|
V.
Ydobon 2006.03.07. 19:29
Másnap reggel rosszkedv űen ébredtem. Szívesen aludtam volna még egy kicsit, de nem tudtam. Majd megszokom, hogy éjjeli lény vagyok. Csak kell egy kis idő.
Felöltöztem, és lementem a földszintre vezet ő lépcsőn.
- Jó reggelt, drágám – köszöntött Clara. Velem ellentétben teljesen kipihentnek t űnt. – Kialudtad magad?
- Az túlzás.
- Akkor idd meg ezt! – felém nyújtotta a csészét, amit akkor vitt be neki az egyik szobalány. – Várj csak! Az ott micsoda?
A csészét letette az asztalra, és megfogta a kezem.
- Nocsak. Végre van egy lányunokám, de mire igazán megszeretem, férjhez is megy.
- Az még nem olyan biztos.
- Szóval Sir Arthur még mindig él.
Bólintottam. Nagyanyám arcáról elt űnt a kedves mosoly.
- Az ilyen embereknek meg se kéne születniük.
Aztán megint a régi, vidám öreg hölgy lett, és a kezembe adta a csészét. Valami s űrű, meleg ital volt benne. Belekortyoltam.
- Hogy ízlik? Finom, ugye?
Éreztem, ahogy a melegség szétárad a testemben. Máris jobban éreztem magam.
- Sosem árt, ha van egy boszorkány a konyhában.
Nem lepett meg, hogy Clara szakácsn ője egy boszorkány. Inkább akkor lepődtem volna meg, ha egy sincs a szolgái között.
- Adamre is ráférne egy ilyen ital – jegyeztem meg.
- Nem csak én látom úgy, hogy valami baja van?
- Nem. Én is. De azt nem mondta, mi van vele.
- Nehéz lesz kiszedni bel őle. Soha nem panaszkodik.
Ebben a pillanatban Árnyék is megérkezett.
- Jó reggelt! – próbált jókedv űnek látszani, de nem igazán sikerült neki. Amikor megláttam a kötést a kezén, belém hasított a felismerés: ez az én hibám!
Kiittam a maradék italt, és elrohantam a könyvtárszobába. Legalább negyed óráig keresgéltem, mire találtam egy könyvet a vámpírokról. „Mik a vámpírok?”, „Hogyan lesz valakiből vámpír?”, „A vérszívás hatásai az egyszerű halandókra”… Ebben kell, hogy legyen!
Olvasgattam egy darabig, és végre megtaláltam.
„A halandóknak általában nem árt a vérszívás, ha a vámpír csak annyit iszik, amennyi az életbemaradásához szükséges. De akadnak olyan emberek is, akik betegek lesznek, ha isznak a vérükb ől. Elsápadnak, fáj a fejük, nem tudnak enni, és általában éhen halnak. A vámpírbetegség csak egy módon gyógyítható: ha a beteg iszik a vámpír véréből.”
Becsuktam a könyvet. A gyógyszer megvan. Csak az a kérdés, hogy fogom rávenni Árnyékot, hogy bevegye.
Megint megkerestem Clarát.
- Tudom, mi van Adammel. Abba betegedett bele, hogy megetetett.
Nagyanyám értetlenül nézett rám.
- Vannak emberek, akik nem bírják, ha egy vámpír bel őlük vacsorázik.
- Meg lehet gyógyítani?
- Igen. Ha hajlandó lesz ő is inni az én véremből.
- Ez az, amit soha nem fogunk elérni. Legfeljebb ha belekeverjük az ételébe.
- Nem fog enni.
- Miért ne enne, ha nem tudja, hogy…
- A betegségével jár.
- Akkor mit tegyünk?
- Megpróbálok beszélni vele.
Árnyékot az udvaron találtam. Kiment leveg őzni egy kicsit, hogy elmúljon a fejfájása.
- Azért fáj a fejed, mert beteg vagy.
- Miért lennék beteg?
- Te nagyon is jól tudod, mir ől beszélek – mondtam az arckifejezése láttán.
