Sajnos annak ellenére, hogy csak akkor hagytuk abba a beszélgetést, amikor már előtűntek a nap első sugarai, Sir Arthur még mindig veszélyt jelentett. Még mindig köztünk állt. Bowmanék hazamentek, én pedig behúzódtam a könyvtárszoba félhomályába.

Csakhogy már kezdtem unni az örökös olvasást és kézimunkázást. Letettem a könyvet az asztalra, és hátradőltem a kényelmes fotelben. Az egy dolog, hogy megszoktam a vámpíréletet. De nekem is kellett egy kis szabadság. Mégsem ingázhatok egész életemben két kastély között! El kell mennem valahova. De hová?

Percekig ültem csukott szemmel hátradőlve.

Egy kis énekesmadár szállt az ablak előtti öreg fára, és énekelni kezdett. Eszembe jutott Sarah. Vajon még mindig úgy szereti a madarakat?

Egy év. Milyen hosszú idő! És én ez alatt egyetlen egyszer sem tértem vissza a szülőfalumba. Vajon mi történne, ha most visszamennék?

Egész nap azon rágódtam, vajon hogy fognak fogadni. Még mindig azt a bolondot fogják bennem látni, akit régen? El fogják hinni, amit mesélek (ha adnak rá alkalmat) az elmúlt egy évről? Vagy már teljesen el is felejtették a fellegekben járó Jessica Smith-t? Arra biztos nem gondolnak, hogy élek még, sőt haza is merek menni. Talán az én halálom alaposan kiszínezett történetével riogatják az olyan gyerekeket, mint amilyen én voltam. Nevetnem kellett, ha arra gondoltam, hogy tündérmese vagy gyönyörű regény helyett rémtörténet válhatott az én „korán véget ért” életemből. Szinte hallottam, ahogy egy anya azt mondja a gyermekének: „Vigyázz a kívánságaiddal, mert úgy jársz, mint Jessica!”

A naplemente minden eddiginél hosszabbnak tűnt, de végül mégis besötétedett. Elbúcsúztam nagyanyámtól és unokatestvéremtől, felültem Csillagfényre, és elvágtattam.

Elhaladtam a Kopott Vaspatkó („Majd visszafelé benézek”) és a Bowman-kastély előtt („Visszafelé feltétlenül be kell mennem”). Innen már csak mennem kellett az úton, és még pirkadat előtt átléptem a falu határát. Visszafogtam Csillagfényt, és lépésben haladtam tovább. Még senki sem kelt föl, a házak ablakai mindenhol sötétek voltak, a tücskök ciripelésén kívül egy nesz sem hallatszott.

A mi házunk előtt percekig álltam, mire be mertem kopogtatni. Sokáig senki nem nyitott ajtót, aztán megjelent egy fiatal, szőke, hálóinges kislány. Vagyis már nem is volt olyan kicsi. Akkor volt tizenkét éves.

Legfiatalabb testvérem arcán egyszerre látszott meglepetés és döbbenet. Nem tudta eldönteni, örüljön nekem, vagy becsapja előttem az ajtót. Aztán bátortalanul, hitetlenkedő hangon megszólalt.

- Azt hittük, már régen meghaltál. De úgy látom, nem vagy éppen koldus – szinte irigykedve nézett végig rajtam. – Vagy csak ilyen jó tolvaj lett belőled?

- Befogadott egy idős hölgy – egyre ijedtebben pillantgattam kelet felé. – Bejöhetek? – kérdeztem, bár tudtam, hogy vakmerőség.

Lemondóan sóhajtottam, amikor eltűnt a ház belsejében. Apám biztos nem tartozik azok közé, akik szívesen látnak.

Bentről apám kiabálása hallatszott.

