Csak másnap reggel döbbentem rá, hogy a pokróc alatt engem is várt egy fekete hálóing, és én ennek ellenére ruhában aludtam. Na mindegy.

Valamikor korán reggel arra ébredtünk, hogy dörömbölnek az ajtón.

- Tachena! – szólt be egy hímnemű egyed az ajtó másik oldaláról. – Ébresztő!

Amíg Tachena kikecmergett az ágyból, úgy döntöttem, megtréfálom egy kicsit Sellest – mivel kétségkívül ő volt az ébresztőszemélyzet.

Kiugrottam az ágyból, és kinyitottam az ajtót, mielőtt a rendfelügyelő elmehetett volna.

- Üdv – mosolyogtam rá az előttem álló, Tachena válaszra váró Sellesre.

Velem nagyjából egyforma magas, 17-18 éves srác álldogált odakint. Olyan arccal rendelkezett, amitől a legtöbb addigi lányismerősöm bezsongott volna. Lágy, szépfiús vonások, barnás bőr, sötét haj és szem, minden, ami egy romantikus nyálgép film főszereplőjéhez szükséges. Csak egyvalami rontotta az összképet: egy aprócska vonás az egyesek szerint csókolni való száj sarkában. Egy nagyképűségre utaló kunkor. Mellesleg sohasem buktam a tipikus szépfiúkra, úgyhogy továbbra is eltökélten folytattam a meglepegetést.

- Te vagy Selles, igaz? – folytattam rendületlenül vigyorogva. – Látom, nagyjából egy szinten állunk – már akkor is sejtettem, hogy a ruha színe összefügg az egyén rangjával vagy mijével.

Selles azzal foglalatoskodott, hogy fölvakarja az állát a szürke kőlapokról.

- Ki vagy te? És mit keresel itt? – makogta.

- Nichen vagyok, és tegnap jöttem Tamsech-kel.

Volt egy olyan érzésem, hogy elértem a célomat: Selles álla áttörte a kőpadlót, és hangsebességgel száguldott a Föld – vagy bárhol is voltunk – másik oldala felé.

- Valami baj van? – kérdeztem ártatlanul.

- Nem, csak nem tudtam, hogy itt vagy – Selles valahonnan előkotorta megmaradt méltóságát.

- Ki lesz a mestered? – tért át valami szerinte semlegesebb témára.

Vállat vontam.

- Dunsztom sincs.

Selles felhúzta a jobb szemöldökét annak jeléül, hogy nem ért. Sóhajtással adtam tudtára, mennyire értetlennek tartom.

- Nem tudom – mondtam közérthetően.

- Hogyhogy már fel vagy öltözve?

- Le se vetkőztem. Hót fáradt voltam, és elaludtam ruhástól.

Nem értette, mi az a hót, láttam, mert az a bizonyos szépen ível szemöldök ismét elindult felfelé, de félúton megállt. Ebből arra következtettem, hogy nem óhajtja feszegetni a kérdést. Igazam lett.

- Tachena! Felkeltél már?

- Igen, Selles, egész nyugodtan elmehetsz! – hallatszott egy morcos hang a háttérből.

- Hát, hallottad – mosolyogtam rá még szélesebben a felügyelőre, és becsuktam az orra előtt az ajtót.

Amikor visszafordultam Tachenához, újdonsült szobatársam éppen az övet kötötte a derekára.

- Menjünk – mondta, amikor már a köpenyt is felvette.

- Hová? – kivételesen én nem értettem, mit akar.

- A reggeli gyülekezőre.

Szokásomhoz híven vállat vontam, és követtem Tachenát a folyosóra.

Odakint velünk egyformán öltözött emberkék siettek a nagy terem felé, ahol előző éjszaka Tamsech-kel és a Mesterrel találkoztam. Az egész kicsi gyerekektől a 25-26 évesekig egyetlen évjárat sem hiányzott a leltárból.

A teremben még változatosabb volt a kép. Ruha (sötétkék-fekete, világoskék-sötétkék, világoskék-fehér) és kor szerint is. A korral kapcsolatban valami meglepett, nem is kicsit: 30-40 évnél idősebbeket sehol sem láttam.

Mi van itt? Az öregeket elküldik? Vagy itt ennyire kicsi a várható életkor?

Egyelőre nem kérdeztem semmit. Ha már itt vagyok, úgyis mindegy.

Inkább tovább nézelődtem.

Minden sötétkék-fekete odament egy világoskék-sötétkékhez vagy világoskék-fehérhez. Tachena eltűnt mellőlem, és csatlakozott egy sötétszőke, hullámos hajú nőhöz.

Bár úgy láttam, nagyon is sokan beszélgetnek, csak halk zsongás hallatszott.

Pár perc múlva a Mester is megérkezett. Hófehér ruhájával rögtön kitűnt az 50-60 fős csoportból. Megállt a terem közepén. A többiek 2-3- méteres sugarú kört alkottak körülötte. Tekintve, hogy eddig is egész hátul álltam, ezzel nem volt túl nagy gondom. A beszélgetés pillanatok alatt abbamaradt. A Mesternek egy intésébe sem került, hogy elhallgattassa őket.