- Igen. Tudom.
- Akkor azt is tudod, mit kell tenned, hogy meggyógyulj.
- Igen. Tudom.
Miel őtt bármit tehetett volna ellene, elvettem tőle a tőrt, amit megszokásból még mindig az övén hordott.
- Nem, Jessica.
- Miért nem? Inkább éhen halsz?
- Nem tudnék vért inni.
- Az életed múlik rajta!
- Akkor sem megy.
- De igen.
- Nem.
- Nem akarom, hogy miattam halj meg!
- Nem te tehetsz róla.
- Ezzel nem nyugtattál meg. Már így is túl sok bajt okoztam, mióta eljöttem otthonról. Nem akarom, hogy még ez is…
- Értsd meg, Jessica, nem megy!
- Tudod, hogy el őször én is ezt mondtam. Legalább Alice miatt tedd meg! Kérlek, Adam!
- Alice úgysem lehet az enyém.
- Rád is vonatkozik, amit Lady Emilia írt. Mindig van remény.
- Mit írt Lady Emilia? – Árnyék értetlenül nézett rám.
Megtaláltam a megoldást.
- Elmondom, amint meggyógyultál.
Mire kimondtam, már el is vágtam a kezem, és a szájához nyomtam, miel őtt ellenkezhetett volna. Végre az ösztönei felülkerekedtek az undorán, és hajlandó volt inni a véremből. Néhány korty után visszatért az arca egészséges színe.
- Máris jobban nézel ki.
- Mindjárt éhen halok – szólalt meg Adam egy kis id ő múlva.
- Mikor ettél utoljára?
- Tegnap délben.
- És még csodálkozol? Én sem reggeliztem még. Gyere, együnk valamit.
A konyhába az étkez őn keresztül lehetett eljutni. De nem kellett a konyháig elmennünk. Az étkezőben terített asztal várt minket. És Clara.
- Gondoltam, éhesek lesztek.
Leültünk. Én nem igazán voltam éhes, de azért ettem egy kicsit. Közben elmeséltem Árnyéknak, mi történt el őző éjszaka a Bowman-kastélyban.
- Akkor most Leslie jegyese vagy – foglalta össze.
- Így is mondhatjuk.
- Talán tényleg van remény. Talán.
Pár nap múlva már egyáltalán nem kívántam a rendes ételeket. De mivel az alatt az id ő alatt elolvastam a könyvet a vámpírokról, nem ijedtem meg. Ez így van rendjén. Egy idő után a vámpírok éhségét csak a vér csillapíthatja. Bármilyen szörnyen hangzik is ez.
Ezért attól fogva minden éjjel el kellett mennem vadászni. Hamarosan már nem iszonyodtam annyira a vámpírélett ől, mint eleinte. Általában magányos utazókat támadtam meg, mert nem akartam, hogy engem is megtámadjanak. Belátom, alattomos dolog rávetni magad egy gyanútlan idegenre, de ha életben akartam maradni, nem tehettem mást. Az életösztön pedig a sors után a legerősebb dolog, ami irányít egy élőlényt. A saját kutyád is elfut vagy védekezik, ha támadsz.
Ahogy Clara el őre megmondta, megszoktam. Mire az első virágok elődugták a fejüket, emberi múltam távoli emlékké vált.
Id őnként Leslie-t is meglátogattam, igaz, az egyre rövidebb éjjelek és Sir Arthur miatt soha nem maradhattam sokáig. Ilyenkor Adam is velem jött, hogy láthassa Alice-t. Hazafelé általában nem együtt mentünk, mert nekem sokkal hamarabb el kellett indulnom.
Reggel aludtam néhány órát, aztán megpróbáltam elfoglaltságot találni magamnak a kastélyon belül.
Néha hallottam, hogy a szobalányok egymás között azt találgatják, miért lettem ilyen kés őnkelő, de Clarával és Adammel megbeszéltük, hogy csak akkor mondjuk el nekik az igazságot, ha muszáj lesz, nehogy megrémüljenek. Így hát maradtak a találgatások.
