Teltek-múltak a hónapok. Tamsech még mindig nagyon sok (úgy is mondhatnám, rengeteg és még több) elméletet tanított. Jelét sem adta, hogy ő islátja, amit Tachena és én.

- Nem gondolod, hogy semmi sem úgy van, ahogy kellene?! Nem tűnt még fel, hogy mindenki hazudik?! - törtem ki egyszer, dühömben magyarul.

- De igen - válaszolta, ő is magyarul.

- Akkor miért vagy Lélek Pap?! Miért jöttél ide?!

- Akkor még hittem a Lélek Papokban.

- És aztán?

- Aztán rájöttem, hogy ez már nem az, aminek látszik.

- Miért nem hagytad itt a francba az egészet?

- Vigyáznom kellett rád.

- Másnak is ment volna.

- Én akartam.

- Miért?

- Megismerhettem egy másik világot. És egészen közel kerülhettem a legendás Nichenhez.

- Olyannyira, hogy az agyában túrkáltál.

- De már nem tudok úgy gondolni rád, mint Nichenre. Nekem csak Nikol vagy, a Fantom. A kis bandavezér, akitől titkon az egész árvaház rettegett.

- Mert az is vagyok.

- De már nem szabadna annak lenned! Tisztelnem kéne téged, mint... - Olyan aranyos!

Na ne, ne gondoljunk ilyesmire.

- Mint leendő királynőt - egy pillanatra elhallgatott. - A fenébe! Ezt nem szabadott volna elmondanom!

Kezdett olyan lenni, mint egy édes kisfiú, aki véletlenül kikotyogja, mit vett az apukája az anyukája szülinapjára.

- Mindegy - vontam vállat, bár sejtettem, hogy ettől nem lesz nyugodtabb. - Már tudom egy ideje.

- Mi?! Honnan?! - úgy festett, most neki van szüksége pszichomókusra.

- Tachena kikotyogta.

- A Mester szigorúan megtiltotta, hogy...

- Jaj, doki, mert már a saját fejeddel gondolkozni!

- Igazad van.

Megint megjelent előttem az édes kisfiú képe. Gyorsan elhessegettem.

Ki tudja, mi lett volna a beszélgetésünk vége, ha nem kell elindulnunk az esti imára...

***

Amikor végre a szobánkba mehettünk, hanyattvágtam magam az ágyamon, és rámtört a töprengés. Tachena még próbálkozott egy ideig a beszélgetéssel, de perceken belül feladta.

Bár ne tette volna. Hátha el tudta volna terelni a figyelmemet.

Így viszont "nyugodtan" gondolkozhattam.

Hát én tiszta hülye vagyok.

Ez volt az első gondolatom.

De olyan aranyos...

És olyan szép szeem van...

Hé, ezt abbahagyni! Mégpedig sürgősen!

De hát...

Nincs de hát!

- Ő a mestered! - ordítozott Nichen (azaz Józan Ész) Nikollal (azaz Szívvel).

- Na és? - kérdezett vissza Nikol.

- Mi na és?! - Nichen teljesen kiakadt Nikol értetlenségén. - Mester és Tanítvány...

- Jól van, na! - sikoltotta Nikol.

- Nem, egyáltalán nincs jól!

- Miért? Mit vársz? Mit csináljak?

- Éppen ez az! Semmit!

- Semmit? - Nikol ledöbbent.

- Semmit! Csak azt, amit eddig!

- Aha, értem. De ha egyszer halálosan belezúgtam!

- Ő a mestered, mellesleg tizenhat évvel idősebb nálad!

Ahányszor emlékeztettem magam erre a két nem éppen kis jelentőségű tényre, legszívesebben hangosan sikoltottam volna, mint a Nikol-felem ott belül. Utáltam magam ezért az érzésért.

Miért pont én?!

Kedvem támadt volna szétkürtölni, mit érzek, emellett féltem, mondhatni rettegtem, ráadásul változatlanul Tamsech képe lebegett előttem.

