Borzasztó fejfájással tértem magamhoz. Ez volt az első, amit éreztem. A második, hogy mindjárt megfagyok.

Kinyitottam a szemem.

Amikor végre szétoszlott a köd az agyamról és az érzékeimről, észleltem, hogy hatszögletű terem közepén fekszem egy hideg kőlapon. A falak simák voltak, és fehéresen-kékesen derengtek. Halvány fény töltötte be a kriptát. Minden sarokban egy fehér kőből faragott csuklyás alak ácsorgott.

Feltápászkodtam a kőlapról. Hosszú, sötétkék, bőszárú nadrág, ugyanilyen színű, fekete övvel átkötött ing és fekete köpeny volt rajtam, olyasmi, mint a mesebeli varázslókon és boszorkákon szokott lenni. Cipőm nem volt, a lábujjaim kis híján jegesedni kezdtek a jéghideg kőpadlón.

Elindultam az ajtónak vélt fekete folt felé, és majdnem ráléptem egy testre. Egy elég fura testre.

A lény feje gyíkéra hasonlított, vagy – figyelembe véve a testét borító, áthatolhatatlannak tűnő páncélt – inkább krokodilra. Volt vagy két méter magas (most már inkább hosszú), a páncél dudorai fejlett izmokról árulkodtak. Borostyánsárga szeme tökéletesen illett a jádezöld „bőr”-höz, a kígyósan keskeny pupilláról nem is beszélve. Félig nyitott szájában hosszú, hegyes fogak csücsültek, katonásan négy sorba rendeződve. A vékony, hosszú ujjain meredező fekete karmok csak még jobban meggyőztek arról, hogy nem szeretnék találkozni egy ilyennel egy sötét sikátorban, éjnek évadján.

Ki vagy mi volt képes végezni egy ilyen szörnyeteggel?

Atyám.

Óvatosan átléptem a krokodilembert, és az ajtóhoz mentem. Megpróbáltam kinyitni, bár biztos voltam benne, hogy zárva lesz.

Hát nem volt. Simán kinyílt.

A kriptán kívül legalább húsz fokkal melegebb volt, mint a kriptában. A hosszú folyosót csak a keskeny ablakokon beszűrődő holdfény világította meg. Nem csoda, hogy egy lélek sem járt arra. Miután átaludtam a délutánt, nem várhattam el, hogy rezesbandával és ünneplő tömeggel fogadjanak.

Vaktában elindultam a folyosón. Balkezes lévén a balt találtam a megfelelő iránynak.

A holdfény kísérteties hangulatot kölcsönzött a kolostornak, annak is – úgy tűnt – a temetkezési részének. Fekete ajtók előtt haladtam el, amik sejtésem szerint ugyanolyan kriptákba vezettek, mint az enyém.

A folyosó végén egészfalas, boltíves kapuba botlottam, ezen kilépve egy újabb folyosóra jutottam. Itt mehettem volna egyenesen, jobbra vagy balra. Fogalmam sem volt, melyik a legjobb, úgyhogy az egyszerűség kedvéért nem kanyarodtam el, magyarán szólva egyenesen mentem tovább. Mázlim volt: nemsokára emberi hangokat hallottam.

- Még mindig nem érkezett meg – mondta egy reszelős hang. – Biztos vagy benne, hogy…

- Igen, Mester, még mindig biztos vagyok benne, hogy mindent úgy tettem, ahogy mondtad – felelte rá egy fiatal és bársonyos. A dokié. Valami fura nyelven beszéltek, mégis minden szavukat értettem. Ez kissé meglepett.

- Már ide kellett volna érnie.

- Mindjárt itt lesz.

- Honnan tudod ilye biztosan? És ha a lelke elveszett út közben, valamelyik köztes világban? – ahogy közeledtem, a karcos hang – a „Mester”-é – egyre bosszúsabbnak tűnt.