Nemsokára már a napfényre sem vágytam. Beletör ődtem, hogy sötétségben kell leélnem az életemet.
Nem volt olyan nehéz ez az élet, mint el őször gondoltam. Vámpírként sokkal ügyesebben mozogtam, mint régen, így sokkal könnyebben ment a vadászat és a lovaglás is.
- Lassan elkezdek félni t őled – mondta egy nap Adam. – Te sokkal jobban megérdemled az Árnyék nevet, mint én.
- Változnak az id ők… - feleltem mosolyogva.
- Jessica! Adam! – kiabálta Clara valahonnan. – Gyertek!
Nagyanyánkat a kastély bejáratánál találtuk egy fiatal férfi társaságában. A férfi, vagy inkább fiú vállig ér ő fekete haját összekócolta a szél, látszott, hogy át van fázva. Barna vászonruhát viselt valamivel sötétebb köpennyel. Különös, lehetetlenül zöld szeme volt, olyan, ami mintha belelátna az ember lelkébe.
- John Buck vagyok – mutatkozott be. – leveleket hoztam.
Átadott egyet Adamnek és egyet nekem. Aztán azonnal elindult visszafelé. Leültünk a társalgóban, és felbontottuk a leveleket.
Drága Jessica!
Anyám elt űnt, és attól tartok, apám keze van a dologban. Egy ideje ugyanis gyakran veszekedtek, egyre hevesebben. Csak mert anyám annyi év hallgatás után elmondta a véleményét. Már küldtem embereket a keresésére, de egyelöre sehol nem találják. Ha véletlenül rájönnél, hol van kérlek, segíts!
Leslie
Szóval Lady Emilia elt űnt.
Láttam Adam arcán, hogy ő is valami hasonlót kapott. Csak valószínűleg Alice küldte.
- Sejtelmem sincs, hol lehet – mondta. – Te tudod?
Megráztam a fejem.
- De majd gondolkozom rajta.
Lady Emilia elt űnésének a híre az egész napunkra rányomta a bélyegét. Alig beszéltünk, leginkább csak ültünk egy karosszékben és gondolkoztunk.
Legtöbbször csak éjfél körül indultam el vadászni, de mivel aznap éjjel Leslie-t is meg akartam látogatni, megvártam, hogy fogadott rokonaim megvacsorázzanak, aztán Árnyékkal együtt kimentem az istállóba, és, miután Roger felnyergelte Csillagfényt és Amazont, elvágtattunk a Bowman-kastély felé.
Szerencsére már mindenki aludt, mire megérkeztünk. Már gondolkoznunk sem kellett az útvonalon, csak arra figyeltünk, nehogy zajt csapjunk vagy találkozzunk valakivel.
Most két bejáratot nyitottunk ki, a sas és a lepke folyosóját.
Leslie az ablak el őtt álló asztalnál ült. Az égő gyertya miatt azt hittem, ír valamit, de csak a tenyerébe hajtotta a fejét, és gondolkozott. Vagy sírt. Nem láttam jól.
A félrehajtott festmény zajára sem ébredt fel. Odamentem hozzá, és óvatosan megérintettem a vállát. Összerezzent, és ijedten felkapta a fejét.
- Aludtál? – kérdeztem mosolyogva.
- Azt hiszem – felelte és ásított egyet. – Rájöttél valamire?
- Nem. Vagyis… - hirtelen eszembe jutott valami.
- Vagyis?
- Nem biztos, de azt hiszem, tudom, hol van. Öltözz fel, én addig szólok Alice-nek és Adamnek!
A titkos járatok már bezáródtak, ezért vissza kellett mennem a folyosóra és benyomni a pillangót.
Alice szobájába sokkal kanyargósabb járat vezetett, mint Leslie-hez. Elhadartam, hogy sejtem, hol van Lady Emilia, aztán visszamentem Leslie-hez. Id ő közben felöltözött és kardot kötött az oldalára.
- Mindjárt jönnek – mondtam.