- Mi a baj? - kérdezte Tachena magyarul. Akkor már szinte mindig magyarul beszélgettünk.

- Mi lenne?

- Ne próbáld bemagyarázni nekem, hogy semmi bajod, amikor ömlenek a könnyedi! És ne gyere azzal, hogy "csak a szemembe ment valami"! Percek óta sírdogálsz itt, mintha valami világrengető gondod lenne! Szóval? Mi van veled, egyetlen szobatársam és barátnőm?

- Aztán majd elmondod, amit már magamtól is hallottam.

- Nem mondok semmit. Becsszó.

- Belezúgtam Tamsechbe - közöltem nemes egyszerűséggel.

- Mi de hát...

- Nehogy elmondd, ahogy a mesterem, és tizenhat évvel idősebb nálam!

- Nem mondom. Egyébként szerintem nem csak tizenhattal. Már akkor is Pap volt, amikor idehozott engem.

- Ezzel most marhára megvigasztaltál.

- Bocs.

- Mindegy. Már amúgy is vigasztalhatatlan voltam.

Ahogy attól fogva mindig.

Tamsech hamarosan rátért a gyakorlatra, azaz az egyszerűbb varázslatokra. Ez a téma ezerszer jobba érdekelt, mint bármi, amit eddig megtanultam tőle, de még így sem volt sok kedvem a tanuláshoz. Féltem, hogy elárulom magam.

Pedig úgy tűnt, nincs okom a félelemre, színészi képességem, aminek az árvaházban minden nap hasznát vettem, nem hagyott el.

Minden Tamsech-kel töltött percben ott lebegett a kísértés, hogy őszinte legyek, és mindednt elmondjak neki, de az utolsó pillanatban mindig meghátráltam. Egyikünknek sem lett volna jobb. Még ha - tegyük fel, bár nem tartottam valószínűnek - ugyanazt érzi is, amit én, nem változna (változHATna) semmi, amíg a kolostorban vagyunk. Főleg mert a Lélek Papok elítélték a szerelmet, mint értelmetlenül nagy rajongást egyetlen ember iránt. Márpedig megígértem Tachenának, hogy együtt tesszük rendbe a dolgokat.

Hogy ne figyeljek az érzéseimre, megpróbáltam minden időmet tanulásra, gyakorlásra vagy beszélgetésre fordítani. Elvállaltam minden feladatot, amit csak lehetett. Egy Tanítvány szokványos feladatai mellett segítettem rendben tartani a kertet, a Töprengőt és a Könyvtárat, rendbehozni a tönkrement bútorokat, ruhákat, ágyneműket (bár ez többnyire varázslattal történt), és beszélgettem más Tanítványokkal olyan dolgokról, amiket nem mertek vagy nem akartak a mesterükkel megbeszélni. Emiatt amikor este Tachenával a szobánkba mentünk, hullafáradtan rogytam az ágyamra. Mégsem volt "békés az álmom": ilyenkor támadtak meg azok a gondolatok, amik elől napközben menekültem. Volt, hogy álmatlanul forgolódtam, volt, hogy a párnámat átölelve sírtam, sőt még az is előfordult, hogy csak feküdtem, mint ergy darab fa, és a plafont bámultam.

Reggelente olyan voltam, mint egy zombi. Megesett, hogy még Sellesszel sem "beszélgettem".

Arra vágytam, hogy Tamsech-kel legyek, és mégsem kívántam a társaságát. Reménykedtem, hogy minden jóra fordul, és mégis féltem, hogy bajba kerülünk. Egyszóval egymásnak erősen ellentmondó érzések kavarogtak bennem.

Szegény Tachena borzasztóan megszenvedte az érzéseimet. Hű barátként mindig meghallgatott, sőt néha ő maga kért, hogy neszéljek, hátha jobb lesz, Éjszakába nyúlóan vigasztalgatott, az ő vállán mindig kisírhattam magam.

Tehát hatalmas változás ment végbe bennem. A Fantomból, akit kábé hároméves kora óta senki sem látott sírni, most éjszakákat átzokogó, szerelmes bolond lett.