Szomorúan vettem tudomásul, hogy a Lélek Papok vegetáriánusok. Ezt annak a tanításuknak köszönhetik, ami szerint az állatoknak is van lelkük, így aztán egyenrangúak az emberekkel, és nincs jogunk megölni őket. Kedvem lett volna elmagyarázni nekik, hogy hogy az evolúció úgy intézte, hogy az ember mindenevő faj legyen, és ebből kifolyólag egyaránt fogyasszon növényi és állati táplálékot is.

A Templom méltó volt a nevéhez. A padlót és a plafont színes mozaik borította. A két hosszabbik faltól úgy másfél méterre hat-hat allegórikus szobor állt oszlopszerűen alátámasztva a mennyezetet, mégis könnyedén és életszerűen. Ugyanazt jelképezték, amit a kriptabeli őrszobrok, és a hat különböző elemnek megfelelően mindegyik más volt, mint a többi. Csak az egymással szemben álló alakok voltak ugyanolyanok.

A Földet két márvány, lábujjhegyen álló tündérke jelképezte. Valódi virágkoszorúval díszített hajuk körbetáncolta szép, arányos, nyugalmat kifejező arcukat. Néhány tincs fennakadt a takaros kis szárnyak hegyén. Vékony ujjaik között néhány szál igazi virágot tartottak.

Mellettük a Levegőre utaló gránit griffek álltak két hátsó oroszlánlábukon. Az előtt soha eszembe se jutott volna ilyen nehéz anyagból megmintázni a Levegőt. Pedig a sötétszürke kő és a hatalmas szárnyas oroszlán meglepően légies párt alkotott. A szárnyak tollait és a sörényt szinte meglebbentette a levegő mozgása. A valamivel világosabb kőből készült szemek, fogak és karmok erőt, de nem gonoszságot sugalltak. Inkább védelmet, mint témadást ígértek.

A legdíszesebbek kétségkívül a Tűz tiszteletére állított, kitárt szárnyú, tüzet okádó sárkányok voltak. A testüket borító smaragd és zafír pikkelyek szikráztak a nagy ablakokon beömlő napfényben. A lángokat kitűnően imitálták a tollhegynyi rubin- és borostyánszilánkok. A borostyánszemek vadul fénylettek. Gyönyörűek voltak, és egyben félelmetesek.

Két fényes, hínárzöld kőből faragott sellő - azaz a Víz - következett. Csapzottan, "vizesen" összetapadó tincseik egész testüket körülölelték. Egy-egy világosszürke sziklán ültek, uszonyukat maguk alá húzva. Nem különösebben szép arcukon tengerként hullámzó hangulatra utaló fintor ült. Ezüst, itt-ott vízcseppekhez hasonló, pici gyémántokkal és fehér kagylókkal díszített szigonyt tartottak a kezükben, a szikla oldalához támasztva.

Az ég szimbóluma két hófehér, éppen felszállni készülő sas volt. Csőrüket, szemeiket, lábaikat és tollaik végét arannyal díszítették. Tényleg mennyei látványt nyújtottak. Két büszke, erős madár. A fellegek urai. Tökéletes jelkép.

A sort két démon zárta. A szobrokat (még a "lobogó" köpenyeket is) téglavörös kőből készítették. A démonok szögletes arcán végtelen gonoszság tükröződött. Hosszú, hegyes körmeiket és szemeiket feketére festették. Ők szó szerint félelmetesen élethűek voltak, már amennyire akkoriba meg tudtam állapítani, mennyire élethű egy démonszobor. Körülöttük lángnyelvek "táncoltak. A Templom két csúcsíves bejáratával szemben fehér kőből kifaragva az élet istene, Werreno és feketéből a halál istennője, Lelana állt.

Lenyűgöző látvány volt.

Miután végigjártuk a kolostort, Tamsech elmagyarázta, hogyan különböztessem meg a különböző rangú kolostorlakókat. A sötétkék-fekete ruhások a Tanítványok, a világoskék-sötétkékek a Papok, a világoskék-fehérek a Főpapok, a csupa fehér pedg a Mester. Ez alapján már egy kicsit könnyebben kitaláltam, kivel hogyan kell viselkednem.

Aztán visszatértünk a Könyvtárba, és kaptam egy fekete bőrrel bekötött, üres könyvecskét.

- Ez arra való - magyarázta Tamsech - hogy lejegyezd bele, amit tanultál. Na meg a saját gondolataidat.

Oké, gondoltam, legyen, leírom azt is, amit tanultam. De naplónak fogom használni, akár tetszik, akár nem.

Pár nap alatt úgy-ahogy beleszoktam a kolostor napirendjébe. Korán reggel Selles ébresztett minket. A Gyülekezőben találkoztunk a mesterünkkel, aztán vele töltöttük szinte az egész napot, és tanultunk. Arról fogalmam sem volt, mit csinálnak a Főpapok, akiknek nem volt tanítványuk, és a Mester, akikkel csak időnként futottunk össze. A késő délutánt mindenki a Töprengőben, a Könyvtárban vagy a szobájában töltötte. Alkonyatkor közös imára gyűltünk össze az arany fényben fürdő Templomban. Sötétedés után egy órával (minden folyosó végén volt egy-egy ezeréves óra) Selles végigjárta a Tanítványok szobáit, és ellenőrizte, hogy mindenki lefekszik-e aludni. Tachena már profi módon kijátszotta a felügyeletet. Tudta, hogy Selles éjfélkor jön legközelebb, és addigra mindig eloltotta és elrejtette a Töprengőből csórt gyertyát, és legalább úgy tett, mintha aludna. Ritkán fordult elő, hogy addigra tényleg elaludt...

És másnap reggel kezdődött előről az egész.