- Nikol lelke nem az a fajta, ami csak úgy eltűnik egy köztes világban – kösz, doki, ez jól esett.

- Remélem, igazad van, mert ha Nichen (ne merd még egyszer Nikolként említeni) nem kerül elő…

- Amennyiben rólam van szó, itt vagyok – léptem a négy folyosó kereszteződésében lévő, nem kicsi (tehát nagy) termet megvilágító fáklyák fényébe.

- Nichen… Hát visszatértél… - a Mester egyáltalán nem úgy nézett ki, mint bárki más, akit tudomásom szerint Mesternek hívtak. Rövid, étcsokibarna haja és szakálla volt a megszokott hosszú ősz csimbókok helyett. Legfeljebb annyi idős lehetett, mint a doki. Csak a szemében csillogó „öreges” fény árulkodott tapasztalatról. Ugyanolyan ruhát viselt, mint én, de rajta minden fehér volt. (Egyébként ugyanez volt a dokin is, csak világoskék-sötétkék variációban. Ami rajtam sötétkék volt, rajta világos, ami rajtam fekete, rajta sötétkék.) A Mester apró, jégkék szeme azt a hatást keltette, hogy belelát az ember legbelső érzéseibe. Reméltem, hogy nem így van.

- Hát, úgy néz ki.

- Már késő van. Tamsech, vezesd a szobájába.

Tamsech? Hát ez meg milyen név?

Bár a Nichen se rossz.

A doki – akarom mondani Tamsech – meghajolt a Mester előtt, és jelzett a szemével, hogy én is tegyem ugyanezt.

- Legyen békés az álmod, Mester.

A Mester biccentett, Tamsech pedig felegyenesedett, és elindult a jobboldali folyosón. Én utána.

- Hova hoztál? – suttogtam. Senkit nem akartam felébreszteni.

- Haza. Ahogy megígértem – Pár ajtóval később kinyitott egy kis ajtót. – Most próbálj meg pihenni. Holnap nehéz napod lesz.

A szobában csak két ágy, két könyvespolc és két aprócska szekrény – úgy is mondhatnám, éjjeliszekrény – alkotta a berendezést, mindegyik a lehető legpuritánabb változatban. A sima, kőlapokkal borított padlót nem fedte szőnyeg.

Az egyik szekrénykén viaszpacává olvadt, végigégett gyertya állt. A hozzá tartozó ágyon egy elem kábé egyidős lány feküdt hason, egy nyitott könyvre borulva. Derékig érő, szögegyenes, fekete haja sátorként takarta el az arcát. Hosszú, fekete hálóing volt rajta valami könnyű anyagból. Nem takarózott be, a durva pokróc alatta lapult az ágyon. Lapos kispárnája a földön hevert.

Tehát a helyzet a következő: szobatársam elaludt olvasás közben.

Kicsit megböktem a vállát. Ijedten összerezdült.

- Jaj, Selles, ígérem, nem fordul többé elő, csak most az egyszer… - abbahagyta a mondat közepén, mikor észrevette, hogy én nem Selles vagyok. – Ki vagy? – kérdezte nemes egyszerűséggel.

- Eddig úgy tudtam, Mester Nikolettnek hívnak, de itt egyelőre mindenki Nichenként emleget.

- Nichen? Hát igaz?

- De jó. Mindenki tudja, ki vagyok, éppen csak engem felejtettek el értesíteni.

- Igazából és sem tudok sok mindent… - a lány félredobta az előrelógó tincseket. Végre teljes egészében megszemlélhettem az arcát.

Kicsit mangafigurára emlékeztetett. Széles, kissé sápadt arca hegyes állban ért véget. Óriási, indigókék szemeivel még mindig kidobott kutyakölyök pillantással nézett rám. Mint később rájöttem, szinte mindig így nézett. Pici orra és szája is a japán rajzokat idézte. Emellett magas és vékony volt, ami még jobban megerősített abban a meggyőződésemben, hogy egy képregényből, esetleg rajzfilmből lépett elő.

