Egy hónap múlva úgy éreztem, ennyi, nem bírom tovább.

Egyszer, valamikor hajnalban, amikor Tachena már aludt, eldöntöttem, hogy tiszta vizet öntök a pohárba, lesz, ami lesz. Eldönötöttem, hogy azonnal beszélek Tamsech-kel, mielőtt még megijednék.

Kimásztam az ágyból és a kilincsre tettem a kezem.

"Most vagy soha" gondolattal kinyitottam az ajtót, és ugyanazzal a lendülettel ki is léptem rajta.

Némiképp meglepődtem, amikor megláttam a sarkon bekanyarodó Tamsechet.

Onnantól kezdve olyan volt az egész jelenet, mintha egy hollywoodi mozifilmből vágták volna ki.

Tamsech megállt velem szemben. Pár másodpercig csak bámultunk egymásra.

- Én... - kezdtük egyszerre, aztán mindketten elhallgattunk.

- ...épp hozzád indultam - fejeztem be, bár eredetileg nem ezt akartam mondani.

- Miért? Valami baj van? - kérdezte az őszinténél is őszintébb aggoddalommal.

- Nem, nincs semmi, csak... - könnyek gyűltek a szemembe. Képtelen voltam folytatni.

Nem is volt rá szükség. Ezt Tamsech elég érthetően tudatta velem.

Hozzám hajolt és megcsókolt.

Na ne - gondolhatjátok most. Pedig nagyon is igaz volt.

Utána sokáig megint csendben maradtunk. Csak bámultunk egymás szemébe. Én, aki eddig a szószátyárok császára voltam, nem mertem megszólalni, nehogy megtörjem a varázst.

- Ne haragudj - suttogta másodpercek, percek, órák, napok, hetek, hónapok, esetleg évek múltá Tamsech. - Ehhez nincs jogom. Bocsáss meg.

- Nincs mit megbocsátanom.

- De nagyon is van.

- Azért indultam el hozzád, hogy elmoindjam, hogy szeretlek.

- Te is tudod, hogy nem lehet köztünk semmi. Neked Lélek Pappá kell válnod. Nincs jogom az utadba állni.

- Úgy beszélsz, mintha még mindig hinnél a Lélek Papokban.

- Én benned hiszek. Talán te tudod majd használni az ősök tudását.

- Ez nem tudás! Minden "bölcs" ugyanazt a pár dolgot tanítja!

- A varázslatokra szükséged lesz, hogy a sorsod beteljesedhessen.

- Nem csak a kolostorban taníthatnál.

- Nem teheted tönkre a becsületedet azzal, hogy elhagyod a Lélek Papokat. Az emberek még mindig hisznek a feltétlen jóságukban.

- De ez így nem mehet tovább!

- Késő van. Majd holnap megbeszéljük, mit tegyünk. Kivételesen próbáld meg kialudni magad, jó?

Újabb csókkal búcsúzott.

"Állj meg, pillanat..."

A sarokról még visszanézett.

- Mondd azt Sellesnek, hogy nem érzed jól magad. Értem fog jönni, hogy nézzelek meg. Nekem talán elhiszi, hogy beteg vagy. Gondolom a Fantomnak nem okozhat gondot egy kis színlelés.

- Jól ismersz, doki... Kérdezhetek valamit?

- Én már sokat kérdeztem tőled az évek során... - mosolyodott el alig láthatóan, a rá jellemző módon. - Itt az ideje, hogy cseréljünk.

- Hány éves vagy? - szegeztem neki a kérdést, ami az óta foglalkoztatott, hogy megbeszéltem Tachenával az érzéseimet.

- Veled több, mint hiszed - mondta, és elment.

- Az mennyi? - motyogtam utána, és visszamentem a szobába.

***

Negyvennyolc - hasított belém, amikor felébredtem Selles kopogására. - Negyvennyolc éves.

Harmickettőnek hiszem, tizenhattal több. Azaz negyvennyolc.

Velem, azaz az én korommal több, mint hiszem.

- Nem kelsz fel? - kérdezte Tachena, kimászva a takarója alól.

- Nem.

- Meg fognak büntetni.

- Hát nem látod, hogy beteg vagyok? - kacsintottam rá.

- Egyszer én is megpróbáltam. Nem érdemes.

- Nyugi. Megbeszéltem Tamsechkel.

