Tudtam, hogy reménytelen. Tudtam, hogy nincs esélyem megtalálni. És mégis elindultam.

Mi mást tehettem volna? Gerald király hatalmas jutalmat ígért annak, aki megtalálja a koronaékszereket. Miért kellett az ellopásukról beszélnem Árnyéknak? Ha akkor nem említem meg őket, talán most velem együtt kutatna. De az a mondat szinte magától csúszott ki a számon. Először egyáltalán nem akartam ilyet mondani, aztán már ki is mondtam, és egyedül maradtam. Talán örökre.

Ez az egész nem történt volna meg, ha nem akarok regényhőssé válni. Akkor lettek volna barátaim, és nem kellett volna eljönnöm a faluból. Úgy élhettem volna, mint az összes többi lány. De én inkább a szenvedést választottam. Én bolond! Már régen rájöttem, hogy az én történetem nem olyan, mint a többi. Velem szinte csak rossz dolgok történnek. Persze, szép dolog a szerelem, csak nem az olyan, mint az enyém. Nem tudtam volna egy szegény fölműves fiába beleszeretni? Az sokkal egyszerűbb lett volna. Ha a szüleinknek nincs egymással semmi bajuk, pár hónap múlva megtartottuk volna az esküvőt, és kész. De nem, nekem egy lovag kellett. Azért pedig keményen meg kell dolgozni, hogy egy magamfajta egy főnemes felesége lehessen. Éppen ezért indultam el egy ilyen reménytelen útra.

Azt sem tudtam, merre induljak. Miután a tolvajok elhagyták a palotát, senki nem látta őket. Vagy senki nem akarta látni őket. Így aztán csak mentem az orrom után, ahogy addig is. Minden olyan volt, mint régen: csak régi „jó” ismerőseim, a sötét gondolatok kísértek. Napokig bolyongtam anélkül, hogy tudtam volna, hová megyek. Este kerestem valahol szállást, vagy, ha éppen két település között voltam, lefeküdtem egy fa alá, aztán reggel minden kezdődött elölről.

Hiába figyeltem az utcán beszélgető emberek minden szavát, semmi olyasmit nem hallottam, ami közelebb vitt volna a koronaékszerekhez. Csak annyit tudtam, hogy rengetegen indultak a keresésükre. Sokan talán jóval többet tudtak, mint én, és – talán néhány olyan bolond kivételével, mint én – tudtak vívni és lovagolni. Be kellett vallanom, hogy semmi esélyem sincs. De, mivel mást úgysem tudtam tenni, mentem tovább. Abban az időben a naplóm nem gazdagodott sok feljegyzéssel, hiszen nem történt velem semmi érdekes. Ahogy a boszorkánynak is mondtam, rajtam csak a csoda segíthetett. Hol vannak a csodák, amikor szükség van rájuk?

Egy nap az egyik városban találkoztam egy idős hölggyel, aki attól fogva, hogy meglátott, mindenképp segíteni akart rajtam. Azzal kezdte, hogy befogadott a kastélyba, ahol, ha a szolgákat nem számítjuk, egyedül élt. Azt mondta, ő az utolsó a családjából, és szeretne véget vetni a magánynak. Mivel a koronaékszerekről már régen lemondtam, a kérésére vele maradtam.

Clara alacsony, vékony asszony volt. A kora ellenére követte a legújabb divatot, és, nyíltan ellenkezve a szokással, a haját ahelyett, hogy egyszerű kontyba tűzte volna, két hosszú copfba fonta. Ettől úgy nézett ki, mint egy hófehér hajú, ráncos arcú kislány.

Felmentünk az emeletre, és mutatott egy barátságos kis szobát. A szoba kicsi volt, csak egy ágy, egy szekrény, egy aprócska és egy tükör fért el benne. Mégis volt benne valami, ami miatt Elisabeth hercegnővel sem cseréltem volna.

- Akkor én megyek. A szekrényben találsz ruhákat, remélem jók lesznek rád. Ha átöltöztél, találkozunk az étkezőben.

