Gondolom most mindenki arra vár, hogy megmagyarázzam ennek a könyvnek a címét. Így hát megteszem. Úgyis azzal töltöttem az egész életemet, hogy magyarázkodtam.

Biztos mindenki észrevette már, hogy a könyvek főszereplői sok évet töltenek azzal, hogy csak vágynak az izgalomra. Aztán eljön az idejük, kiderül, hogy kivételes tehetségük van valamihez, hogy szívük választottja legalább olyan régen vár az első lépésükre, mint ők az övére. Aztán küzdenek a gonosz ellen. Nos, eddig nálam is minden a regények íratlan szabályai szerint ment. Egy unalmas kis faluban születtem egy teljesen átlagos családba. Négy testvérem volt, és persze én voltam a legidősebb, így aztán mindig nekem kellett vigyáznom a többiekre. Akinek van öccse vagy húga, az tudja, mennyi szórakozástól fosztja ez meg az embert. Persze ha valami baj történt, rögtön én voltam a hibás, akkor is, ha semmi közöm nem volt hozzá. Ha segíteni kellett a szüleimnek, természetesen engem kértek meg. Milyen szívesen cseréltem volna a legkisebb húgommal, Sarah-val, aki alig várta, hogy „nagylány” legyen!

És, ahogy lenni szokott, vártam a szép szőke herceget fehér lovon, a varázslót, aki majd maga mellé vesz tanoncnak, és minden mást, ami kiemelt volna a hétköznapi emberek szürke életéből. De ez nem csak a kamaszok szokásos vágyakozása volt. Szentül hittem, hogy én is vagyok olyan különleges, mint bármelyik regény- vagy mondahős. Ezért mindig fel voltam rá készülve, hogy eljön az idő, amikor megmutathatom, mire vagyok képes. A szobám (vagyis a padlás) sarkában mindig össze volt készítve pár ruha és különböző dolgok, amikre szükségem lehet kalandjaim során. Nemegyszer megtörtént, hogy a csomag minden egyes darabját visszapakoltam a helyére, hiszen a hősök története mindig váratlanul kezdődik. Akkor a szüleim, a testvéreim és azok a testvéreim, akik már nem hittek a mesékben (vagyis Sarah-n kívül mindenki), a szomszédok és úgy általában a falubeliek azt hitték, hogy végre megjött az eszem, és úgy fogok élni és gondolkodni, mint minden más korombeli lány. Bár úgy lett volna!

Mire tizenöt éves lettem, már Sarah sem hallgatott meg. Mindenki megunta a terveimet. Én lettem a falu bolondja. Azt még talán kibírtam volna, hogy ne beszéljek arról, milyen veszélyek várnak rám, ha szóba állt volna velem valaki, de mindenki messzire elkerült. Ujjal mutogattak rám, és összesúgtak a hátam mögött. Sajnos mindig erős egyéniség voltam, annyira, hogy még ebben a helyzetben sem voltam hajlandó megváltozni és feladni az álmaimat. Inkább elkezdtem naplót vezetni. A naplóimat mindig híres hősökről neveztem el. Valódi barátok helyett velük osztottam meg minden örömömet és főleg bánatomat.

Szinte hallom, ahogy kérdezitek: „Mi ebben a szokatlan? Hiszen minden történet így kezdődik!” Ez azért kivétel, mert a többi regény végén a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz bűnhődik, és a gonoszon kívül mindenki nagyon boldog. Viszont amikor az én nagy kalandom véget ért, egy pillanat alatt a halottak ura előtt találtam magam, és nem volt kegyelem: örökre a Halottak Birodalmában kellett maradnom. Egyszóval meghaltam. Ezt a könyvet is azért írom, hogy meglegyen a kivétel, ami erősíti a szabályt. Egy nekromantával (a nekromanták képesek kapcsolatba lépni a halottakkal) küldöm el nektek az élők világába. Én vagyok rá a tökéletes példa, hogy a halál néha kész megváltás. Ebből előre tudhatjátok, hogy ennek a könyvnek rossz vége lesz. Mint ahogy a kalandorok nagy része is elhagyottan hal meg valahol a vadonban vagy egy házban, ahol még adnak szállást egy rongyos, éhező nyomorultnak. Itt, a halottak között rengeteg ilyennel találkoztam. Róluk, bármennyit szenvedtek, nem tud senki. Azok között viszont, akiket máig is emlegetnek, sokan vannak, akik nem csak maguknak köszönhetik, hogy hősök lettek. Vegyük például Herkulest. Könnyű volt neki, hiszen Zeusz fia volt! Attila, a hun király pedig megkapta a hadisten kardját. Azoknak, akik csak elindultak szerencsét próbálni a nagyapjuktól örökölt régi karddal, ilyen kivételes „emberek mellett esélyük sem volt.

És én mégis képes voltam elhinni, hogy egy fantasztikus történet főszereplője vagyok, aminek a lehető legjobb vége lesz! Még jó, hogy elhittem. Mert az elején még úgy tűnt.