|
VIII.
Ydobon 2006.03.07. 19:00
Egy órával kés őbb már felöltözve, a Fekete Nappal a nyakamban álltam a kastély előcsarnokában, egyetlen lépésre az ajtótól.
- Biztos, hogy m űködni fog? – kérdezte Adam bizonytalanul.
- M űködnie kell.
- Megfogtam a kilincset. Mi tart még vissza?
Bevallom, féltem. Az egész tervemet egy álomra alapoztam, ami akár be is csaphatott. Ha igazam van, életem végéig boldog lehetek. Ha nem, pillanatokon belül meghalok.
Mindent vagy semmit.
Boldogságot vagy halált.
Kiléptem az ajtón. A napfény néhány másodpercre elvakított. Megint éreztem, hogy élek.
Sikerült!
- Menj, drágám – mondta Clara. – Az én szerepem ennyi volt az életedben.
- Nem. Te mindig is a nagyanyám maradsz.
- Menj! Leslie már vár.
Roger addigra felnyergelte Csillagfényt, és a kapuban várt.
- Sok szerencsét, kisasszony. Legyen nagyon-nagyon boldog.
- Köszönöm, Roger. Mindent köszönök!
Milyen jó is volt megint a napfényben lovagolni! Ismét ember voltam. Nem denevér. Nem bagoly. Ember!
A Bowman-kastélyhoz érve egy pillanatra megint megtorpantam. Megint úgy éreztem magam, mint amikor megismertem Leslie-t. Mintha ez csak egy álom lenne.
Csak ne kelljen felébrednem!
Kantáron vezetve Csillagfényt végigsétáltam a kastély bejáratához vezet ő úton.
A napot éppen eltakarta egy felh ő, amikor a lépcső aljához értem. Ebben a pillanatban Sir Arthur és Leslie jött ki a kastélyból. Előbújt a nap. Sir Arthur döbbenten rám nézett. A lábát már élénkvörös lángok nyaldosták. Az arca eltorzult a dühtől és a fájdalomtól. A tűz egyre jobban elterjedt rajta.
Akkor már úgy t űnt, a gonosz lovagnak örökre vége, és soha többé nem állhat közénk.
Leslie-vel egymásra néztünk. A szemében hitetlenked ő kifejezés ült. Én is nehezen hittem el, hogy végig tudtuk csinálni.
Eszembe jutott valami, amit még anyámtól hallottam. „Csak az gy őzheti le az ellenségét, aki magát is le tudja győzni.”. Akkor értettem meg, mit jelent ez. Soha nem akartam megölni senkit. De meg kellett tennem, ha boldogan akartam élni. Vért sem akartam inni. De rákényszerültem. És még sorolhatnám.
Leslie mellém lépett, és megfogta a kezem.
Sir Arthur már nem menekülhetett meg, de még mindig nem akarta, hogy az álmaink teljesüljenek. Nem volt képes elfogadni a vereséget.
Olyan gyorsan történt minden, hogy már nem tudtuk megakadályozni.
Sir Arthur, akármilyen gyenge is volt, kinyúlt a lángok közül, és letépte a nyakamból az amulettet.
Rémülten próbáltam beugrani a kastély nyitott ajtaján, de már kés ő volt. A Fekete Nap nem volt ott többé, hogy megvédjen. Mindent megtettem, hogy megmeneküljek, de mozdulni sem bírtam. Körülöttem is felcsaptak a lángok.
Leslie nem engedte el a kezem. S őt, még erősebben fogta.
- Engedj el, Leslie! Neked még élned kell!
- Nem, Jessica! Veled megyek!
- Kérlek, Leslie! Engedj el!
Hiába könyörögtem, már eldöntötte, hogy velem együtt ő is meghal.
Az égés fájdalmas percei után a Bowman-kastély és a kert elt űnt, és egy nagy fekete kapu előtt találtuk magunkat. A kapu lassan kinyílt, és egy több sebből vérző katona (lelke) intett, hogy menjünk be, és kövessük.
Kietlen pusztaságon haladtunk keresztül. Nehéz volt elképzelni, hogy egy ilyen helyen fogunk „élni”. Sehol nem volt semmi, amit ől jobban érezhettük volna magunkat. Mindenfelé csak sötétség vett körül minket. A földet valami hamuszerű, szürke por borította. Hát ez lenne a túlvilág? A Holtak Birodalma? Ha lett volna testem, kirázott volna a hideg. Hogy lehet az, hogy a nekromanták mégis mindig a Halottak Birodalmának az igazságosságáról beszélnek?
Talán ez is olyan, mint a vámpírság: az ember (lelke) egy id ő után megszokja.
- Nem kellett volna idejönnöd velem – mondtam Leslie-nek. – Sokkal jobb lett volna, ha tovább élsz. Még legalább harminc-negyven évig.
- Nélküled legfeljebb egy-két évig húznám.
- Annyival kevesebb ideig kellene egy ilye borzalmas helyen lenned.