Negyed óra múlva már lovon ültünk.
- Még mindig nem árultad el, hová megyünk – szólalt meg mellettem Árnyék.
- Emlékszel a barlangra, ahova bevittetek, amikor elájultam? Oda.
- Nem értelek.
- Mert még nem meséltem el, mi történt velem odabent.
Az út nagy részében egyikünk sem beszélt. Én egész id ő alatt azért fohászkodtam, hogy még életben találjuk Lady Emiliát. Miért nem jutott hamarabb eszembe? Ha a nap miatt nekem otthon is kellett volna maradnom, elmondhattam volna, hogyan lehet bejutni a hegy belsejébe, és nagyobb lett volna az esély, hogy még meg tudják menteni.
Idegességem Csillagfényre is átragadt. Mindig is pillanatok alatt érzékelte lovasa minden rezdülését. Id őnként megsimogattam a nyakát, hogy megnyugodjon.
- Semmi baj, Csillagfény – suttogtam, bár én magam sem hittem el. – Nyugodj meg.
Neki is hiába beszéltem, ahogy magamat is hiába gy őzködtem, hogy épségben haza tudjuk vinni Lady Emiliát.
Csak nehogy kés őn érjünk oda…
Ha egyáltalán a barlangban van.
Amikor elértük a barlang bejáratát, leugrottunk a lovakról, kikötöttük őket, és berohantunk.
- Majd én megyek elöl – javasoltam – mert én látok sötétben is.
- Mi is fogunk – mondta Alice – Foctetum talae!
A fejünk fölött vöröses fénnyel világító t űzgömb jelent meg.
Elindultunk a sz űk, sötét folyosón. Leslie és Adam egyre nagyobb csodálkozással nézték a falra festett és vésett képeket és jeleket, és néha, amikor nem figyeltek, megbotlottak egy-egy kőben.
A szentélyben Alice kioltotta a t űzgömböt. Odamentünk az oltárhoz, és rátettem az ujjam a négy kopott szimbólumra.
- Mutasd a titkod! – mondtam.
A zuhanás után, amikor már kibogoztuk, a kupacból melyik kéz és láb kihez tartozik, folytattuk utunkat a hegy közepe felé. Ahogy haladtunk el őre, egyre több unott sóhajt hallottam. Aztán végre megérkeztünk.
A kis, kör alakú helységben most nem égett a t űz, és kora tavasz lévén dermesztően hideg volt. Velünk szemben Lady Emilia feküdt a földön. Úgy tűnt, egy falatot sem evett, mióta idehozták.
Leslie és Alice rémülten felkiáltottak, és letérdeltek mellé.
- Kérlek, anyám, térj magadhoz! – mondta Leslie remeg ő hangon.
Alice sírva fakadt.
Árnyék próbálta vigasztalni, én pedig Leslie mellé térdeltem.
- Jaj ne – nyögtem fel, és, mivel többet nem tudtam mondani, a Lady Emilia nyakán lév ő két vörös pontra mutattam.
- Apa – szólalt meg egyszerre Leslie és Alice. Egyiküket sem láttam még soha olyan dühösnek. Árnyék arcán is megjelent az a kifejezés, ami Lord Worlen felbukkanásakor.
- Tudsz tenni valamit? – kérdezte Alice könyörg ő tekintettel. – Kérlek, Jessica!
Megértettem, hogy t őlem vár segítséget, hiszen én voltam közülünk az egyetlen vámpír, de még a vámpírokról szóló könyvben sem említették, mit kell tenni, ha egy áldozat ennyire legyengül. Biztos reménytelennek gondolták.
Megráztam a fejem.
- De talán… nem, Aerdine-t úgysem tudnánk idehívni. Azt sem tudjuk, hol van. Viszont Clara lehet, hogy tehet valamit. Ha addig nem…
Nem kellett volna ezt mondanom. Az utolsó szó elhagyása viszont már nem ért semmit.
- Igazad van. Mondd csak ki. Lehet, hogy meghal, mire odaérünk.