***

A visszatérésem miatt, bármily fontos voltam is a jelek szerint, senki sem hagyta magát kizökkenteni a nyugalmából. Nem is akartam. Ha már úgyis ott voltam, alkalmazkodni akartam hozzájuk. Mégiscsak ők voltak többen.

Egyedül Selles nagyképűsége nem hagyott nyugodni. Vele hamarosan láthatatlan háborút vívtam, Tachena nagy örömére.

Minden reggel ajtót nyitottam neki, ahogy az első napon. Általában rövid beszélgetések zajlottak le közöttünk, mert úgy beszéltem, hogy ne értse, amit mondok.

- Hello, Selles.

- Jó reggelt, Nichen.

- Hallottad, hogy nem sokára megjelenik a Rasmus új albuma?

- Tovább kell mennem, még sok dolgom van.

- Nem? Pedig azt mondják, tök király lesz!

- Igyekezzetek.

És elment. Általában ilyesmikről beszélgettünk. Később, amikor Tachenának öltözködés közben elmagyaráztam, miről is beszéltem (jól jött volna egy értelmező szótár...), szobatársnőm jót szórakozott rajta. (Ugye nem kell mondanom, hogy az evilági nyelvben nem szereplő szavakat magyar szavakkal helyettesítettem?)

- Milyen nyelven beszélsz ilyenkor? - kérdezte egyszer Tachena.

- Magyarul?

- Magyarul?

Azt a helyet, ahonnan jöttem, Magyarországnak hívják. Magyarok lakják, és magyarul beszélnek. Tehát a nyelv, amit ilyenkor használok, a magyar.

- Meg tudnád tanítani nekem is?

- Micsoda?!

- Ha nem akarod, nem muszáj.

- De, miért ne... Csak hirtelen meglepődtem, amiért itt valaki egy másik világ egyik országának a nyelvét akarja megtanulni, ráadásul egy olyat, aminek még a másik világban sem venné nagy hasznát annak a bizonyos országnak a határain kívül. És még soha nem tanítottam nyelvet.

- Van kedved hozzá?

- Ha akarod, és van hozzá türelmed... A külföldiek azt mondják, nehéz nyelv.

- Halálosan unom már az ezeréves tanokat. Minden könyvben ugyanaz van.

- Akkor miért olvasol minden este éjfélig?

- Az más.

- Miért más?

- Mert az nem itteni könyv.

- Hát?

- Hm?

- Akkor milyen?

- Anyám naplója.

- Akkor miért mondtad, hogy esélyed sincs megtudni, ki vagy?

- Hazudtam.

- De hát...

- Idegen voltál. Nem bíztam benned.

- Atyaisten...

- Ne haragudj.

- Semmi gond. Jól tetted.

- Hogy érted, hogy jól tettem?

- Úgy, hogy amíg ide nem kerültem, egy bolond tyúk voltam, aki először kiakasztotta az árvaházi nevelőket, aztán meg kihasználta a nevelőszüleit. És utáltam a világot, mert nem éreztem benne otthon magam. Mint később kiderült, jogosan. Na mindegy. A lényeg, hogy egy szörnyeteg voltam, és még most is az vagyok, ugyanis kifejezetten élvezem, hogy idegesíthetem Sellest. Mellesleg miközben bájos kislányként magolom a képmutatóbbnál képmutatóbb tanokat, tele van a hócipőm az egésszel, mert itt senki sem csinálhatja azt, amit akar, úgyhogy mindenki hazudik meg színészkedik, pedig ez így nagyon nem lesz jó, mert ha egyszer valaki az asztalra csap, annyi a Lélek Papok jó hírének!

Tachena még akkor is elgondolkozva nézett rám egy darabig, amikor már elmagyaráztam neki az "érthetetlen" kifejezéseket.

- Meg kellett volna bíznom benned - sóhajtotta végül. Némán vártam, hogy folytassa.

Elővette a párnája alól a naplót.

- Anyám is Lélek Pap volt, de már az avatása előtt is sejtette, hogy az emberek már ne azért mennek Lélek Papnak, hogy minden esetben az igazságot és a jó ügyet szolgálják. Eldöntötte, hogy kideríti, mi vezetett a rend romlásához. Továbbra is a kolostorba maradt, míg Főpappá nem avatták. Ez után olyan dolgokat tudott meg, amik elborzasztották, és azzal az ürüggyel, hogy a szegényeket akarja segíteni, elment. Azt írja, szégyellte, hogy Lélek Főpap, és úgy élt, hogy erről a férje, az apám sem tudott. Nem sokkal az után, hogy én megszülettem, két bérgyilkos jelent meg nála, és megölték őt apámmal együtt. Éppen akkor, amikor végre elhatározta, hogy mindentelmond a királynak.

- Arról nem ír, mi az, ami így megdöbbentette?

- Annyira el akarta felejteni, hogy még a naplójába sem írta le. De hadd fejezzem be. Tamsech hozott ide. Jó bartája volt anyámnak. Úgy gondolta, ha anyám észrevette, hogy a rend igazából nem is létezik, nekem is sikerülni fog, és én talán nem fogok megfutamodni. Tőle kaptam meg a naplót, és ő mondta el azt, ami nincs benne. Bár egyelőre úgy tűnik, nem volt igaza. Én csak azt látom, hogy valami nem jó.

- Szerintem végig kellene járnod az ő útját. Lélek Pappákell válnod, hogy jobban beleláss a dolgokba.

- Gondolod?

- Ez csak egy tipp. Vagyis ötlet. De nem tudok jobbat.

- Segítesz nekem, Nichen?

Hát persze, hogy megígértem, hogy segítek. Pont neki ne segítettem volna?

Na meg Tamsech, de ő nem beszélt róla.