- Nekem melletted a helyem.
- Köszönöm, Leslie. Köszönöm, hogy még itt is mellettem vagy.
- Ebben nincs semmi köszönnivaló. Egyszer űen csak szeretlek. És bármilyen szörnyű is ez a hely, nem bántam meg semmit.
Az arca még mindig szomorú volt. A lehet ő legszomorúbb. Ez az örökös bánat volt az, amit soha nem értettem igazán Leslie jellemében.
Végre végigértünk a kihalt úton, és egy romos kastélyhoz érkeztünk. A szellemkatona kinyitotta a kaput. Egy hatalmas el őcsarnok után egy trónteremnek tűnő helyiségbe léptünk be. Egy emelvényen egy (talán) férfi ült egy csontokkal díszített trónon. Sötétszürke haja össze-vissza állt. Pergamenszerű, sárgásfehér bőre szorosan csontjaira feszült. Egyszerű, fekete ruhát viselt, ami több helyen is ki volt szakadva.
- Nocsak – szólalt meg rekedt, mégis er ős hangon. – Még egy Bowman. Egy fiatal lánnyal. Most teljesülne be a jóslat?
- Jóslat?
Leslie-re néztem. Ő rezzenéstelen arccal állta a férfi tekintetét, aki valószínűleg a Halottak Ura lehetett.
- Természetesen a Szerelmesek Völgyében fogtok lakni. Nem tudom, észrevettétek-e, hogy a gy űrűitek az élőknél maradtak. A szerelmetek feltöltötte őket varázserővel, és mától a Remény Gyűrűinek hívják őket, és valamilyen úton mindig olyan párhoz fognak kerülni, mint amilyenek ti voltatok. Akik képesek lennének meghalni egymásért, de valami a boldogságuk útjában áll. A gyűrűk mindig reményt adnak a viselőiknek. Most menjetek.
Megint a pusztaságban gyalogoltunk a katona után. Az id ő múlását már egyáltalán nem érzékeltük.
Egy újabb kapun belépve egészen más világban találtuk magunkat. Mindenhol fák zöldelltek, virágok illatoztak, és a közelben egy patak is csörgedezett. A napfény melegét megérezve ösztönösen egy fa mögé ugrottam. Aztán rájöttem, hogy butaságot csináltam, és visszamentem Leslie-hez.
- Abban a tükörben – mutatott a kapu melletti falra a katona – láthatjátok, hogy mi történik az él ő szeretteitekkel.
Kiment, és becsukta maga után a kaput.
Mi pedig elindultunk, hogy körülnézzünk új lakóhelyünkön. Már értettem, mire gondolnak a nekromanták, amikor a túlvilág szépségér ől beszélnek.
Végül egy kis tó partján leültünk a f űbe.
- A jóslatra vagy kíváncsi, igaz? – kérdezte Leslie. – Ez az egy dolog van, amit soha nem akartam elmondani neked, nehogy megijesszelek. Bocsáss meg. Önz ő voltam. Ha hamarabb beszélek róla, talán még mindig élnél.
Tartott egy kis szünetet, aztán folytatta.
- Egy boszorkány az esküv ője előtt megjósolta apámnak, hogy a családját három nagy szerelem fogja romlásba dönteni. Kisfiú koromban, amikor még mindent elhittem, amit apám mondott, megfogadtam, hogy soha nem leszek szerelmes, és így megmarad a Bowman-család régi dicsősége. De akkor még nem tudtam, hogy az érzéseknek nem lehet parancsolni. Amikor Alice találkozott Adammel, apám még nem esett kétségbe, hiszen ez még csak egy szerelem volt, de a biztonság kedvéért megpróbálta elfojtani, és hozzáadta Alice-t Lord Worlenhez. Amikor először hazavittelek, már tudta, hogy tartania kell tőled, de inkább a büszkesége álarca mögé rejtette a félelmét. Anyám is tudott a jóslatról, de ő nem vette figyelembe. Őt csak az érdekelte, hogy mi boldogok legyünk.
- Hát ezért gy űlölt annyira.
Leslie bólintott.
- És most attól félek, hogy hamarosan újra találkozhatunk Alice-szel és Adammel.
- Meg kéne néznünk, hogy vannak. Hátha mégsem teljesül be a jóslat. A jóslás nagyon bonyolult tudomány. Talán az a boszorkány félreértett valamit. Végül is… ez még csak kett ő.
- Nem hiszem, hogy tévedett volna. De nézzük meg. Úgysem fogunk megnyugodni, amíg nem látjuk.
Így hát visszamentünk a tükörhöz.
- Szerinted hogy m űködik? – kérdezte Leslie.
- Fogalmam sincs.
Nézd csak! – Leslie egy helyen letörölte a port és a pókhálót a falról. Egy alig olvasható vésett felirat került el ő a vastag koszréteg alól. Egészen közel kellett hajolnunk, hogy ki tudjuk olvasni.
