be, fehér és tiszta,
S e takaró alatt várok a tavaszra.
A tavaszra, mely az új életet hozza,
A friss szellőre, mely bánatomat messze fújja,
Virágzó álmokra, reménekre, fehér galambra,
Hogy messze tűnjön a tél rideg nyugalma.
Talán lesz még egyszer verőfényes nyár,
És sírás helyett nevetés vár rám...