Amikor Clara kiment, belenéztem a tükörbe, és egy pillanatra szó szerint megijedtem magamtól. A hajam valamikor koromfekete volt, most viszont a portól úgy tűnt, hogy már kezdek őszülni, ráadásul össze-vissza állt. Valahol már a szalagot is elhagyta, ami addig összefogta. A ruháim rongyokban lógtak rajtam, a szoknyám több helyen hosszan be volt szakadva. A karomat és az arcomat összekarmolták a bokrok, amikor át kellett kelnem egy-egy erdőn.

Másfél óra múlva sikerült egészen tűrhető állapotba hoznom magam, és megkerestem az étkezőt. Az étkező, mint minden más helyiség, egyszerűen, mégis elegánsan volt berendezve. Középen egy hosszú faasztal állt, mellette székekkel. A falakon néhány festmény lógott a kastély régebbi urairól. Nagyjából ennyi volt a berendezés.

- Valahogy sejtettem, hogy ezt a szép bordó ruhát fogod felvenni. Ez illik hozzád a legjobban. Csak még meg kell tanulnod mozogni benne – tette hozzá nevetve, amikor majdnem felbuktam a szoknyában. – Sőt, még rengeteg dolgot meg kell tanulnod.

Az öreg hölgyben valamiért már attól fogva megbíztam, hogy megszólított az utcán. Olyan volt, mintha már régóta ismerném. Mintha tényleg a nagyanyám lenne. Így aztán mindent elmondtam neki szép sorban elejétől a végéig.

Attól a naptól Clarát tekintettem az egyetlen élő rokonomnak. A többieket eltemettem valahová az emlékeim mélyébe, és egyre ritkábban jutottak eszembe, mint ahogy valószínűleg ők is igyekeztek elfelejteni engem.

Az az igazság, hogy azokban a napokban a családom mellett Leslie-t és Árnyékot is próbáltam eltemetni, mert úgy éreztem, soha többé nem láthatom őket, tehát felesleges szomorkodnom miattuk. Árnyékot úgy-ahogy sikerült is száműznöm az emlékeim közé. Nem úgy, mint Leslie-t. Mert a szív és az ész legtöbbször külön utakon járnak. Rá kellett jönnöm, hogy soha nem fogok rá úgy gondolni, mint egy emberre, aki már nem része az életemnek, ahogy a naplómból sem tudom kitörölni a tintával írt sorokat. Egy ideig keményen küzdöttem az érzéseim ellen, de aztán belefáradtam. Annak ellenére, hogy nem akartam elfelejteni, és, mivel már biztos volt, hogy még hosszú ideig Clarával maradok, válaszolni is tudott volna, még sokáig nem írtam neki.

Roger a főlovász volt, Csillagfény pedig a legjobb lova. Egyetlen nap alatt megtette azt az utat, amihez egy átlagos lónak három is kevés lett volna.

- Ez ám a levél – jegyezte meg Roger, amikor odaadtam neki a vaskos papírköteget. A főlovász valahol negyven és ötven között lehetett. Hosszú bajuszú kis emberke volt fekete lovaglóruhában. – De majdcsak elbírjuk valahogy, igaz, Csillagfény? – megpaskolta a ló nyakát.

- Ezek a fiatalok kész regényeket írnak egymásnak – motyogta hatalmas bajusza alatt. – De ha ettől a kisasszony jobban érzi magát, akár minden nap elvágtatok ehhez a Sir Leslie-hez.

Roger bevezette Csillagfényt az istállóba, én pedig leültem egy padra a kertben. Remélem, nem fogtok megharagudni, ha nem írom le az egész levelet úgy, ahogy volt. Csak a lényeget. Sir Arthur minden eddiginél jobban belevetette magát a feleségkeresésbe Leslie számára, de valamiért nem volt szerencséje, mert a főnemesek lányait már szinte kivétel nélkül eljegyezték. Próbálkozott Elisabeth hercegnőnél és a húgainál is, de ők is megtalálták (vagyis inkább a király megtalálta nekik) az ideális párt. Sir Arthur már annyira kétségbeesett, hogy körülnézett a kisebb nemesek háza táján is, de nekik főleg fiaik vagy egészen kicsi lányaik voltak.