- Clevreco!
A tükörben fehéres köd kezdett el gomolyogni, majd megjelent egy templom belseje. A padokban csak néhány ember ült. Amikor teljesen kitisztult a kép, mindegyiküket felismertem. Csak négyen voltak: Lady Emilia, Sir Nicholas, Clara és Sarah.
- Most van az esküv őjük – mondta Leslie. – Ez az a templom, ami a kastély mellett van.
- Vagyis már napok teltek el, mióta meghaltunk.
- Úgy t űnik, eddig minden rendben.
Hamarosan egy pap állt be az oltár mögé, és Adamék is megérkeztek.
A pap elkezdte a szokásos esküv ői beszédet.
Mindenki egyszerre látszott boldognak és szomorúnak.
Annyira szépek voltak együtt…
De sajnos Leslie-nek volt igaza. A Bowman-család nem kerülhette el a bukást.
Már azt hittem, semmi baj nem lesz, amikor az ünnep tragédiává változott. El őször senki nem fogta fel, mi történt. Csak a két nyíllal a szívében a földön fekvő holttestet láttuk. Aztán mindenki a karzatra nézett, mint a támadás egyetlen lehetséges helyére. Az egyik oldalon Gareth Crole herceg, a másikon egy idegen férfi állt íjjal a kezében.
- A harmadik nagy szerelem – suttogtam.
- Ez hihetetlen… Crole tényleg szerette volna Alice-t?
Valóban hihetetlen volt, de így kellett lennie. Sir Arthur nem bízhatta meg a gyilkossággal. Hiszen tudnia kellett, hogy ezzel nem tenne semmi jót a családjának.
Vagyis a herceg féltékenységb ől ölte meg Alice-t és Adamet.
- Hát tényleg vége – sóhajtotta Leslie. – Nick nem fogja hagyni anyámnak, hogy segítsen irányítani a birtokokat. És, amilyen önz ő és kegyetlen, mindent tönkre fog tenni.
Átöleltem a vállát.
- Ez a sorsotok. A sorsát pedig senki sem kerülheti el.
- Tudom. De akkor is olyan szörny ű végignézni… és Alice-szel mindig olyan jól megértettük egymást... borzalmas így látni. Borzalmas…
A tükör megint elsötétült. Csak ültünk a f űben, és lassan mindkettőnk arcán végigfolyt egy-egy áttetsző, szürkéskék könnycsepp.
- Néhány perc – az él őknél valószínűleg néhány nap – múlva kinyílt a kapu, és két csodálkozó lélek lépett be rajta. Alice és Adam.
- Leslie? Jessica?
- Ti legalább tudjátok, hogy haltatok meg – mondta Adam.
- És azt is tudjuk, ti hogy haltatok meg.
- Honnan? – értetlenkedett Alice.
Leslie némán a tükörre mutatott.
- És? Hogy történt?
Adam és Alice is letelepedtek mellénk. Leslie még mindig nem volt olyan állapotban, hogy beszéljen a történtekr ől, így én meséltem el mindent.
- Tényleg a herceg tette volna? – Alice egy kis hitetlenkedéssel az arcán nézett rám. – Soha nem képzeltem volna, hogy képes ilyesmire.
A tükörben új kép jelent meg.
A Bowman-kastély lángolt. El őtte dühös jobbágyok tömege ordítozott. Sir Nicholas az erkélyen állt, és próbált beszélni, hogy lenyugtassa a népet, de a hangját elnyomta a zaj.
- Igazságtalan volt – suttogta Leslie. – Nem is vártam t őle mást.
Az erkélyen, sir Nicholas mögött megjelent egy férfi t őrrel a kezében.
- Ez Dan! – a döbbent kiáltás egyszerre tört ki Adamb ől és belőlem.
- Végül is bérgyilkos – tette hozzá Adam. – Úgy is mondhatnánk, hogy ez a munkája.
Dan egyre közelebb ment Sir Nicholashoz, aki semmi jelét nem adta, hogy észrevette volna a veszélyt. Másodpercek múlva már halott volt.
A kép megint megváltozott. Lady Emilia próbált menekülni a kastélyból, de mindenhol akadályokba ütközött. A füstt ől köhögve kereste a kiutat. A füst már olyan sűrű volt, hogy alig látott valamit.
- Gyerünk, anya! – mondta kétségbeesetten Alice. – Ki tudsz jutni! Sikerülnie kell!
Lady Emilia felbukott egy felborult székben. A ruhája is tüzet fogott, és soha többé nem állt fel.
Alice zokogva a bátyja vállára borult.
Elfogott az a szörny ű érzés, hogy én is felelős vagyok a Bowman-család bukásáért. Láttam, hogy Adamet is ugyanez gyötri.
Szell ő futott végig a tájon, és meglebegtette a fák ágait. Mintha még a madarak is azt csiripelték volna, hogy „íme, beteljesült a jóslat”.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