Leslie óvatosan felemelte az ájult Lady Emiliát, és elindultunk kifelé.
A szívünket kétségbeesés, rettegés és egy kis remény töltötte meg. Óráknak t űnt az a néhány perc, amíg a Brown-kastély felé lovagoltunk. Szerencsére Bowmanék lovai is voltak olyan gyorsak, mint Csillagfény és Amazon.
Clara azonnal felébresztette Lucy-t, a boszorkányszakácsn őt, ahogy megérkeztünk és lefektettük Lady Emiliát az első ágyra, amit találtunk. Szegény nagyanyánk, annak ellenére, hogy fölvertük a legszebb álmából, olyan készségesen segített Lady Emilia magához térítésében, mintha a testvére életéről lett volna szó. Mindent megtett, amit a boszorkány kért tőle.
Lucy el őször különböző erős illatú gyógynövényekkel megrakodva kiment a konyhába, és megfőzte a szárított növényeket. A főzetbe belemártott egy rongyot, és odaadta Alice-nek, hogy tartsa az anyja orra elé. Utána megint eltűnt a konyhában.
Pár perc múlva Lady Emilia kinyitotta a szemét. A tekintetében félelem tükröz ődött. Csak akkor szólalt meg alig hallhatóan, amikor látta, hogy biztonságban van.
- Nem otthon vagyunk, ugye? – kérdezte.
- Nem – válaszolta Leslie. – Biztonságosabb helyen. Brownéknál.
- Hogy találtatok meg?
- Jessica és Alice már jártak abban a barlangban.
- Haza kell mennetek… ha Arthur megtudja, hogy itt vagytok…
Nem tudta befejezni a mondatot. Berontott az, aki a legkevésbé hiányzott. Hát persze, hogy Sir Arthur.
- Tanuljátok már meg, hogy el őlem nem tudtok elbújni! Azt hittétek, nem jövök rá, hol vagytok? Hogy nem fogom kitalálni, miért üres egyszerre Leslie és Alice ágya? Hogy miért nem találom ott Emiliát, ahol hagytam? Nevetségesen ostobák vagytok!
- Vigyétek el innen Lady Emiliát – súgtam Adamnek. – Vámpírral csak vámpír szállhat szembe.
- Bátor lány vagy, Jessica – folytatta Sir Arthur. – Kár hogy az er őd nem olyan nagy, mint a bátorságod.
Ezt mondania sem kellett volna. Magamtól is tudtam, hogy semmi esélyem. De ha már ennyi bajt okoztam a szeretteimnek, meg kellett próbálnom jóvátenni.
Szembeálltam a lovaggal. Fogalmam sem volt, mit fogok csinálni, ha támad. Csak álltam, felkészülve rá, hogy életem története itt véget ér.
Halk beszédet hallottam a hátam mögül, de nem értettem.
- Craetulio! – kiabálta Sir Arthur.
Pár másodpercig csönd volt, aztán felszabadult nevetés törte meg a hallgatást. Megfordultam, és Lucyvel találtam szemben magam.
- Meglep ődtél? – szólalt meg, amikor lecsillapodott. – Pedig csak megkötöttem a varázserődet!
Sir Arthur döbbenten nézett a boszorkányra. El sem tudta hinni, hogy őt le lehet győzni egyetlen átokkal. Kirohant, és eltűnt az éjszakában.
Hamarosan már mindenki nevetett a szobában.
Lucy behozott a konyhából egy csészényit abból az italból, amit reggel én is kaptam, és megitatta Lady Emiliával, aki végre már fel is tudott állni, bár még gyenge volt.
- Szóval ti vagytok az unokáim nagy szerelmei – mondta Clara, megint mosolyogva. – Örülök, hogy megismerhetlek benneteket.
Leslie, Alice és Lady Emilia sem tudtak ellenállni a Clarából sugárzó szeretetnek, és még órákig nálunk maradtak. Úgy beszélgettünk, mintha Sir Arthur nem is létezne, és nem állhatna a boldogságunk útjába.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