- Miért akarná Tamsech, hgy ágyban maradj?

- Hogy kialudjam magam. És hogy nyugodtan megbeszélhessük, mi legyen.

- Hogyhogy mi legyen?

- Velünk.

- Velünk vagy veletek?

- Velünk. Tamsechkel és velem.

- Miről maradtam le?

- Nagyon sok mindenről.

- Na, komolyan! Mondd már el!

Elmeséltem neki az éjszakai találkozásunkat.

- Hűha! Szóval... hogy is szoktad mondani? Összejöttetek?

- Így is mondhatjuk. De fogalmunk sincs, hogyan tovább. Tamsech mindenképpen azt szeretné, ha itt maradnék, amíg Lélek Pappá nem avatnak. Hadd ne magyarázzam el, miért.

- Na jó, én megyek - Tachena idő közben felöltözött. - Szólok Sellesnek, hogy nem vagy jól.

- Kösz.

Pár perc múlva megérkezett Tamsech.

- Aludj még egy kicsit - mondta, miután látszólag megvizsgált és elkülte Sellest. - Majd később visszajövök.

Homlokon csókolt, és elindult kifelé a szobából.

Nem jutott messzire.

Éppen a kilincsért nyúlt, amikor vissza kellett ugrania, mert a nyíló ajtó kis híján orrbavágta.

Egy Cornos nevű, a Mesterhez állítólag közel álló Főpap lépett a szobába.

- Jó reggelt, Cornos - próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, de rossz előérzetem volt a Főpappal kapcsolatban.

- Cornos, ha engem keresel, menjünk ki, és hagyjuk pihenni Nichent.

- Nincs szükség erre a színjátékra, Tamsech. Mindent tudunk.

- Mi mindent? - kérdeztem értetlenül. Legalábbis értetlennek szántam.

- Tamsech, te gyere ki a folyosóra. Nichen, te öltözz fel, de azonnal. Utána gyere ki te is.

- De hát... - Tamsech próbált tiltakozni.

- Ha mégsem történt semmi, majd a Mester előtt tisztázhatjátok magatokat.

Tamsech még egy utolsó kétségbeesett pillantást vetett rám, mielőtt Cornos mögött kilépett az ajtón.

Jaj ne...

Dühösen, rettegve rángattam magamra a ruháimat.

Ez nem lehet igaz!

Amikor végre...!

Kedvem lett volna ordítani, de nem tehettem. Csak az menthetett meg minket, ha mindketten tökéletesen játsszuk a szerepünket.

- Könyörgöm, segíts... - sóhajtottam valamelyik istennel, és utánuk mentem.

Cornos szótlanul vezetett minket a Mester szobája felé.

Amikor a kolostorba kerültem, még hittem benne, hogy örülni fogok, amikor a Mester megengedi, hogy a szobájába menjek.

Tévedtem.

Azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy ez is csak olyan, mint amikor a diri elé vittek az árvaházban.

Nem hatott. Tudtam, hogy nem olyan.

Megérkeztünk a Mester szobájához. Cornos kopogott. A Mester engedélyt adott a belépésre.

Cornos kinyitotta előttünk, aztán becsukta mögöttünk az ajtót.

Az adrenalin-szintem magasabb volt, mint valaha. Félő volt, hogy feldobom a bakancsot túladagolád miatt. Így járnak a függők.

Ott álltunk hát a nem éppen nyájas kedvében leledző Mester előtt, és vártunk.

A Mester végigmért minket, mintha még azon gondolkozna, higgyen-e a besúgónak.

- Üljetek le - mondta a szeme színével tökéletese harmonizáló, azaz oszlop nagyságó jégcsapokkal dúsan megtűzdelt hangon. Gépiesen engedelmeskedtünk az utasításnak. Ő állva maradt. Pár másodpercnyi dermedt csend következett.

- Bízta benned, Tamsech - folytatta a Mester. - Azt hittem, méltő leszel a feladatodhoz. Hittem benned.

- Valamikor én is hittem valamiben. Hittem a Lélek Papok jóságában - szólt közbe Tamsech.

A Mester nem vette figyelembe a megjegyzést.

- Erre te megpróbálsz becsapni. Mondd csak, mióta tart? Mióta szédíted Nichent?

- És ha nem is ő a hibás? Velem is így beszélnél? Vagy a legendá Nihennel nem mernél szembeszállni? - tört ki belőlem. Tamsech bevetett egy nyugi-kézfogást az asztal alatt.