- Azt se bánom, ha nem tudsz semmit. Kezdetnek beérem annyival, hogy fényt derítesz a személyazonosságodra.

A lány pár lélegzetvételnyi ideig zavartan hallgatott.

- A mimre?

- Hogy hívnak? – redukáltam érthetővé az előbbi mondatomat.

- A nevem Tachena.

- Régóta vagy itt? – hirtelen ez tűnt a legegyszerűbbnek és a legmegválaszolhatóbbnak a fejemben tolongó kérdések közül.

- Születésem óta.

- Az mennyi idő?

- Tizenhat év.

- És?

- Mi és?

- Szereted?

- Eltűröm.

- Hogyhogy eltűröd?

- A Lélek Papok a kolostor előtt találtak rám. Azt sem tudom, ki vagyok, csak hagyom, hogy neveljenek. Itt élek teljesen magányosan, és még csak azt sem tudom, ki lehetnék, ha nem lennék itt!

A szemében könnyek gyülekeztek.

Érzékeny lánynak tűnt.

- Lehet, hogy egyszer még megtudod.

- Esélyem sincs. És nem hiszem, hogy kellenék a családomnak, ha itt hagytak.

- Lehet, hogy…

- Azt hiszed, nem gondoltam végig minden lehetőséget?!

- Ne haragudj. - motyogtam.

- Nem haragszom. Te ne haragudj. Új vagy itt. Ráadásul egy másik világból jöttél. Nem tudhattad.

- Álljon meg a nászmenet! Honnan tudod, hogy egy másik világból jöttem?

- Hogyhogy honnan tudom? Ezt mindenki tudja.

- Engem nem számoltál bele, ugye?

- Röviden mondom, mert késő van, és Selles bármelyik pillanatban felbukkanhat. Ő vigyáz a rendre éjszaka. Ezért ijedtem meg tőled. Nem lett volna szabad ilyen sokáig fennmaradnom.

- Ott tartottunk, hogy miért ismer engem mindenki – szakítottam félbe a szószátyár mesehőst.

- Szóval van rólad egy legenda. Vagy egy jóslat. Elrabolták a lelkedet, és egy másik világban másik testbe zárták. Azt mondják, egyszer visszatérsz, és elfoglalod a helyedet.

- Eleve eldöntött dolog volt, hogy visszajövök. Küldtek értem valakit. Hol foglalom el a helyemet?

- Hát a trónon.

Na itt padlót fogtam.

- Milyen trónon?

- Jaj, lehet, hogy ezt nem kellett volna elmondanom.

- Ha már elkezdted, fejezd is be!

- A birodalom trónján. Vagyis afölött fogsz uralkodni, ami még megmaradt a birodalomból.

Azt mondtam volna, hogy padlót fogtam? Akkor most a padlón keresztül a pincébe jutottam.

- Mi…? – nyögtem maradék hangomon.

- És azt is suttogják, hogy újra fogod egyesíteni a birodalmat.

Milyen szint van a pince alatt? A hangomból és az értelmemből már csak egy artikulálatlan nyögésre-nyikkanásra futotta.

- Oké. Mára ennyi elég volt a meglepő infókból.

- Szégyellem magam, de megint nem értelek.

Legyintettem.

Lerogytam az üres ágyra. Hiába nem voltam magamnál egész délután, hullafáradtnak éreztem magam.

- Aludjunk – javasoltam.

Tachena helyeslésképpen ásított egy kolosszálisat.

Lefeküdtem a kőkemény ágyra, magamra húztam a pokrócot, és a lapos párna alá tettem a karom, hogy azért ne lógjon a fejem.

- Legyen békés az álmod – motyogta félálomban Tachena.

- Jó éjszakát – búcsúztam én, az általam eddig is használatos kifejezéssel.

Pár perc múlva már vígan húztam a lóbőrt, a nem éppen ötcsillagos szállás ellenére.