Bár ő is nagyon jól tudta, hogy az apja közöttünk fog állni, amíg él, és valószínűleg még jó ideig élni fog, reménykedett benne, hogy valamikor valóra válnak az álmaink. Amikor elragadta a képzelete, és leírta, hogyan fogunk élni a kastélyban, olyan volt, mint egy gyerek… mint amilyen nemrég én is voltam. Szinte úgy éreztem, ott van mellettem, és nem egy levelet olvasok, hanem ő beszél hozzám.

- Olyan, mintha a kisasszony összenőne Hamuval, amikor felül rá. És ez a lovaglás lényege – mondta egy délután a főlovász.

Pár hónap alatt eljutottam odáig, hogy közelebb is meg kellett ismerkednem Viharral, a fiatal pejjel. Hamu már túl öreg volt a vágtázáshoz. Vihar eleinte nem kedvelt túlzottan. Az első néhány alkalommal, amikor megpróbáltam lovagolni rajta, többször is a földön találtam magam, de – legalábbis Roger szerint – mert Vihar még nem igazán szokta meg, hogy ülnek a hátán. Hetek kellettek hozzá, hogy Roger és én közösen rászoktassuk.

A nyár szinte elrepült. Beköszöntött az ősz, és a fák elkezdték hullatni a leveleiket. A kastély kertje a sárga, a vörös és a barna árnyalatait öltötte a nyár nyugodt zöldje helyett, mintha a növények lángoltak volna. Egyre gyakrabban esett az eső, és Rogerrel úgy döntöttünk, a további lovaglóleckéket elhalasztjuk tavaszig. Clara még megtanított nekem néhány illemszabályt, aztán áttértünk a kézimunkákra. A faluban megtanultam valamennyire hímezni, de annyira nem, mint amennyire akkoriban az úrinőktől elvárták. Főleg az volt a baj, hogy folyton összegabalyítottam a fonalat. Ráadásul a gazdag hölgyek teljesen más mintákat használtak, mint mi. Soha nem láttam még olyan bonyolult virágokat és tekergő indákat. Aztán, amikor eljöttek a hidegebb, késő őszi napok, Clarával egyre gyakrabban ücsörögtünk a kandalló előtt egy-egy finom anyagból készült terítővel, párnahuzattal, vagy, ha nem volt kedvünk ilyen nagy munkához, egy-egy szép (-nek készülő) zsebkendővel.

- A lovagok valami gyűlésen vannak a királynál, úgyhogy a kisasszony Leslie-je nincs otthon. A levelet odaadtam a kocsisuknak, aki nekem jó barátom.

Úgy gondoltam, ha a főlovász megbízik benne, nincs félnivalóm, ezért csak vártam Leslie válaszát, de még sokáig nem írt. Mivel tudtam, hogy a lovagok és a király tanácskozása sokszor nagyon hosszú ideig eltart, nem is erőltettem.

A karácsony előtti nap szürke felhőkkel és sáros utakkal jött el, és én azt hittem, nem lesz fehér karácsonyunk. De reggel, amikor felébredtem, már puha hótakaró borította a kertet és a várost. A kastélyban már előző este óta karácsonyi díszek lógtak mindenhol, de a hangulat csak most lett ünnepi. A Clarának készített ajándékomat, egy párnahuzatot és egy takarót már este elrejtettem nagyanyám szekrényében, közel ahhoz a ruhához, amit csak ünnepeken viselt. Amikor felöltöztem, elindultam megkeresni az öreg hölgyet, és megnézni, megtalálta-e már a csomagot.

Egy kis fa dobozkát vett elő a háta mögül.

Amikor kinyitottam a ládikát, egy pillanatra a lélegzetem is elállt. Egy sötétvörös drágakövekkel díszített arany nyakláncot kaptam a hozzá való karkötővel és fülbevalóval. Álmomban sem (na jó, ott talán mégis) gondoltam volna, hogy valaha is ilyen ékszereim lesznek. Az addigi legszebb nyakláncom az volt, amit egyszer kagylókból fűztem magamnak.

- Ugye gyönyörű? – folytatta Clara. – A nagyanyámé volt, és megígértem neki, hogy én is az unokámnak fogom adni, de csak egy fiúunokám volt, és neki nem adhattam ilyesmit…