- Az most nem számít, mivel nem te vagy a hibás.

- Honnan tudod? Attól, hogy Nichen vagyok, azaz valami hercegnőféle, nem vagyok hibátlan!

- Ezt honnan tudod?

- Az az én dolgom. Szóval? Miért gondolod, hogy Tamsechet kell hibáztatnod?

- Onnan, hogy Tamsech már többször is vétett a rendünk írott és írtalan szabályai ellen.

- Ez még nem jelent semmit.

- Egy bűnös örökre bűnös marad.

- Nahát ennyi erővel én is lehetnék az elsőszámú gyanúsított! Ha tudnád, miket műveltem, mielőtt Tamsech idehozott!

A Mester (akit, ha minden igaz, Alronnak hívtak) elhallgatott egy pillanatra. Aztán baljós hangon megint megszólalt.

- Eljön még az idő, ifjú Nichen, amikor majd te parancsolsz. De most még én irányítalak téged.

Hű de szívesen bemosta volna neki!

- Soha nem voltam az a fajta, aki engedi, hogy irányítsák.

- Hallgass! Itt én döntök. Tamsech még ma elmegy innen.

- Mi?!

Egyre inkább ért a bemosás.

- Azt mondtam, hogy Tamsech elmegy.

- Kiteszed a rendből, csak mert ő még tud szeretni?

- "Kiteszem", mert szégyent hozna rád és a rendre.

Tamsech ismét beleszólt a vitába.

- Rendben, Alron, elmegyek. De egyvalamit jegyezz meg. Azonnal visszajövök, ha csak egy halvány, zavaros pletykát hallok arról, hogy igazságtalanul bánsz Nichennel.

- Most éppen veled bánik igazságtalanul - jegyeztem meg halkan.

- Én már megszoktam - legyintett Tamsech keserű mosollyal. - Hát akkor viszlát, Alron. Emlékezz arra, amit mondtam.

Felállt és kiment. Én utána. A bemosást egyelőre elhalasztottam, pedig nagyon kiárt volna Alronnak.

***

Kikísértem Tamsechet a kapuig.

- Hiányozni fogsz- mondtam könnyes szemmel. Remegtem, mint nagyi szappanoperanézés közben.

- Találkozunk még - válaszolta. Reméltem, hogy igaza lesz. Féltem, hogy nem.

- Jó neked, hogy ilyen biztos vagy benne.

- Emlékszel még, mit tanítottam neked?

- "Bízz benne erősen, és megvalósul." Csak azt nem tudom, mennyi haszva van a gyakorlatban.

- Ártani nem árthat. Próbáld ki.

Búcsúzóul még egyszer megcsókolt.

- Isten veled, Fantom.

- Sok szerencsét, doki.

Megfordult, és átlépte a kolostor küszöbét.

- Tamsech... - elkaptam a kezét. Visszanézett. - Vigyázz magadra.

- Igyekszem - mosolygott rám, most szomorkásan.

- Ejnye, hát illik egy rossz kölyköt idézni?

- Ha az a rosz kölyök te vagy... Az istenek legyenek veled...

Hatalmas sóhajjal ismét hátat fordított, és elindult, talán ő sem tudta, hová.

***

Tachenát a szobánkban találtam.

- Hát te?

- Xera - így hívták a mesterét - azt mondta, el kell intéznie valmit, amihez semmi közöm. Mi van?

- Ugye nem te voltál?

- Mi nem én voltam?

- Nem te árultál el, ugye?

- Kösz, hogy bízol bennem.

- Miért? Nem kéne?

- Nyugi. Nem én voltam.

- Csak azért jutott eszembe, mert fogalmam sincs, ki más lehetett.

- Nem is változtatna semmin.

- Dehogynem.

- Tudnád, kit vágj fejbe.

- Pontosan.

- Attól nem lenne jobb.

- Dehogynem.

- Jaj, Nichen.

- Gondolom nem tudsz semmit.

- Csak sejtek.

- Mit?

- Mikor találkoztatok éjszaka?

- Mittomén. Valamikor hajnalban.

- Sejtettem.

- Mi van?

- Szerintem Selles volt.

- Selles? - nem tűnt túl hihetetlennek.

- Selles. Valamikor hajnalban is járkál.