A Mester beszélni kezdett. Egész szép kis beszédet hozott össze a Lélek Papok kötelességeiről, feladatairól, a világban elfoglalt helyéről (ebből nem sokat értettem, hiszen mégiscsak új voltam itt…), buzdította a Tanítványokat (meg mindenki mást is). Én egy kicsit (sőt, ha belegondolok, nem is olyan nagyon kicsit) képmutatónak találtam ezt az egészet.

Végül bejelentette, hogy új Tanítvány csatlakozik a rendhez. Az új tanoncban magamra ismertem, főleg amikor a Nichen nevet is megemlítette. Végre az is kiderült, ki lesz a mesterem. Gondolom mondanom sem kell, mennyire örültem, amikor kiderült, hogy Tamsech fog tanítani. Nem sok kedvem lett volna egy Selleshez hasonlóan nagyképű, vagy egy képmutató, ráadásul idegen Lélek Pap mellett lenni egész nap. A dokiban legalább megbíztam, sőt még kedveltem is, nem is beszélve arról, hogy olajbogyó korom óta ismertem. Megkerestem a szememmel a tömegben. Párlépésnyire állt, úgyhogy halkan mellé is léptem.

A Mester még szólt pár mondatot, aztán a dolgára küldte a díszes társaságot.

- Örülök neked – szólaltam meg, amikor már nagyjából szétoszlott a tömeg.

- Pedig nem lesz sétagalopp. Gyere, nézzünk körül egy kicsit.

A kolostor térképe – ha lett volna ilyen – valami ilyesmi lett volna:

(Lásd: Képecskék/Idegen otthon/A Lélek Papok kolostora)

Lássuk be, nem nehéz megjegyezni, mi hol van. Nekem is elsőre sikerült.

Aki azt hiszi, hogy a Papok szobái bármivel is kényelmesebbek vagy fényűzőbbek voltak a mieinknél, azzal közölnöm kell, hogy téved. Ugyanúgy kettesével és ugyanolyan félcsillagos körülmények között laktak, mint mi, Tanítványok. A Főpapok és a Mester már megengedhettek maguknak annyi luxust, hogy külön-külön, ráadásul szőnyeggel ellátott szobákban aludjanak. Náluk még asztal és két-két szék is volt. A Mesternél még egy karosszék is. Persze ezt csak Tamsech-től tudtam, a Főpapokhoz nem léphetett be akárki. A vendégszobákra a néha erre járó vándorok miatt volt szükség. Olyanok voltak, mint a mieink.

A Töprengőt ezzel szemben úgy rendezték be, hogy minél kényelmesebb legyen. Körben, a falak mentén süppedős karosszékek sorakoztak, közöttük egy-egy kis asztalka, tintásüveggel és tollakkal, fölötte a falon gyertyatartó. Középen hatalmas párnákat helyeztek el azoknak, akik a földön ülve szeretnek töprengni. Ők az ajtó melleti polcról szerezhettek maguknak tollat és tintát, sőt még egy kábé A/3-as fa írótáblát is, hogy legyen mire irományukat, ha esetleg le szeretnék jegyezni a gondolataikat. A fényt a párnák között álló gyertyatartókról kapták. Ezt a helyiséget – mint a neve is mutatja – arra alakították ki, hogy a kolostor lakói nyugodtan elmélkedhessenek. Ebben a teremben tilos volt a hangos beszéd, még a suttogásért is ferde szemmel néztek a beszélőre. Nagyon nyomós indok kellett ahhoz, hogy valakit innen elhívhassanak, főbenjáró vétségnek számított félbeszakítani valakinek a gondolkodását.

A könyvtárban – becslésem szerint – húszmillió-négyszázhatvanháromezer-hétszáztizenkilenc könyv várta katonás rendben, hogy leemeljék a polcról. Egy negyven év körüli, Hersone nevű Lélek Pap vigyázta a rendet, és segített eligazodni azoknak, akik nem ismerték ki magukat olyan jól a milliónyi kötet között, mint ő.

A Kriptákat nem látogattuk meg újra, Tamsech út közben magyarázta el, mi miért van úgy a temetkezési helyeken, ahogy van. A hat sarok és a szobrok a világ Lélek Papok szerinti hat alapelemét jelképezték: a Földet, a Levegőt, a Tüzet, a Vizet, az Eget és az Alvilágot. A szobrok feladata emellett a halott őrzése volt. Ha illetéktelen – vagyis nem Főpap vagy a Mester – lépett a halotti kamrába, mindegyik alak felől egy-egy hatalmas erejű átok száguld felé. A betolakodónak gyakorlatilag semmi esélye a menekülésre.

Már értettem, hogyan érte el a vég a krokodilembert. Csak az érdekelt volna, mit akart a kriptámban. De egyelőre nem említettem meg a hívatlan vendéget.

A kertben főként ehető növények, zöldségek, itt-ott gyümölcsfák nőttek. Innen szedett magának ennivalót, aki megéhezett. Nem voltak ugyanis időhöz kötött étkezések, mindenki akkor evett, amikor akart.