Apám még mindig az a félelemkeltő ember volt, mint régen, bár sokkal őszebben, és talán hízott is. De valahogy már nem rettegtem tőle annyira, mint a szökésem előtt. Az tény, hogy féltem, de ez nem az a régi félelem volt a veréstől és az ordibálástól. Inkább attól ijedtem meg, hogy mi lesz velem, ha el kell mennem még sötétedés előtt.

- Mi vett rá, hogy ide gyere? – közben David, a legidősebb a testvéreim közül, szintén odaért.

- Biztos dicsekedni akart vele, hogy az őrültségei valóra váltak – mondta apám az undor és a gúny keverékével a hangjában. – Nézzétek meg azt a ruhát! – Már minden testvérem ott volt. – Az árából mindegyikünknek vehetnék egy-egy hétköznapi inget nadrággal vagy szoknyával, kinek mi kell!

Ezzel túlzott. Egyszerű, viszonylag olcsó, barna utazóruha volt rajtam. Persze a nemesség világában mást jelentett a „viszonylag olcsó”, mint a falvakban.

- És az a gyűrű! Többnapi élelmünk meglenne, ha eladnánk!

- Csak nem a szőke hercegtől kaptad? – kérdezte Mary, aki nálam két évvel volt fiatalabb. Még mindig copfba fonta sötétbarna haját, ami hosszabb volt, mint valaha.

- Nem – válaszoltam. – A szőke herceg egyáltalán nem olyan, mint amilyennek az emberek gondolják.

- Például az a rögeszméje, hogy csak a szegények között vannak bűnözők. Nem képes elhinni, hogy van olyan nemes, aki képes megszegni az Erőelosztás Törvényét.

- Érdekes, hogy pont ezt emeled ki – apám olyan arcot vágott, mint aki rájött valami fontosra. – Biztos azért vett feleségül valami gazdag főnemes, hogy falazz neki.

- Először is – mondtam nyugalmat erőltetve magamra – senki nem vett feleségül. És nem falazok senkinek. Már Sarah-nak is mondtam, hogy befogadott egy idős hölgy.

- Persze – felelte apám, ha lehet, még gúnyosabban vigyorogva. – Rengeteg gazdag öregasszony rohangál mindenhol, akinek minden vágya, hogy nála lakjon egy szegény, műveletlen fiatal lány.

Halk beszédből fokozatosan felerősített a rá jellemző ordításra. És várta a hatást. Várta, hogy sértett úrinőként kimegyek, felugrom a lovamra, és soha többé nem térek vissza. De nem adtam meg neki ezt az örömöt. Még mindig a tőlem telhető legnyugodtabb hangon válaszoltam.

- Hogy nem voltunk a családod? Te hálátlan! Ki adott enni neked? Kitől kaptad a ruháidat?

- A család nem csak ezt jelenti. Az emberek szeretetet és biztonságot várnak a rokonaiktól. És én ezt soha nem kaptam meg tőletek.

Éppen el tudtam hajolni egy hatalmas pofon elől.

- Miért ne lehetne? TŰNJ EL A HÁZAMBÓL!!!

- Ne beszélj őrültségeket! Egy kis napfény még senkit sem ölt meg!

- Na nem… ezt nem hiszem el! Te csak ránk akarsz ijeszteni, hogy parancsolgathass nekünk! – ő maga sem hitte el, amit mondott. Talán mert tudta, hogy nem szoktam hazudni.

A többiek még mindig nem mondták ki a véleményüket. De az arcnak nehéz parancsolni, így az érzéseik nem maradhattak titokban. David vonásai undorról, Mary tekintete félelemről tanúskodott. Thomas kíváncsian várta, mi lesz a vége ennek az egésznek. Sarah pedig, amikor apám már nem rá nézett, röviden rám mosolygott.

- Ahogy mindenki más – Úgy gondoltam, egyelőre mindenre a lehető legegyszerűbben válaszolok.

Sarah egy ideig szégyellősen hallgatott, aztán végre megszólalt.

- A vőlegényedtől kaptad azt a gyűrűt?