- Megölöm.

- Nichen!

- Megölöm... Amint lesz hozzá erőm...

Elcsuklott a hangom, és zokogva az ágyra rogytam. Tachena mellém ült, és átkarolta a vállamat.

- Hülye vagyok, igaz? - motyogtam, amikor lenyugodtam annyira, hogy tudjak értelmesen beszélni.

- Nem vagy hülye. Csak szerelmes.

Tachenáért nemsokára eljött a mestere, és egyedül maradtam a fájdalmammal.

***

Az éjszaka folyamán számtalanszor megfogadtam, hogy mégsem ölöm meg Sellest., éppen csak ridegen és lekezelően közlöm vele, hogy tudom, hogy beköpött, és hogy mostantól annyi jóindulatra se számítson a részemről, mint eddig.

Félig sikerült is. Nem öltem meg. Éppen.

Amikor a reggeli ajtónyitásom következtében megláttam, elborult az agyam.

- Te rohadt szemét! - izomból (ami nálam nem számított éppen nőiesnek) a folyosó szemközti falának löktem. Nagy csattanás adta tudtomra, hogy nem vesztettem el az edzéseken szerzett erőmet. Selles fájdalmasan nyekkent egyet.

- Nem én voltam - nyögte.

- Gondolod, hogy elhiszem?! - kicsit alaposabban szemügyre vettem az arcvonásait. A leltár a következőképpen végződött:

Mi?!

- Tegyük fel, hogy elhiszem - javítottam ki magam. De akkor meg kell magyaráznod az arckifejezésedet.

- Nem értelek.

Felsoroltam neki, mit látok.

- Ez mind bennem is van.

- Most én nem értelek.

Lassan gyülekeztek körülöttünk a hallótávolságon belül évő szobák lakói. Ennyit a még megmaradt jó híremről.

Selles vészesen elsápadt. Leguggoltam mellé.

- Selles?

Nem válaszolt. Elvesztette az eszméletét, feje előrecsuklott. Mindenki számára láthatóvá vált, hogy vér csordogál a köpenye alá.

- Mi folyik itt? - a helyzet megkoronázásaképpen Selles mestere, a Főpap Phesis is megjelet a színen.

A költői kérdés feltétele után utasította az egyik Papot, hogy vigye Sellest a szobájába.

- Te velem jössz - fordult hozzám.

Szó nélkül követtem.

Nem a Mester szobájába mentünk, ahogy először gondoltam, csak a Gyülekezőbe. A Mester is ott volt, látszott, hogy nem csak nézelődik: beszélni akar.

Phesis a Mesterhez vezetett, és neki is elmesélte, mi történt a folyosón. A Mester egy intéssel tudatta, hogy elmehet.

- Te maradj itt, Nichen.

Eltelt még pár perc, mire midenki összegyűlt. Látva, hogy a Mester beszélni fog, a Papok nem mentek máshová a tanítványaikkal. Azok a Főpapok, akiknek nem volt tanítványa, Alron mögött álltak egymás mellett.

Alron - már nem tudtam rá Mesterként gondolni - csendre intette a jelenlevőket, majd üdvözölte őket.

- Mint néhányan talán már hallottátok - tért a tárgyra - egyik Papunknak, Tamsechnek el kellett hagynia a kolostort. - Néma csend jelezte, hogy mindenki hallott az esetről. - Azt sem titkolom, miért. A teljes igazságra viszont csak ma jöttük rá, bár azt már tegnap is sejtettük, hogy Nichenre akar szégyent hozni.

- Mi?! - nyögtem-sziszegtem-fuldokoltam. Most következett a döbbent moraj, aminek már az előbb meg kellett volna érkeznie.

Alron még mindig nem állt le.

- Tegnap még csak annyit tudtunk, hogy valamiképpen elcsábította Nichent. Ma már tudjuk, hogy valami tudatmódosító átokkal tette. Az átok még Tamsech látogatásakor sem oszlott el, sőt olyannyira erős maradt, hogy Nichen kis híján megölte Sellest.

A zajból nem tudta kivenni, kit hibáztatnak jobban, Tamsechet a gonoszságáért vagy engem a gyengeségemért. Valószínűnek tartottam, hogy inkább az előbbi.

Úgy döntötem, sürgősen rendbe kell itt tenni a dolgokat.

