Olyan voltam, mint egy buta kislány,
Aki elhiszi, hogy a mese: valóság.
Volt egy álom. Ebben éltem én.
De az álom szertefoszlott, odalett a remény.
Minden, amiben hittem, mostanra szétporladt.
Nem sok kellett hozzá: épp csak egy pillanat.
Kiürült egy szoba, valami meghalt.
Egy részem ezzel eltűnt, odavan.
Hová lett, mi oly sok szépet adott?
Hová lett, mi mindig megnyugtatott?
Mint harmatcsepp napfelkelte után,
Elpárolgott, messze tűnt a boldogság.
Eddig hittem, hogy a magasban repülök,
De most lezuhanva darabokra török,
Mintha madár lennék, kit vadász talált el,
S odalent vicsorogva várnak a vérebek.
Szárnyam eltört, vér borítja tollam,
Erőlködöm még, de tudom, végem van.
Hol van már az ég, a repülés, az álmok...
A remények, a nevetés, a családom...
De nem adom meg magam, soha, nem!
Nem pusztítanak el, nem engedem!
Elbuktam talán, de fel fogok állni,
Van még sok minden, miért érdemes élni!
Vannak barátaim, vannak céljaim,
És, ha sok el is tűnt, vannak még álmaim,
Van, kinek segítség kell, vagy csak egy jó szó,
És én segítek, ha a baj megoldható,
Bármi történt, maradok, ki mindig is voltam,
Soha nem leszek más, csak önmagam,
Nem engedem, hogy megöljön a bánat,
Nem hagyom, hogy ellepjék lelkem az árnyak!
Nem, nem, soha nem adom fel a harcot!
Küzdök, míg csak tartani tudom a kardot,
Mellyel a sötétség lényeit vagdalom,
S míg halálossá nem válik a fájdalom!
Nem leszek gyáva, ki menekül a csatából,
Hős leszek, méghozzá a legjobb fajtából,
Hős, ki bátran áll minden próbát,
S legyőz mindent: farkast, griffet, sárkányt,
Remélve, hogy egyszer nyugalomra lelve
Unokáival játszhat a kandallónál ülve,
De még így sem feledik el hőstetteit,
És ámulattal hallgatják történeteit.
Olyan leszek, mint ő: erős, de érzékeny,
És emlegetni fognak még, ezt megígérem!