- Mi… mitől féltél?

- Hát, először apától. Azt mondta, nagy vagyok már a mesékhez, és ne hallgassam meg, amit mondasz, mert csak elrontasz, és ő is nagyon meg fog büntetni… pedig úgy szerettem a történeteidet… még akkor is, ha nem hittem el őket. Aztán meg attól féltem, hogy soha többet nem találkozunk.

- Bármit is mond, egyre jobban félek, hogy nem. Sir Arthur valószínűleg még sokáig nem fog meghalni. Engedni pedig végképp nem fog, amíg csak él.

- Utálok itt élni. Itt mindenki olyan érzéketlen. Csak dolgoznak, összeházasodnak azzal, aki a szüleik kiszemelnek nekik, és kész. Mintha bábuk lennének. A te világodban minden más. Az embereknek vannak érzéseik, és ki is mutatják őket. Biztos mindenki sokkal boldogabb.

- Ne hidd. Ott sem ismerik sokkal jobban a boldogságot, mint itt. Ott még jobban számítanak a család érdekei. Sőt. Semmi más nem számít.

- Mitől?

- Nem tudom. Csak egy rossz előérzet.

- Egy előérzet miatt hagysz itt?

A vendégek még mindig ugyanazok voltak, mint eddig, egy-két kivétellel. Időközben érkezett egy-egy tolvaj vagy gyilkos, de ez, bármilyen félelmetesnek tűnhet, itt már senkit nem zavart. Ebben a fogadóban ritkán fordultak meg ártatlanok.

A régi ismerősök összetoltak néhány asztalt, és arról kérdezgettek, mi van velem és Árnyékkal. Elmondtam, hogy jól vagyunk, és bárhogy is ajánlkoznak, nincs szükségünk segítségre. Azt is el kellett magyaráznom, miért utazom éjszaka. Úgy tűnt, a vámpírságom híre nem lepte meg őket túlzottan.

- Mindenki tudja, hogy a Kopott Vaspatkóban senki nem árulja el. Ezért itt mindenki mindenkinek igazat mond, és mindenki mindent tud mindenkiről. Ha valaki mégis elárulná a másikat, az hiába kapna sok pénzt, nem sokáig élvezhetné a gazdagságot… Nekem meg megintcsak nem érdekem az ilyesmi… főleg ha nem akarom, hogy tönkremenjen a fogadóm. Úgyhogy nekem általában mindenki igazat mond. Te sem hazudtál még nekem, vagyis egyelőre még hiszek neked. És, Milyen dolog vámpírnak lenni?

Árnyék egykori szobáját kaptam meg. Még akkor is ez volt az egyetlen, amelyikben (Aerdine-nek köszönhetően) épek voltak a tárgyak. Miután függöny híján úti köpenyemmel eltakartam az ablakot, lefeküdtem a kemény ágyra, de még sokáig nem tudtam elaludni. Megjelent előttem a haldokló Árnyék képe, ahogy ebben az ágyban fekszik eszméletlenül. Mennyire aggódtam érte…

Végül a fáradtságom győzött az előtörő emlékek fölött, és elaludtam.

Még nappal volt, amikor felébredtem. Lementem a lépcsőn a kocsmába, és megálltam egy kártyázó társaság mellett.

- Miért? Eltűnt? Gondolom Sir Arthur rabolta el a saját feleségét.

- Azt hiszem, Sir Arthur hozzá akarja adni Alice-t. De ahogy elnézem, összeveszhettek valamin. Egyébként egy földalatti templomban találkoztunk először.

Már éjfél előtt hazaértem, pedig út közben meg is éheztem. A kastélyban már mindenki aludt. Halkan bementem a szobámba. Valaki már gyújtott egy gyertyát az asztalon, hogy lássak, ha megérkezem. Leültem az asztalhoz, és kinyitottam a naplómat. Rengeteg írnivalóm volt.