- Na álljon meg a menet - léptem előre. - Azért én is beleszólhatok? Kösz. A mondanivalóm lényege annyi, hogy mindent, amit tettem, a saját szabad akaratomból tettem. Tényleg belezú...azaz beleszerettem Tamsechbe. Aztán, amikor már miden rendbejött volna, valami mocskos dög, akinek, meggyőződésem, jóval több és nagyobb bűne van, mint nekünk, elszaladt, hogy beáruljon minket. Úgyhogy Tamsechnek meg lett mondva, hogy fel is út, le is út. Pedig én legalább ugyanannyira hibás vagyok, mint ő. Szóval ez a helyzet, és ha nem tetszik, engem is elküldhettek, nem lesz miatta lelkiismeret-furdalásom.

Így kell síri csöndet teremteni, hölgyeim és uraim. Abban a pillanatban az is meghallatszott volna, ha egy ötéves bokájában elpattan egy ütőér.

Alron egész jól rögötnzött.

- Látjátok? Még mindi a hatása alatt van.

- Van egy olyan érzésem, Alron, hogy nem Tamsech az, aki a becsületemre tör.

- Csak nem gondolod hogy...

- De igen, gondolom, hogy te is benne vagy.

Ekkora tiszteletlenség hallatán véget ért a síri csend.

- Micsoda tiszteletlenség...

- Hogy merészeli...

- Nem lehet, hogy Nichen...

- Tudjátok - folytattam, túlkiabálva és ezáltal szinte teljesen elhallgattatva a zsivajt - van egy hatalmas előnye annak, hogy eddig egy másik világban éltem.

- Tényleg átok lehet... - hallottam valahonnan - Azt hiszi, jó, hogy elrabolták...

- Nem vagyok olyan elvakult, mint ennek a világnak sok lakója. Látom, ki az, akit tisztelni kell, és ki az, aki csak egy aljas hitszegő. Mint Alron.

Na itt szabadult el a pokol. Hitszegőnek nevezni a "Mestert"... Ez volt az a túlzás, amire szükség volt ahhoz, hogy komolyan vegyenek.

Lehet, hogy nem is volt olyan nagy túlzás.

- Csend!! - ez volt az első eset, hogy kiabálni hallottam Alront. Még mindig az ő tekintélye volt nagyobb: a társaság pisszenni sem mert. - Ne Nichenre haragudjatok. Ő nem tehet semmiről. Más esetben egy olyan Tanítványt, aki ilyen bűnöket követett el, azonnal kizárnék a rendből, de nektek is be kell látnotok, hogy Nichennek szüksége van a kolostor által nyújtott védelemre, hogy a lelke felszabaduljon az átok alól, és Nichen méltó módon foglalhassa el a helyét, ha eljön az ideje.

- Ó, milyen megható - jegyeztem meg a leggúnyosabb hangon, ami tőlem telt. - A becstelen "Mester" kegyesen megengedi az elátkozatlan Nichennek, hogy maradjon, nehogy kiderüljön az igazság. Hihetetlenül drámai. Alig bírom visszatartani a könnyeimet.

- Gellen - Alron hátrafordult az egyik Főpaphoz - vidd ihent egy üres szobába. Egy hétnyi lélekápolás jót tesz majd neki.

Gellen fejet hajtott, majd minden ellenkezésem ellenére egy üres szobába vonszolt, és rám zárta az ajtót.

Lélekápolás.

Ja hogy nem tudjátok, mi az.

A lélekápolás lényege, hogy bezárnak egy szobába, természetesen egyedül. Egy ideig - hogy meddig, azt a Mester mondja meg - nem mehetsz ki, és be sem mehet senki. Ez idő alatt nem kapsz enni-inni.

Magyarul magánzárka, szigorított változatban.

Egy hét. Nem rossz húzás, Alron. Gondoltad, hátha földobom a talpam? Okos fiú. De nem laktál árvaházban, ahol vagy megested a gyanús, sárgás-zöldes-barnás kotyvalékot, vagy éhen maradsz.

Reméltem, hogy négy év gazdagság után is megmaradt valami az éhenmaradás-edzetségemból.

Nem szökhettem meg, mert "belső" szobát kaptam, ergo nem volt ablaka. Olyan volt, mint amilyenben Tachenával laktunk.

Mellesleg akkor se használtam volna ki a szökési lehetőséget, ha lett volna. Még beszélni akartam Sellesszel az arckifejezése és az árulás ügyében.

Eltelt egy nap. Kezdtem kicsit éhes-szomjas lenni. Eltelt három. Kissé furán, mondhatni rosszul éreztem magam.

Négy. Feküdtem az egyi ágyon, és régi szokásomhoz hűen a plafont bámultam.

Ugyanezt tettem az ötödik, a hatodik és a hetedik napon, sőt akkor már éjszaka is, ugyanis aludni már nem tudtam.

De kibírtam! Csakazértis!

A nyolcadik nap reggelán Gellen értem jött, és közölte, hogy:

- A Mester beszélni akar veled.

Nagy nehezen felültem. Szédültem, mint anyuka az óriááskeréken, de megpróbáltam felállni.

A lábaim egy párszor össze akartak csuklani, de erőt vettem magamon, és elcsoszogtam az ajtóig.

- Oké - motyogtam rekedten - Menjünk.

Csossz-csossz. Megbotlik, majdnem elesik.

Benéz egy ajtón. Selles odabent fekszik, és ír a Tanonckönyvébe.

Villámgyorsan úgy döntöttem, nem csak majdnem fogok elesni.

Eleste. Direkt.

Elvesztettem az eszméletemet. Látszólag.

Gellen "ez a lány csak bajz okoz"-sóhajtással felemelt, és ledobott Selles szobájában a másik ágyra, aztán kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Megvártam, amíg a léptei eltávolodnak, aztán kinyitottam a szemem.

- Selles - szólaltam meg kissé, akarom mondani nagyon, erőtlenül.

- Gondoltam, hogy magadnál vagy - válaszolta.

- Látom, kiismertél. Szóval, hogy volt az a dolog... - köhögés - az arckifejezéseddel,

- Muszáj ezt most elmagyaráznom? - sóhajtotta. - Na jó. Legyen. De akkor mondd el újra, mit láttál.

- Fájdalom - krákogtam.

- Nekilöktél a falnak. Nem gyengéden.

- Nagyképűség.

- A legnagyobb hibám. Apámtól örököltem.

- Utálat.

- Utálom a meggondolatlanságodat és ahogy időnként másokkal bánsz.

- Magyarul a pofátlanságomat.

- A midet?

- Hagyjuk. Tisztelet.

- Tisztelem benned Mochon vérét.

- Kinek a vérét?

- Mochonét. A nagyapádét.

- Aham.

- Mochon egyesítette a világunkat. Amikor meghalt, az apád, a züllött Eslen örökölte a trónt, aki tönkretette apád munkáját. Így lett megint ekkora káosz. A legenda szerint te majd mindent rendbehozol.

- Nem egy ősi legenda.

- Nem, de mindenki hisz benne.

- Nekem egy kicsit erősnek tűnik ez a szerep.

- Szerintem sikerülni fog.

- Majd meglátjuk. Az őszinteség jön.

- Egyértelmű. Tényleg nem én árultalak el.

- De láttad, mi történt? - már nem volt valami sok hangom.

- Láttam.

- Akkor miért nem montad el az első embernek, akivel találkoztál? Miért nem siettetted egy kicsit Nichen szégyenét, ha úgyis annyira utálod?

- Mert egyre kevésbé utálom Nichent.

- Pedig Nichen ugyanolyan szemét veled, mint volt. És még bocsánatot sem kért, amiért majdnem megölt.

- Én is ezt tettem vola, ha...

- Ha? - olyan köhögés jött rám, hogy az már-már fuldoklásnak nevezhető.

Selles a sérüléséhez képest egész gyorsan kiugrott az ágyából, és ellentmondást nem tűrő hangon "megkért" egy éppen arra járó valakit, hogy hozzon enni- és innivalót.

Pár perc múlva teljesült is a kérése.

Selles elküldte a fiatal, bátortalan Tanítványt, és lepakolta a mindenféle jót az ágyam melletti szekrénykére.

Azzal kezdtem, hogy húztam egyet a nagy korsónyi vízből. A köhögőroham abbamaradt.

- Kösz - mondtam valamivel emberibb hangon.

- Tehát ott tartottunk, hogy "Ha?". A válasz: a te lepleztél volna le engem.

- Lett volna rá okom?

- De még mennyire - megismertem a keserű nevetés fogalmát.

- Hé, lemaradtam.

- Alron...

- Alron? Hát neked se Mester?

- Befejezhetem?

- Bocs - beleharaptam egy körtébe.

- Alron az apád egyik leghűségesebb csatlósa. Ellentétben az én apámmal.

- Vagyis az apáink mindig is utálták egymást.

- Pontosan. Úgyhogy Eslen eltűntette apámat, engem meg idehozatott. A szép hagyományt követve én Alront utálom, amiért be akar skatulyázni eközé a sok álszent viaszbábu közé.

- Lassan kiderül, hogy mindenki átlátja a hibákat, csak senki nem tesz semmit. Bocsi. Megint beleszóltam.

- Tényleg mindenki átlátja a hibákat, és mindenki ki is használja őket. Na mindegy. A lényeg, hogy én is ezt teszem. Ott szegem meg a szabályokat, ahol lehet, de soha senki nem vesz róla tudomást.

- Mert mindenki olyan, mint te.

- És itt jön az, ami miatt valójába utáltalak.

- Mi az?

- Csak annyi, hogy Eslen lánya vagy. Egyébként ehhez tartozik a "meggondolatlanság" és a "pofátlanság" is.

- Aham. És anyám? Róla nem tudunk semmit?

- Velena csendes, szerény, érzékeny asszony volt. Azt suttogták, csak kényszerből ment hozzá Eslenhez, és próbált tenni a férje kegyetlensége ellen. Egy biztos: hogy nem volt vele boldog. A te elrablásod után levetette magát a királyi palota tornyából.

- Ajjaj.

Gellen lépett a szobába.

- Gyere, Nichen.

Felálltam, és elindultam kifelé.

Egy pillanatra még visszafordultam.

- És az alázat?

- Az a hercegnőnek szól - Selles, először, mióta megismertem, elmosolyodott. - Sok szerencsét, fenség - suttogta.

Visszamosolyogtam, és Gellen nyomában Alron szobája felé vettem az irányt.

***

- Ez már túlmegy minden határon! - Alron szeme szikrázott a dühtől. Ökle nagyot csattant az asztalon.

Én addigra már túl voltam az ilyesmin. Abból, ami reggel történt köztem és Selles között, megtanultam valamit, mégpedig azt, hogy a legkézenfekvőbb megoldás nem mindig a megoldás, és néha jobb várni.

Hát vártam.

Közben Alron tovább dühöngött.

- Adtam neked még egy esélyt. Úgy intéztem, hogy ne essen folt a becsületeden. És ez a hála!

- Nincs miért hálásnak lennem - végre eljutottam arra a szintre, hogy egy ilyen helyzetben is meg tudtam őrizni a hidegvéremet.

- Nichen! Te vagy ennek a birodalomnak a hercegnője! A becsületed mindennél többet ér! Ha így folytatod, porrá zúzod a legendát!

- Legfeljebb a nép megtanulja, hogy nem szabad elhinni minden kóbor boszorkány meséjét.

- A hiba csak annyi, hogy ez nem egy jött-ment kuruzsló jóslata.

- Hát kié?

- A Boszorkány Úrnőé!

- Az ki? - kérdeztem ártatlanul.

- A Nagy Tanács egyik legősibb tagja. Egyetlen téves jóslata sem volt még.

- Egészen eddig.

- Ezzel már nem csak magadra hozol szégyent. Az egész rendet belerántod.

- Épp ideje, hogy kiderüljön, mi folyik itt.

- Úgysem tehetsz semmit.

- Vajon melyik az erősebb? A Lélek Papok kultusza, vagy Nichené?

- Egyszer sem biztos, hogy Nichen alig tizenhét éves kultusza felér a Lélek Papokba vetett bizalommal.

- Akkor sem, ha Nichenről a Boszorkány Úrnő jóslata szól?

- Gondolod, hogy ha elmennél innen, tovább élnél néhány napnál?

- Megpróbálok bízni a vén banyában. Megyek is, amíg büszkén, önként megtehetem. Bár sejtem, mit fogsz rólam mondani.

Ezzel sarkon fordultam, és elhagytam a kolostort, hogy elkezdhessem az igazi életemet, hazugságok és képmutatás nélkül.

Végre teljesen szabadnak éreztem magam. Soha többé nem jutott eszembe az a bizonyos három szó: "Haza akarok menni".

Végre otthon voltam.